Törésvonalak II.

A magyar társadalom egészét szétfeszítő politikai-ideológiai ellentétek és törésvonalak felvázolása után (Magyar Nemzet, 2003. november 27.) célszerűnek tűnik a magyar politikai jobboldal mentális és intellektuális, valamint szervezeti-strukturális helyzetének vázlatos leírása. Ennek elvégzését indokolhatja, hogy egy posztkommunista társadalomban az alapvető változások kezdeményezésére, a társadalmi-gazdasági és kulturális élet átszervezésére értelemszerűen csak az új politikai-szellemi mozgalmak alkalmasak és képesek. Az elmúlt másfél évtized bebizonyította, hogy az utódpártok – egyébként törvényszerűen – évtizedekig nem tudnak szabadulni beidegződéseiktől, gazdaságpolitikai tévelygéseiktől, utópisztikus társadalomképüktől. A helyzetet súlyosbítja, hogy e pártok holdudvarában találjuk a törvénytelenségektől sem visszariadó, abszolút profitorientált konjunktúralovagok jól szervezett hadát is.

A szocialisták „egyenlőbbek” másoknál
A jobboldal helyzetét alapvetően befolyásolja, hogy a Magyar Szocialista Párt mindmáig megőrizte kivételezett helyzetét. Ennek egyik legfőbb oka, hogy ez a formáció nemcsak a szellemiségét örökölte a négy évtizedig egyeduralkodó MSZMP-nek, hanem szervezettségét, anyagi-infrastrukturális hátterét, személyi állományát, társadalmi bázisát és informális kapcsolatrendszerét is. Az MSZP társadalmi beágyazottsága történelmi örökség és vitathatatlan tény. Az utódpártok elődszervezetei, illetve ezek kiszolgálói az átalakulások során tudatosan készültek a jövőre, és befolyásuk nagy részét sikeresen mentették át. Különösen igaz ez a (köz)véleményformálás szempontjából döntőnek bizonyult médiumokra. A politikai jobboldalnak kettős hátránnyal kellett megküzdenie: a nyilvánvaló szervezeti-infrastrukturális hátrány mellett erkölcsi, valamint eszmei-ideológiai síkon is rehabilitálni kellett a jobboldali eszmeiséget és értékrendet. Ez a folyamat még ma is tart, hiszen a jobboldaliságot a kommunista diktatúra négy évtizede alatt a fasizmus, a sovinizmus és az emberellenesség szinonimájaként használták. A negyven éven át tartó sulykolás nem múlt el nyomtalanul. A rendszerváltozás kezdeti szakaszában még az egyébként jobboldali pártok sem merték magukat jobboldalinak nevezni. Az óvatosságot indokolta, hogy a kevéssé tájékozottak számára a jobboldal még ma is az ördögtől való. A kommunista mozgalom utódjaként fellépő balliberális baloldal a reflexeiben hozta a jobboldaltól való irtózást. A kilencvenes évek elején a hatalom elvesztése fölötti elkeseredés, valamint az imént említett irracionális gyűlölet táplálta azt a kíméletlen hadjáratot, amivel megpróbálták kompromittálni a demokratikus jobboldal eszmeiségét és szervezeteit. Az SZDSZ és az MSZP által létrehozott úgynevezett Demokratikus Charta militáns szellemiségéből és értékvállalásából logikusan következett, hogy aki nem baloldali és nem liberális, illetve nem ismeri el a balliberális eszmeiség erkölcsi fölényét, az nem lehet rendes ember, annak nincs helye a magyar közéletben. Ezzel egyidejűleg megkezdődött a volt kommunisták és a Kádár-korszak erkölcsi rehabilitálása is. A jobboldali politikusok és ideológusok számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy e támadás végső célja a politikai jobboldal erkölcsi ellehetetlenítése, marginalizálása, szervezeteinek megsemmisítése. Sokan csak ekkor döbbentek rá, hogy a létező baloldallal szemben csak egy erős, öntudatra ébredt, az értékeit bátran vállaló jobboldal lehet életképes. A folyamatot késleltette, hogy az egykori nemzeti-keresztény középosztály tagjai, illetve ezek leszármazottai joggal sérelmezték az Antall-kormány privatizációs gyakorlatát, hiszen ez a folyamat nem hozta el számukra sem az erkölcsi rehabilitálásukat, sem az anyagi kárpótlásukat.
A magyar demokratikus jobboldal a szellemi-intellektuális megmaradásáért folytatott küzdelemben jött létre. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy akik felismerték a nemzet, a család, a hit, a rend, a méltóság, a munka és a tradíciók fontosságát, azok nem tudnak mit kezdeni a haladó baloldal vádaskodásaival, az állítólagos erkölcsi fölényüket bizonyító kényszeres magyarázkodásokkal. A kialakuló politikai versengésben komoly hátrányt jelentett, hogy a szerveződő jobboldal későn ismerte fel: a politika érzelmi, ideologikus, szimbolikus szférájában is versenyképesnek kell lenni, mert e nélkül nem lehet választásokat nyerni.
Az 1990 és ’94 közötti ciklus felénél már nyilvánvaló volt, hogy a kormányzó jobboldali pártok (MDF, FKGP, KDNP) nem bírják a rájuk nehezedő nagy nyomást, és belülről is megroppantak. Átmenetileg úgy tűnt, hogy a jobboldali politikai filozófia és értékrend jegyében tevékenykedő szervezeteket végleg sikerül kiszorítani a politikai élet centrumából. Ezt a folyamatot állította le a Fidesz irányváltása: a párt elnökeként fellépő Orbán Viktor – a szervezet 1993-ban Debrecenben rendezett kongresszusán – a Fideszt nemzeti szabadelvű pártként definiálta, kiváltva ezzel a balliberális médiumok mérhetetlen ellenszenvét és kíméletlen támadássorozatát. A Fidesz lépésenként, egy szerves belső fejlődés eredményeként vált egy liberális, alternatív csoportosulásból a nemzeti-polgári jobboldal meghatározó erejévé. Ma már csak a Fidesz értelmiségi holdudvarában találunk néhány befolyásos – SZDSZ közeli – liberálist. E gondolkodásmód képviselőinek árulkodó és közös jellemzője, hogy még ma is szívesebben beszélnek a Szövetségről polgári szervezetként, és kerülik a jobboldali önmeghatározás használatát.
A Fidesz fokozatos jobbra tolódása lényegében Orbán Viktor politikai nézeteinek és személyiségfejlődésének történeteként is leírható. A politikai jobboldalra világszerte jellemző, hogy nagyon sokra értékelik a személyes teljesítményt, ezért egy karizmatikus politikus felbukkanása esetén viszonylag gyorsan képesek értékeik és az egység képviseletét egyetlen személyre rábízni.

A közöny a baloldalnak kedvez
Nem véletlen, hogy a jobboldalon – mindkét ciklusban – egy-egy kiemelkedően tehetséges politikus kormányzott, akik mellől – mint utólag kiderült – hiányoztak a méltó partnerek. Antall József magányossága ma már történelmi tény, hiszen egykori segítőtársainak túlnyomó részéről időközben kiderült, hogy csak a történelem forgószele kapta fel őket. A második jobboldali ciklusban kormányzó Orbán Viktor ugyancsak sokkal tehetségesebb és invenciózusabb volt, mint pártjának politikusai, ami meglehetősen sok problémát okozott, ráadásul jelentősen csökkentette a kormányzás hatékonyságát. Miközben Orbán Viktor sikeres miniszterelnök volt, addig sokakról kiderült, hogy a rájuk bízott feladatok megoldására – a legkülönbözőbb okok miatt – nem voltak képesek. De akadt olyan is, aki lényegében nem az Orbán által képviselt politikai koncepció jegyében tevékenykedett. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy az egyébként is prezidenciális, illetve kancellári attitűddel kormányzó Orbán a ciklus második felében már más kormánytagok és pártpolitikusok megoldatlan ügyeivel volt kénytelen foglalkozni, miután a kormányzat működésének biztosítása megkívánta a döntések meghozatalát.
Ez a tapasztalat, valamint a választások máig megmagyarázhatatlan és feldolgozatlan elvesztése joggal vetette fel a decentralizált munkamegosztás értelmének kérdését. Az alapjaiban elhibázott választási kampány miatt utólag is egyre többen érezték úgy, hogy minden stratégiai döntést Orbánnak kellett volna meghoznia. A Testnevelési Egyetemen elmondott beszéd óta ez a meggyőződés visszavonhatatlanul vésődött be száz- és százezrek tudatába.
Ekkortól számukra megszűnt az ilyen-olyan Fidesz, helyét elfoglalta „a Viktor”. Azóta sokak számára az Orbán-párt megalakulása az egyetlen lehetséges megoldás. Nehéz eldönteni, hogy ezek a vélemények és tudatformák mennyire megalapozottak és mennyiben irreálisak, de létezésüket tagadni értelmetlen. A Fidesz Orbán Viktor nélkül olyan, mint egy üres díszdoboz: nem érdemes sem átvenni, sem felnyitni. Ha csak a személyi konstellációkra és a hatalomtechnikai hatékonyságra figyelünk, akkor logikailag kifejezetten kívánatos Orbán vezető szerepének további erősítése, egy olyan struktúra létrehozása, ahol a hierarchikus viszonyok teljesen egyértelműek, így a felelősség kérdése sem lehet vita tárgya. Egy ilyen párt létrehozásának viszont alapvető feltétele a határozott politikai kontúrok rögzítése: a szervezet nevében politizálók és nyilatkozók – egy rosszul felfogott kommunikációs koncepció jegyében – nem beszélhetnek össze-vissza. Nem lehet hiteles az a párt, amelyik egyszerre próbálja megnyerni a baloldaliakat, az ingadozókat és a jobboldaliakat. Orbán Viktor nem lehet egyidejűleg mindenki miniszterelnöke, a kádári világ nagy megértője és a jobboldal egyes számú vezetője. Ezek a szerepek kioltják egymást, ugyanis azt feltételezik, hogy egy strukturálatlan, homogén társadalom tagjait kell megnyerni. Ezzel szemben a magyar társadalom – többek között – politikai-ideológiai és nemzeti kérdésekben is rendkívül megosztott.
A demokratikus jobboldal képviselőinek tudomásul kell venniük, hogy nincs kereszténység keresztény értékrend és magatartás nélkül. Nincs nemzeti politika sem következetes nemzeti érdekképviselet nélkül. Jobboldali sem lehet valaki a jobboldali értékek vállalása nélkül. Az önfeladásra hajlamos szalonjobboldaliak, az örökösen taktikázó megalkuvók, a karrieristák és a csak szóban bátrak sokakat tartanak távol a politikai jobboldaltól.
Az egységesülő jobboldalnak óvatosan kell bánnia a kompromisszumokkal. Nem szabad előidéznie olyan helyzetet, amikor a társadalom egyes csoportjai végső elkeseredésükben az egyébként jogos baloldalellenes indulataikat – önpusztító módon – a jobboldal ellen fordítják. A csalódottság, a kiábrándultság, az apátia eluralkodása hosszú távon a baloldalnak kedvez. A jobboldal szempontjából az egyébként sikeresnek tekinthető – novemberi – időközi országgyűlési képviselő-választások rendkívül alacsony részvételi aránya figyelmeztető jelként is értékelhető.

A Fidesztől jobbra csak marakodás van
Kedvezőtlen folyamatnak tűnik a szervezeti egységesülés utáni töredezettség újbóli megjelenése. A kereszténydemokraták és a kisgazdák ma már az egységes jobboldal szerves részét képezik: most az MDF sorsa vált bizonytalanná. A parlamenti frakció szétesése, a kizárások sorozata, a törvénytelen módszerek gátlástalan alkalmazása a kereszténydemokraták és a kisgazdák esetében a két párt marginalizálódását, majd szétesését idézték elő. Nagy valószínűséggel ugyanez a sors vár az MDF-re is. Dávid Ibolya centrumra kacsingató korszerű konzervativizmusa önálló politikai irányzatként nyilvánvalóan életképtelen.
A választások után egy ideig úgy tűnt, hogy éppen a jobboldal megerősítése miatt – elkerülhetetlen és célszerű – a Fidesztől jobbra álló erők önálló politikai képviseletének megszervezése. A MIÉP jelentős térvesztése is ebbe az irányba hatott. A Jobbik mint egy nemzeti-kereszténydemokrata párt nyilvánvalóan erre a jogos társadalmi igényre koncentrálva szerveződött. Az új párt a Fidesz lelkiismeretének és/vagy ellenőrző szerepének betöltésére is alkalmas lehetett volna. De az elmúlt másfél évben alapvetően megváltozott a helyzet, ugyanis az MSZP és az SZDSZ botrányosan gyenge és nemzetellenes kormányzása következtében a választók jelentős része ma már csak egyet akar: megszabadulni a posztkommunista-balliberális koalíciótól. Ez a társadalomlélektani fordulat a magyarázata annak, hogy a Fidesztől jobbra lévő formációknak ma már csak elhanyagolható társadalmi támogatottságuk van. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a 2006-os választásokon a nem baloldali szavazók már csak egyetlen célért mozgósíthatók: ha azt ígérik nekik, hogy végleg megszakad a késő-kádári struktúrák uralma. Erre viszont a szavazók egyetlen garanciát látnak: Orbán Viktort, illetve a mögötte álló Szövetséget. Többek között ez az oka annak, hogy ma a Fidesztől jobbra csak egymással is marakodó, jelentéktelen csoportok léteznek. Ezek a politikai erők a 2006 utáni időszakban számíthatnak jelentősebb támogatottságra, amennyiben a Fidesz nem teljesíti majd választási ígéreteit, ezért nem lesz képes megfelelni a jobboldali szavazók elvárásainak. Addig a Fidesztől jobbra lévő erőknek is be kell látniuk, hogy az ésszerű politika nem a vágyak és az elképzelések szabad megvalósításának világa, hanem a racionális lehetőségeken belüli mozgástér maximális kihasználása.
Nyilván akadnak majd olyanok, akik számára nem lesz könnyű a Fidesz – Magyar Polgári Szövetségre szavazni. De nincs más megoldás, mert: tertium non datur.
Azaz: nincs harmadik út.

A szerző politológus