Néhány hete (újabb) vita zajlik a Magyar Nemzet hasábjain a globalizáció mibenlétéről. A sok pró és kontra érv mellett azonban eddig kevés fény esett a globalizációs folyamatok leghatékonyabb fegyverére: a fedezet nélküli pénzkibocsátásra, amelynek eredményeképpen a globális gazdasági, pénzügyi és ezáltal a politikai hatalom azokhoz a pénzintézetekhez került az elmúlt évtizedekben, amelyek a nemzetközi pénzügyi életben használt klíringeszközhöz, az amerikai dollárhoz gyakorlatilag korlátozás nélkül hozzájutnak. Érdemes tehát néhány szót ejteni erről a folyamatról.
A globalizációs folyamat kezdetét a múlt század hetvenes éveire teszik az ezzel foglalkozó gazdasági elemzők és a leginkább érdekelt, vállalati stratégiával és piaci marketinggel foglalkozó szakemberek. Ha egyetlen, konkrét időpontot kéne megragadnunk, ami az új rend kialakulásához döntően hozzájárult, akkor mindenképpen Richard Nixon rendeletét említenénk, amivel 1971-ben megszüntette az amerikai dollár szabad és korlátlan átválthatóságát aranyra. Az ezt követő, egyre gátlástalanabb dollárkibocsátási hullámok az elmúlt évtizedek során többszöri hiperinflációt kellett volna hogy eredményezzenek az Egyesült Államokban és világszerte. Valóban, egyes számítások szerint a nemzetközi gazdaságban forgó dollármennyiség mintegy tízszerese a globálisan rendelkezésre álló, áruk és szolgáltatások formájában létező fedezetnek. Annak, hogy ez még nem járt a globális gazdaság és pénzpiac teljes összeomlásával, két fő indoka van.
Az egyik triviális ok az, hogy a dollár valós fedezete az olaj. Amíg zölden nyomtatott, önmagában értéktelen papírért üzemanyagot lehet vásárolni, a dollár iránti világkereslet biztosított. Amennyiben megszűnne a dollár olajra történő átválthatósága, vagy más valutában is jegyeznék az energiahordozót, az amerikai valuta összeomlana. Erre a legnagyobb fenyegetést az euró jelenti, és valóban: Szaddám Huszein eltávolítására az után került sor, hogy tervbe vette az olaj jegyzését euróért.
Azonban van egy másik, ennél összetettebb indoka is annak, hogy a nemzetközi gazdaság és pénzpiac még nem omlott öszsze. Ez pedig az, hogy a globális pénzpiacokon jelen lévő (virtuális) pénzmennyiség maga is áruként lép fel. A különböző származékos pénzeszközökbe való befektetések nyomán keletkező extraprofitot pedig ki lehet vonni a valós gazdaságból, és kiválóan lehet alkalmazni a nemzeti gazdaságok szőröstül-bőröstül történő felvásárlására.
Ebben az értelemben tehát a világ forgalomban lévő klíringeszközei kilenctizedének valóságos fedezetét nem a világgazdaságban megtermelt áruk és szolgáltatások adják, hanem a Föld összes meglévő, még kiaknázatlan, tehát a világgazdaság körforgásába mindeddig se áruként, se szolgáltatásként még be nem vont ásványkincsei, erőforrásai, termőföldjei, erdei, édesvizei, állat- és növényvilága. Ez utóbbiak valós – és jövőbeni – értéke pedig felbecsülhetetlen, illetve, helyesebben: tetszőleges, vagyis nem a valós, globális kereslet-kínálat függvénye, hanem lokálisan elérhető alkupozíció eredménye.
Ebbe a sorba tartozik még, ugyan elenyésző hányadban, az a néhány, viszonylagosan elszigetelt nemzetgazdaság is, amely eddig úgy-ahogy ellen tudott állni a globalizációs rohamoknak. Ez a magyarázata annak, hogy a magyar termőföld értéke csupán tizede-huszada a sokszor gyengébb minőségű nyugat-európaiénak, ugyanis az áruba bocsátás eredeti indítéka legtöbbször a kistulajdonos egzisztenciális kényszere, és nem pedig valós üzleti szándék, vagyis az eladó puszta, személyes megélhetéséhez szükséges pénzek előteremtése, és nem pedig piaci ár-érték arány.
A körforgásba először bekerülő erőforrások (legyen az akár a vasfüggöny mögül újonnan előkerülő, egy forintért privatizálható acélgyár, avagy amazóniai esőerdő) iránti licit gombokért indul. Miután a globális vevő tetszőleges nagyságú fedezettel bír, hiszen a (fedezet nélküli) pénzkibocsátó gyakorlatilag korlátlan hitelt tud a számára nyújtani, a tőke kamatos visszafizetéséhez szükséges cash-flow a későbbiekben úgy biztosított, hogy a játékba újabb és újabb „befektetők” kapcsolódnak be egyre magasabb szinteken. A következő, természetesen ugyanabból a körből kikerülő vevő még mindig „ócsóér” juthat a valós erőforráshoz, és így az első befektető nyeresége már busásan megtérül, és készen áll valahol máshol újra „invesztálni”. A piramisjáték addig tart, amíg a Föld összes természeti kincse el nem fogy, azaz a termőföld minden egyes négyzetcentiméterének, az erdők minden egyes levelének, az édesvíz minden egyes cseppjének, az ásványkincsek minden egyes grammjának, sőt talán a tiszta levegő minden egyes literének nem lesz adásvételi szerződésekkel megerősített, tulajdoni lapokkal körülbástyázott, ügyvédek hadai által képviselt és testőrök által óvott, adóparadicsomokban rejtőző tulajdonosa. A valós, természetes erőforrás, avagy a fizikai birtok és tulajdon ellenében átadott, gyakorlatilag tetszés szerinti mennyiségben nyomott bankóhegyek mennyisége pedig irreleváns.
A fenti képlet szerint nyilvánvaló, hogy a globalizáció a pénzhatalmak érdekeit szolgálja. Ugyanígy a folyamat végeredménye is látható: a Föld minden erőforrása előbb-utóbb annak a tulajdonába jut, aki a korlátlan pénzkibocsátás birtokában van. A rendszer működőképességének előfeltétele, hogy a klíringvalutát a Föld minden gazdasága, kormánya és cége elfogadja. Az elfogadást pedig ki lehet kényszeríteni gazdasági, politikai és legvégső – de nem ritka – esetben fegyveres erővel.
A példa kedvéért megkockáztatjuk: ha a Salamon-szigeteki pápuák kolonizálták volna a Földet, akkor most a világ klíringvalutája a kis füzérekre felvont ún. pénzkagyló lenne, mint ahogy az még ma is elfogadott csereeszköze a polinéz térségnek (egy nyaklánc kb. 250 dollárt ér), és a pápuák monopolhelyzetben lennének a pénzkibocsátás tekintetében, hiszen a kagyló csak ott terem. Nyilvánvaló, hogy a Föld összes erőforrása előbb-utóbb tehát a pápuák kezében lenne.
Mint ahogy most, Irak esetén.
A szerző újságíró
-----
Bogár László vitacikkéhez (Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni, 2004. december 4.) eddig hozzászóltak: Cséfalvay Zoltán: Kuruzslók évadja (2004. december 14.); Krómer István: A láthatatlan kéz, s ami mozgatja (2004. december 21.); Pokol Béla: Globalizáció és globális uralmi rend (2004. december 21.); Náray-Szabó Gábor: Ha a gazdaság megáll, eldől, mint a bicikli (2004. december 27.).
origo.hu
Orbán Viktor a gazdasági semlegességről
