Összmagyarság advent idején

Ma harminc éve, hogy eldőlt: Sopron itthon marad – sóhajtotta egyszer a nagyapám december közepén. „Ezután gyógyultam csak fel.”
A háború után lett beteg. Meglátta a kolozsvári Mátyás téri könyvesboltban kapható francia újságnak, a Le Temps-nak egy számát, amelyből megsejtette, hogy a román ügyvédeknek lesz igazuk: az új határ nem a keleti Maros és az Olt mentén fog húzódni, hanem Nagylaknál fogja átlépni a Marost. Nagyapám hazament, s rögtön elaludt. Mire fölébredt, sötét homályban állt előtte a világ, s ez így tartott nagyon hosszú időn át. Benedek László kezelte, aztán Lechner Károly, majd Schäffer Károly – híres ideggyógyászok.
Karácsony este a románok bevonultak Kolozsvárra. A következő év tavaszán elfoglalták az egyetemet. Május elején nagyapámat is felhívták, jelenjen meg eskütételre. Akkor a békediktátum még meg sem született, csak a fegyverszünet jött létre valamikor novemberben, s hiába maradt egyelőre magyar kézben a polgári közigazgatás, a megszálló hadsereg véglegesen rendezkedett már be. Nagyapám megtagadta a román állami eskü letételét, ezért még abban az évben kiutasították Erdélyből. Balatonalmádiban húzódott meg egy professzortársa nyaralójában. Ezt írta a naplójába: „Mikor Kolozsvárt olyan súlyos lelki betegségbe estem Magyarország megcsonkíttatása miatti bánatomban és kétségbeesésemben, gyakran elmentem Cholnoky Jenőhöz vigasztalásért; gondoltam ugyan, hogy mindaz, amit vigasztalásként mond, valószínűleg nem igaz, mégis szívesen hallgattam, mint ahogy a beteg szívesen áltatja magát reményekkel, melyeket alapjában nem tud elhinni.” Betegsége ellenére tagja volt annak a küldöttségnek, amely elment az angol nagykövethez. Apósa, Hoffmann Frigyes, Eötvös-kollégiumi tanár vezette a küldöttséget, aki a délvidéki németek nevében azt kérte, hogy a Bácska maradjon meg és ne szakíttassék el. Ősszel elmentek Huszár Károly miniszterelnökhöz is, de ő gyáván elhárította a kérést: a „békeparancsokra” hivatkozva nem ismerte el a küldöttséget.
Schmidt Henrik nagyapám tapasztalt azért más magatartást is, szerencsére. Mint írja: „1921 tavaszán a vallás- és közoktatási minisztérium megbízásából Koroknai István soproni tanfelügyelővel és Huszka János kultuszminiszteri tanácsossal bejártuk a veszélyeztetett nyugat-magyarországi területeket, hogy a magyar hazához való hűségre buzdítsuk a lakosságot. Elmentünk Vas megyében Szentelekre egészen Burgau vidékéig, Felsőlövőre, Tarcsafürdőre, Rohoncra, Nezsiderbe és a Fertő tó partján levő falvakba. A Fertő tó menti szőlősgazdák alacsony cilinderben jártak. Mindenütt szónoklatokat tartottunk, de a gazdák konokul hallgattak, egy szót sem szóltak. Falusi kiskocsmákban, olykor csempészkocsmákban laktunk. A soproni múzeumban ládákba csomagolva volt az anyag, hogy szükség esetén elszállítható legyen. Szerencsére erre nem került sor.” Az Ausztriának odaítélt területeket augusztus végén magyar szabadcsapatok szállták meg, megakadályozva az osztrák csendőrség bevonulását, s kikényszerítve az osztrák kormánytól, hogy az év végéig népszavazás döntsön legalább Sopron és környéke hovatartozásáról. A lakosság közel háromnegyed része Magyarországot választotta. Nagyapám lelki állapota kezdett helyrejönni. Aztán ősszel lement Kolozsvárra, hogy átköltözzön. Két héten át reggeltől estig csomagolt: negyven láda könyvet hozott át. Két asztalos a bútorok egy részét lécek közé szögezte, a vagonokat lelakatolták. Bánffyhunyadon Hornyánszky Gyulával, a bölcsészkar volt dékánjával a tehervonatról átszálltak egy személyvonatra.
Nagyváradon szállodában szálltak meg. Lentről muzsikaszó, nagy zsivaj hallatszott. Nagyapám lement az utcára és belesett a lefüggönyözött ablakokon át: a kávéházban púderes képű, kirúzsozott román tisztek mulattak cigányzene mellett. Táncoltak, vigadtak. Hát még ha tudták volna, hogy lesz majd egyszer olyan kormányfőjük is, aki Budapesten pezsgőzik a magyar kormány tagjaival Erdély elszakításának örömére!
n
Tanítok Pécsett, átjárok Szegedről. Gyakran megyek vizsgáztatni. Egy időben vonattal mehetett az ember, bár hat és fél órán át tartott a zötykölődés – mára csak a busz maradt: ez is több mint négy óra, holott a távolság nincs kétszáz kilométer sem.
Ködösnek indult a mai nap, de délutánra kitisztult az idő, a Kálvária-domb oldala most fehérlik az előző este hullott hótól. A Líceum-templom két tornya körül Krúdy-regénybe illő emlékezetességgel keringenek a csókák, és Szent Domonkos szobra úgy álldogál fülkéjében a Flórián utca sarkán, akár Lazetzky Stella karácsonyi képeslapjain.
Az Őrangyal patika elől fel lehet látni a Havi-hegyi kápolnára, ha pedig megfordul az ember, elláthat a Szársomlyóig, Nagyharsányig. A Felsőmalom utcában érezni, hogy gyógynövényüzlet van a környéken. A Király utcában pörkölt mogyoró és sült gesztenye illata száll mindenfelé. A Caflisch cukrászda díszes cserépkályhája a régi – minden a régi: a plüsshuzatos székek, a herendi kávéfőző. A Ferencesek utcájában pedig ütött-kopott waffenrockos, császári és királyi ólomkatonákat is árult évekkel ezelőtt Schwarz Kamill, az öreg bélyegkereskedő. Vajon megvan-e még? Akkor századfordulós levelezőlapokat vettem nála Selmecbánya, Lőcse, Bártfa látképével, és postabélyegzőjével a koronás-filléres bélyegeken. Oldalról felém pillantva megjegyezte: „úgy látom, az uraság is az elszakított területeket gyűjti.”
Kora délután van, amikor befejezem az előadásomat, s ezzel véget ér az első félév. Mellékutcákon baktatok a vasútállomás felé, van még időm a pesti gyorsig. Itt-ott belátni az udvarokra. Az egyik helyen rozzant fásszín mélázik az olvadt hókupacok fölött. Oldalt, a széles padlásfeljáróban kisbalta, kézifűrész; előttük ottfelejtett gyerekjáték: kisvonat fából. Szinte hallani a mozdonyka sértődött dohogását. Nem olyan régen a „buzenyka”, a piros motorvonat szuszogott, erőlködött így télen Bátaszék és Nagypall között.
Diákkoromban Dombóváron át tettük meg a hat és fél órás utat Pécsre. A hosszú útvonalon óriási kerülőkkel közlekedő járat tudtommal a hajdani Nagyvárad– Fiume vonal jogutódja volt. Erről a vonalról még Baranya szerb megszállása alatt is volt leágazás Pécs felé. Hol van ez már? De Pécsre legalább nem kell útlevél. Az pedig, hogy Pécs és Sopron között nem kell két határt is átlépni: szinte csoda.
Ilyenkor, adventben, harmatoznak az égi magasok, és az ember várja a csodákat.

A szerző egyetemi tanár