Felemás eredménnyel zárult a jogilag érvényes, ám eredménytelen kettős népszavazás. A szavazati jogukkal élők többsége a feltett kérdéseknél az igent választotta, és ezzel a kormánypártokkal szemben az ellenzék álláspontja kerekedett felül. Miután a népszavazás eredménytelen volt, a döntés joga visszaszállt a parlamentre. Hiába volt tehát minden, és főként: mi történik ezután? Sokakban merül fel ez a kérdés, és sokan vannak, akiket az eredmény – határon belül és kívül – mérhetetlen szomorúsággal tölt el. Valóban nehéz érzelmek nélkül válaszolni a fenti kérdésre, és mégis muszáj.
Nagyon könnyű lenne a közhelyek szintjén maradni, és a számos ismert fordulatot szajkózni. Magyarországon a civil társadalom gyenge érdekérvényesítő képessége és alacsony szervezettsége miatt a politikai pártok magukba szippantanak minden parlamenten kívüli kezdeményezést. A játékelméletből ismert modell alapján amennyiben az egyik párt az A álláspont mögé sorakozik fel, úgy a politikai erőtér túloldalán álló nagy valószínűséggel a B pozíciót fogja képviselni. Miután a civil szervezetek gyengék, nem tudják a kérdésfeltevés átpolitizálódását megakadályozni.
A két igen arányából sokan következtetnek arra, hogy a szavazók egzisztenciális félelmek alapján döntöttek. Az egészségügyi intézmények privatizációja után emelkedő térítési díjaktól, míg a kettős állampolgárság megadása esetén életszínvonal-romlástól tartottak. Ez némi szavazói tudatosságot is feltételez, hiszen ezek szerint sokan megosztották szavazataikat, és az első kérdésre igennel, míg a másodikra nemmel válaszoltak. Ezekben az állításokban sok igazság rejlik.
Nézzük először, mi is történik ezután. Az egészségügy privatizációja terén az igen magas aránya a jelenlegi jó-rossz állapotok konzerválását jelenti. És ez fura mód a Gyurcsány-kormány érdeke is egyben. A nagy társadalmi ellátórendszerek közül eddig csupán a nyugdíjrendszert alakították át. Az egészségügy, az önkormányzatok és az infrastruktúra-beruházások reformja, hatékonyabbá tétele még várat magára. A Medgyessy-kormány programja még számolt ezek reformjával, ám alig két évvel a következő választás előtt Gyurcsány már nem vállalkozhatott erre. Legalábbis a politikai racionalitást követve nem. Egyetlen párt és politikus sem vág a választások előtt olyan reformokba, amelyek költségei azonnal jelentkeznek, széles társadalmi csoportok érdekeit és szerzett jogait sértik, és amelyek eredménye csak a választások után jelentkezik. Még akkor sem, ha mulasztása nemzetgazdasági szinten milliárdokban mérhető kárt okoz.
A fent már vázolt pártpolitikai gondolkodást feltételezve az ellenzék a reform vesztesei mögé állna, és ez a választásokon szavazatra váltható. Ilyen szempontból az egészségügy privatizációjának elutasítása jól jön a szocialistáknak és az SZDSZ-nek is. Az SZDSZ programja ugyanis az egészségbiztosítók privatizációját szorgalmazza, ami a magánnyugdíjpénztáraknál ismert helyzetet eredményezheti. A fiatalok és a tehetősebbek magánbiztosítókkal szerződnek, amelyek az államinál magasabb színvonalú ellátásért magasabb díjat szednek. Ez a csoport a generációk közötti szolidaritás jegyében valamicskét azért az állami társadalombiztosításba is befizetne.
A többiek maradnak az állami tb-nél, ahol a befizetések a járulékfizetésre kötelezettektől érkeznek. Ha tekintetünket itt is a nyugdíjpénztárakra fordítjuk, látjuk, mi vár(hat) ránk. Az állami biztosítók (kötelező) kifizetései messze felülmúlják a bevételeket. Miután a nyugdíjat fizetni kell, mint ahogyan a mentőnek is ki kell mennie, és az életmentő műtéteket is el kell végezni, a bevételek és a kiadások közötti különbözetet az állami költségvetésből kell pótolni. És ez a politika Achilles-sarka. A költségvetési pénzre ugyanis máshol égetőbb szükség van. Nevezetesen a választási program teljesítésénél. A nyugdíjra és a kórházakra költött pénzből nem lehet 800 kilométer autópályát építeni, egyszeri 19 ezer forintokat és 50 százalékos közalkalmazotti béremelést finanszírozni.
Ezt látva a tehetősebb befizetőitől megfosztott állami egészségbiztosító a nyugdíjnál ismert módon járhat el: szélesíti a járulékfizetők körét, és korlátozza a szolgáltatásokhoz való hozzáférést. A nyugdíjnál ez az EU ajánlását követve a nyugdíjkorhatár 65 évre emelését és a rokkantnyugdíj megadásának szigorítását stb. jelenti. Az egészségbiztosítónál ez a Felvidéken, Németországban és máshol ismert vizitdíj, táppénzes napok szabadsággal való megváltásának stb. bevezetését jelentheti. Az SZDSZ programjához képest a szocialisták mérsékeltnek mutatkozhatnak, és a késő kádári társadalomból ismert reflexekre építve nyugtathatják a rászorulókat és a közgyógyellátottakat: őket ez nem érinti, csupán a tehetősebbeket. A tapasztalat szerint a tehetősek alatt a bérből és fizetésből élőket és a középosztályt kell érteni.
A generációk közötti szolidaritást aláásó elvek jogilag kötelező érvényű elutasításához alig százezer szavazat hiányzott. Ezért is meglepő, hogy a (magyarlakta) régiók közötti szimbolikus és valós szolidaritás kimondását ilyen sokan elutasították. Itt sem a pártpolitikai szempontok miatt érezhetünk szomorúságot. A déli és keleti határszélen sokan tartottak az ingázó munkaerő és a gazdasági migránsok megjelenésétől. Szomorú, hogy a nem melletti suttogó propaganda a határon túli romák és szervezett bűnözői csoportok invázióját festette a falra. Azokat az erdélyi romákat használták fel, akik 1990 tavaszán Marosvásárhelyen a szorongatott magyarok segítségére siettek, és akik nagy része magyarnak vallja magát, és őrzi nyelvünket.
Mások azt feltételezték, hogy az állampolgársággal és szavazójoggal rendelkező határon túliak lesznek a Fideszt 2006-ban hatalomra segítő választók, egyesek még azt is tudni vélték, hogy a polgári oldal azért támogatja állampolgárságukat, mert a határon belül már nem tud újabb szavazatokat szerezni. Az első felvetésre jó érzésű balliberális publicisták adták meg a választ. Az, hogy a határon túliak Magyarországon miként szavaznának, döntően a magyar pártok irántuk tanúsított magatartásától függ. Ha 2006-ban is az eddigi tendencia érvényesül, úgy a szavazást a protestszavazatok döntik el, amelyek rendre az ellenzéket segítik hatalomra. A protest a kormány gazdaságpolitikájával való elégedetlenségből ered, és nagyjából annak a kérdésnek az eldöntése, hogy én és a családom most jobban élek-e, mint négy évvel ezelőtt, és a mostani tendenciák mentén van-e esélyem előrelépni. A helyzetet látva a kormány vezérének sokat kell dolgoznia, hogy hatalmon maradhasson.
A népszavazásnak pártpolitikai győztese nincsen. A kormány álláspontja nem kerekedett felül, az ellenzék pedig nem tudott elég szavazót mozgósítani. A kormány vezére fellélegezhet, míg az MSZP sokadik újrakezdése előtt találja magát. Az eredmény nem hozta el Gyurcsány látványos bukását, így az erre váró és a szavazás előtt különvéleményüket hangoztató szocialista politikusoknak még várniuk kell. A nem mellett egy ismert baloldali közéleti személyiség sem állt ki nyilvánosan. A Nyugat-Európából ismert, szélsőségesen szociális demagóg kormánypárti kampány ellenére sem sikerült a szocialistáknak mozgósítani. A werberi csapatjátékosoktól várt utcai jelenlét és választókerületi építkezés még várat magára.
A Fidesz kampánygépezete ezzel szemben többségében jól vizsgázott. Alig egy hónap alatt tévéreklám, óriásplakát, többféle szórólap és bulvár stílusú kampányújság került az utcára. Több helyen gondok mutatkoztak azonban a gyorsan hadra fogható aktivisták megtalálásánál és a feltett kérdések iránt alacsony érdeklődést mutató gazdák és fiatalok megszólításánál.
Az állampolgárság könnyített megadásának kérdése most a parlamentnél van. Miután kétharmados törvényről van szó, és a baloldal feltehetőleg valóban (és a nem után immáron joggal) retteg a polgári oldalt erősítő, esetleges új szavazóktól, nem érdekelt a kérdés rendezésében. A kormányálláspont a kérdés megoldását Románia EU-tagságától várja. Addig a szülőföldön maradást próbálják támogatni. Az ellenzék nemzetstratégiai szempontból vélhetőleg a kérdés törvényi szabályozását szorgalmazza. Például azért, hogy a magyarság 20–50 év múlva is lélekszámban és lehetőségekben gyarapodó nemzet legyen a Kárpátok bércein belül, vagy hogy az egyébként is elvándorló határon túliak ne Svédországba vagy Ausztráliába, hanem az anyaországba vándoroljanak tovább. Ha csökken a közvélemény érdeklődése, és az újabb események (például a gázáremelés mértéke) elsöprik a politika napirendjéről a határon túli és belüli magyarok közötti kapcsolat erősítésének kérdését, úgy csak a népszavazás tapasztalatai maradnak.
A politika szintjén ez a két igen közötti különbség értelmezését jelenti. Sokadszor bizonyosodott be, hogy a választók többsége gazdasági szempontok alapján dönt, és kevéssé fogékony a magasztos eszmékre. Ez a kórház-privatizációra adott igenlő válasz. A tudatos nemzetpolitikára adott igen (még) nem számíthat ekkora támogatottságra. Lehet, hogy ebben az országban tényleg az első igen segítségével lehet a másodikat sikerre juttatni? 2006-ban meglátjuk.
A szerző politikai elemző
origo.hu
Orbán Viktor a gazdasági semlegességről
