A politikai elit felelőssége a diktatúráért

A lusztráció szó a latin lustrum szóból származik, amely a bűntől, bűnösségtől vagy tisztátalanságtól való megszabadulással összefüggő vallási ceremóniát jelentette. Egy megtisztulást. 1990, a régiónkban végbement rendszerváltozások óta a vallási jelentéssel szemben a szó politikai értelmet nyert, egyes személyek múltjának megvilágítására utal. Az átvilágításnak nevezett folyamat a közéletben aktív szerepet vállaló személyek előző diktatúrával fenntartott bármilyen kapcsolatának felfedését jelenti. Az átvilágítás térségünkben annyit jelent, hogy miként védték – vagy nem védték – meg az államok fiatal demokráciáikat a kommunizmus örökségétől. A lusztráció eddig olyan nemzetekre utalt, amelyek éppen kievickéltek egy szélsőjobboldali diktatúrából, illetve azokra az intézkedésekre, amelyeket más szóval nácitlanításként ismerünk.
Nincs egyetemes modell arra, hogyan kell átvilágítani vagy kommunistátlanítani. Régiónkban számos módot találtak az államigazgatás megtisztítására. A lengyel modell nagyon különbözött a keletnémettől, az észt a csehtől és a magyartól. Mindezek pedig jelentősen eltértek más posztdiktatórikus országokban követett gyakorlattól, például a dél-afrikai igazságbizottságoktól, a nürnbergi bíróságtól, amely a náci rezsim csúcsvezetőit ítélte el, vagy Szaddám Huszein Irakjának Baath-pártatlanításától.

A békés rendszerváltozás ára
Miért szükséges egy diktatúrától megszabaduló országot átvilágítani? Néhány liberális szakértő azt állítja, a békés átmenet, a bársonyos forradalom ára az, hogy az előző rendszer vezetőin nem lehet boszszút állni, lehetőséget kell adni nekik, hogy a politikai és gazdasági közösség szalonképes tagjaivá váljanak. Néhányan úgy vélik, ez volt a Németh-kormány és az ellenzék között létrejött, úgynevezett rózsadombi paktum lényege. Ha ez így volt, akkor a felelős emberek súlyosan félreismerték, hogyan működik egy demokrácia, és különösen azt, milyen alapokra kell azt felépíteni.
A téma önmagában igen összetett. Számos kérdésre kell választ adni. A kulcskérdések: ki volt a diktatúra bűneiért leginkább felelős? Milyen információkat gyűjtött a titkosrendőrség kizárólag politikai okokból? Ki dolgozott önként a titkosrendőrségnek és ki kényszerből?
A kérdés talán legnyitottabb és legliberálisabb megoldását Kohl kancellár kormánya hozta Németország újraegyesítését követően. Köztudomású, hogy a Szovjetunión kívül a kommunista blokk legelnyomóbb rendőrállamai az NDK és Csehszlovákia voltak, mégis egy bátor döntésnek köszönhetően, amelyet lehetséges példának kellett volna tekinteni, a németek létrehoztak egy intézetet az öszszes Stasi-akta elhelyezésére. Ez az igazgatója után Gauck Intézetként vált ismertté. Itt nem korlátozták, ki férhet hozzá az aktákhoz: az áldozatok, az elnyomók, az érdeklődő kutatók vagy csak a kíváncsiskodók. A következmények kezdetben talán súlyosak voltak. Emberek ezrei jöttek rá, hogy évekig kémkedtek utánuk, elárulták őket nemcsak a kollégáik vagy barátaik, hanem közeli rokonaik vagy akár házastársuk is. A bűntudattól megnyomorodva néhányan öngyilkosságot követtek el. Ugyanakkor hosszú távon egyértelműnek látszik, hogy ez volt a legbölcsebb döntés, amit Németország hozhatott. Hogyan lehetne megtagadni az emberektől, hogy megtudják, miért veszítették el állásukat, miért rúgták ki őket az egyetemről, vagy hogyan tűnt el az apjuk? Miért helyes az, ha elhitetjük az emberekkel, hogy a barátjuk valóban a barátjuk, amikor a valóságban az ellenségük volt? Hogyan remélheti egy nemzet, hogy megértheti a múltját, ha az el van rejtve? Hogyan kerülheti el egy újabb diktatúra kialakulását, ha polgárainak nem engedik megismerni a gonoszság mélységét, amelybe a rezsim vezetői és kegyencei kényszerítették?

A jelentések írói – és olvasói
Igen gyakran hallhattuk azt a kritikát, hogy egy ilyen megoldás lehetetlen lett volna a többi posztkommunista állam számára, mivel egyikük sem volt Németország helyzetében. Egyiküket sem fogadta be egy sokkal nagyobb és gazdagabb testvérnemzet, mint ahogy az NDK az NSZK-ba olvadt. De ez az érv félrevezető. Ennek bizonyítékai a bátor kis balti államok. Jóllehet nem volt gazdag nagy testvérük, s a térség legkisebb államai voltak, még Németországnál is tovább mentek. Itt a lusztráció valóban megtisztulást jelentett. A kommunista hivatalnokokat egy bizonyos rang felett azonnal nyugdíjazták, és eltiltották őket a köztisztviselői állások betöltésétől. Összeomlottak emiatt ezek a nemzetek? Fellázadt az exnómenklatúra? Nem. Valójában rövid idő alatt a posztkommunista térség legsikeresebb nemzeteivé váltak, különösen Észtország, megszabadulván egy olyan befolyástól, amely nemzeteik lelkét morzsolta, amióta a Szovjetunió meghódította őket 1941-ben.
Magyarország e tekintetben 1994-ben hozott intézkedéseket, az Antall-kormány mandátumának legvégén, bár akkor már Boross Péter volt a miniszterelnök. A magyar megoldás megvalósíthatónak látszott, de valójában egy nagyon gyenge rendszer volt, néhányak szerint részben magának Borossnak köszönhetően.
Hazánk esetében a megoldást egy független átvilágítóbíróság létrehozása jelentette, amelynek tagjait a parlament választja. Ebben a testületben a bírók hozzáférhettek a vonatkozó aktákhoz, és megvizsgálhatták a parlamenti képviselőket, a kormányt, az államtitkárokat és a legfontosabb médiumok vezetőit. Céljuk annak megállapítása volt, hogy az illető személy dolgozott-e vagy együttműködött-e a kommunista Belügyminisztérium egyik osztályával, a III/III-sal, vagy – beosztásuknak köszönhetően – hozzáférhettek-e a III/III bizalmas jelentéseihez. Ha az illető személyt kompromittáltnak találták, akkor zárt ajtók mögött szembesítették a bizonyítékokkal, és felszólították, hogy 30 napon belül csendben távozzon állásából. Ha az érintett ezt visszautasította, a bizonyítékot a Magyar Közlönyben kellett nyilvánosságra hozni.
Az egyik legnagyobb problémája ennek a modellnek a valódi szankcionáló erő hiánya volt. Először is, Magyarországon kevesen olvassák a Magyar Közlönyt, ezért a nyomás minimális ahhoz képest, ha a bizonyítékot az egyik nagy napilapban hozták volna nyilvánosságra. Másodszor, a rendszer morális nyomásgyakorlásra támaszkodik az eredmény eléréséhez. A bíráknak nincs hatalmuk megbüntetni vagy eltávolítani azt, aki nem engedelmeskedik. Így jutottunk el Horn Gyula híres-hírhedt „Na és?” válaszához, amikor a bírák kompromittáltnak találták. És így jutottunk el Medgyessy Péter nevetséges kijelentéséhez (mielőtt még tudtuk volna, hogy Kádár rendőrségének titkos ügynöke volt), miszerint bár gazdasági miniszterhelyettesként megkapta a III/III-as jelentéseket, soha nem olvasott egyet sem.
Nagyobb probléma az, hogy a törvény az egész BM-gépezet egyetlen eleméből csinált bűnbakot, ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyta, hogy a BM nem önmagának dolgozott, nem magától találta ki ellenségképét, a valódi felelősség Kádárt, valamint a KB és PB tagjait terheli. Őket terheli a felelősség a diktatúráért, nem a rezsim végrehajtóit. Ha azt akarjuk, hogy az átvilágítás működjön, akkor annak Nürnberg logikáját kell követnie abban, hogy a politikai elit felelős egy diktatúráért.

Demokrácia vagy politikai színház?
Az utóbbi hetekben valami különös és érthetetlen dolog történt a magyar politikában. 1990 óta igazából egyetlen, bizonytalanul következetes párt van, amely az átvilágítás mellett áll, mégpedig az SZDSZ. Ezért nehéz megérteni, hogy az exkommunista MSZP miért olyan eltökélt az akták megnyitásában, különösen azután, hogy nekik nem jelentett problémát, amikor miniszterelnökük (s ráadásul a főrendőrük is) titkosrendőr volt. Ezért azt gyanítom, hogy vagy számos konzervatív politikus ügynöki múltját szeretné a kormány leleplezni, vagy az egész kezdeményezés egyszerűen blöff, és semmi nem lesz belőle (bár ez elég kockázatosnak látszik az MSZP szempontjából). Vagy egyéb politikai okokból kifolyólag eltorzítják, ahogy tette azt Kuncze Gábor, aki belügyminisztersége idején gondosan kiválogatott magának egy bizottságot, hogy a Horn-kormány alatt rendszerezzék a titkos aktákat.
Nem hiszem, hogy a kormány őszinte. Az ellenzéknek mégis meg kell ragadnia a lehetőséget, és meg kell azt valósítania. (Még akkor is, ha néhány prominens konzervatív lelepleződne.) Egy nemzetnek meg kell tisztulnia, különben soha nem lesz egészséges. Az nem lehet érv, hogy a lakosság többségét ez nem érdekli. A német lakosság többségét sem zavarta, hogy Hitler kancellár lett, ez mégsem jelenti azt, hogy az egészséges helyzet volt. A legfőbb kérdés, amelyre választ kell adnunk: helyes vagy helytelen volt a kommunizmus? Ha helytelen volt, el kell ismernünk a tényt. Ha nem üldözhetjük a bűneikért felelős embereket, legalább válasszuk le őket a demokratikus politikáról. Lehetnek üzletemberek, privát polgárok, de nincs joguk demokratáknak nevezni magukat vagy versengeni a közbizalomért, pontosan azért, mert a közbizalmat hosszú ideig elárulták. Itt az ideje, hogy Magyarország üldözőinek arcába nézzen, különben nem lesz demokrácia, csak félelem és politikai színház.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója; a Medgyessy-bizottság volt szakértője