A bizonytalanság és biztonsághiány kettős szorításában

Tizenöt évvel a rendszerváltozás után a nyilvános diskurzusokban virágkorukat élik a bizonytalansághoz kötődő fogalmak. Az elmúlt évtizedek biztonság-és birtoklásképzeteihez való tehetetlen rögződés után szinte robbanásszerűen tört be a biztonsághiány és a bizonyossághiány. Az, hogy ez így nem mehet tovább, különösen elgondolkoztató. Mindenki a saját bőrén érzékelheti a jelen helyzetet alapvetően jellemző biztonsághiányt. Arról a negatív érzelmi állapotról van szó, hogy egyáltalán nem lehet biztosan tudni: mi fog bekövetkezni. S bár a rendszerváltozás előtti évek viszonylagos stabilitása sokaknak kedvezett, az egyik napról a másikra bekövetkezett biztonsághiány egyre nagyobb űrt hagy maga után.
Korántsem véletlenül, hiszen a korábbi évtizedek stabilnak látszó viszonyai egyáltalán nem voltak stabilak. Már a rendszerváltozás előtt is voltak rétegek, amelyeknek a szilárd állapotok szilárd nyomort jelentettek. Legfeljebb nem olyan mértékben, mint manapság. De ennek ellenére mégsem lehet a létbizonytalanságot valamiféle fátumként értelmezni, hiszen a kialakult helyzet elkerülhetetlen következménye a jelenlegi gazdasági-politikai viszonyoknak. Csak ha bevalljuk, hogy a bizonytalanság a mostani állapot egyetlen rációja, akkor léphetünk túl a nap mint nap ismétlődő jelenségek fölötti elképedésen. A biztonsághiányt ugyanakkor közvetve az is jelzi, hogy a kormányzat évente szociális segélyezésre csaknem 300 milliárd forintot költ. Miközben egy jottányit sem változott a szegénység mértéke, mert a minimális biztonsághoz mindenekelőtt azt kellene elérni, hogy például egynapi munkáért legalább annyi bér járjon, ami lehetővé teszi az egynapi megélhetést.
Az állampolgárok bizonytalanságát csak az elveszett biztonság visszaszerzésével lehet mérsékelni. Másfelől a biztonsághiány megszűnése a bizalom megerősödésével kezdődik. Különös paradoxon: az ember tudatában többnyire a legszűkebb magánérdekek hatnak, mikor cselekvésre kerül sor, és mégis, magatartásukat minden eddiginél jobban meghatározhatják a kisebb-nagyobb közösségeik érdekei. Csak világossá és egyértelművé kell tenni ezeket. Az intellektus legsajátosabb emberi alkalmazása, vagyis az előrelátás különösen drasztikus veszélyek esetén kerekedik felül. Még ha számos emberi viszonyt meghatároznak is a magánérdekek, a pénzvezérelt cselekvések önmagukban távolról sem jelentik a bizonytalanság okait. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a pénz pusztító módon ott áll minden életérdek középpontjában, másrészt ez az a korlát, amelyen valamennyi emberi viszonynak túl kell lépnie. Nemhiába szokás a biztonsághiány kapcsán pőre nyomorúságról beszélni, mely csak akkor számolható fel, ha valóban érvényesül a társadalmi kohézió. Ennek a kohéziónak elengedhetetlen feltétele a normális élet feltételeinek megteremtése. Mindebben persze nem csupán a kormányzat társadalmi kohéziót gyengítő szerepe a döntő, hanem akaratlanul is az atomizálódást támogató törekvései. Az egyik oldalon áll a mindenkori hatalom, a másik oldalon pedig a végletesen megosztott, megfélemlített és minden ízében bizonytalan társadalom. S itt eljutottunk odáig, hogy a létbizonytalansággal összefüggésben a szegénység újra szégyenné vált.
Mert egyre inkább csak a személyes határokat nem ismerő verseny érvényesül és a már-már öldöklő küzdelem. Szolidaritás helyett legfeljebb paternalista jóakaratról lehet beszélni, mert – többek között – a társadalmi igazságosság csak nyomokban lelhető fel. Jóllehet igaz az, hogy az igazságosságról vagy az igazságtalanságról alkotott felfogás állandóan változik, ráadásul ami egyvalaki számára igazságként, az másvalaki számára igazságtalanságként érzékelhető. Nem úgy, mint a szegénység, amellyel kapcsolatban a kormányzat minden tette a szegénység látszatjelenségeinek és látszatkövetkezményeinek kezelésében merül ki. Amíg ugyanis a piaci erők a vagyon és a szolgáltatások egyetlen szétosztóiként működnek, az igazságtalanságok vég nélkül szaporodnak. Ebből semmiképp sem következik, hogy a nemzeti vagyon újraelosztását úgy kellene végrehajtani, hogy nagymértékben előnyben részesítenénk a legkevésbé sikeresek jólétének megteremtését. A bizonytalanságérzet fokozatos megszűnéséhez persze a segítségnyújtás morális készségére is szükség lenne. Ha ez kiveszik, akkor egyáltalán nem meglepő, hogy a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyják az emberek, hogy társuk éhezzen vagy megfagyjon az utcán. Éppígy az is szembetűnő, hogy az egyenlőtlenségek elképesztő növekedése mellett a legrosszabb helyzetűek közel kétmilliós csoportja egyáltalán nem részesedik a meghirdetett jóléti rendszerváltás előnyeiből. S hiába erkölcsi kérdés az állampolgárok éhínségtől vagy a szörnyű szegénységtől való megoltalmazása, ez nem több írott malasztnál.
Végezetül a bizonytalanságérzethez egy adalék. Ma csaknem harmincezer család képtelen törleszteni az l989 előtti lakáshitelek havi részleteit.

A szerző szociológus