A Gyurcsány-kormány cirkuszi produkciói

Ezt is megértük. A magyar politikai életben a középkori udvarok csörgősipkás megmondóemberének szerepét betöltő Tamás Gáspár Miklós már nyílt levélben kéri fel Orbán Viktort az aktivizálódásra. Aligha hihető, hogy a Fidesz elnökének fejében átsuhant volna a végérvényes visszavonulás gondolata. Arra azonban mérget lehet venni, hogy a baloldali korszakában leledző filozófus kormánysajtóban közölt felhívása nyomán már biztosan marad. Hiszen ki tudna ellenállni TGM ama „önzetlenül aggódó” biztatásának: „Szükség van rád, öregem, szedd össze magad.”
Tény, hogy a baloldalnak most is, mint általában, ha rosszul mennek az ország dolgai (ez történelmileg úgy alakult, hogy többnyire egybeesik kormányzásuk időszakával), mindennél nagyobb szüksége van a fenyegetővé tupírozható ellenségre. Amely ha kell, eljátssza a minden baj okozójának szerepét, és amelyet a kampányban megvezetett választói tiszta szívükből gyűlölhetnek. Hiszen világos, hogy kizárólag az ő ármánykodása miatt nem tudják teljesíteni az amúgy állandóan a kisemberek javát akaró szocialisták még ellenzékben tett, nagyszerű jövőt kínáló ígéreteiket.
Az ötvenes években lehetett szidni az egykori nagytőkéseket, a kulákokat no meg a klerikális reakciót. Mára az elvtársak és leszármazottaik lettek a burzsujok, s jórészt az ő kezükben összpontosulnak a nagybirtokok is, ezért egyedüli támadható célnak megmaradtak a történelmi egyházak. Mivel a növekvő gazdasági, szociális és demográfiai problémákat nehéz lenne kizárólag a papokra fogni, ezért szükségeltetnek állandóan legyőzhető és legyőzendő politikai mumusok is. De e tekintetben mostanság gyenge a felhozatal. Még a főállású rettegőknek és a bőröndjeiket minden jobboldali kormány idején hangosan becsomagolóknak is egyre nehezebb Csurkától, Torgyántól vagy éppen a Nap-keltében rendszeresen haknizó és ezzel immár elismerten megszelídült Boross Pétertől félniük. Ezért minden reménykedő tekintet a Fidesz elnöke felé fordul, ugyan már legyen oly jó, és játssza el a baloldali forgatókönyvekben rá osztott közép-európai diktátor szerepét.
A Medgyessy–Gyurcsány-kormányoknak – az egyéni gyarapodásukon túl – kezdettől fogva és bevallottan a politikai ellenfél felszámolása a legfőbb célja. Elegendő csak Keller László kétéves ámokfutására gondolnunk, hogy belássuk, a kormányzó pártok politikai ellenfeleik tetemeit kívánták a sokat emlegetett árokbetemetésre felhasználni. Csakhogy az üres államkassza és a romló népszerűségi mutatók ismeretében a szerénynél valamivel gyengébb kommunikációs képességekkel megvert Medgyessy Péter immár kevésnek tűnt a hatalom esetleges elvesztésétől megrettent szocialisták számára. Ma már a NATO-nak tett vállalások betartására sem futja. Pedig azzal Budapesten is tisztában vannak, ha a katonai kiadások lefaragása így megy tovább, akkor elmaradhat az olyannyira áhított washingtoni buksisimogatás. Ezért a tervezettnél előbb – még csak félkész állapotban – vetették be csodafegyverüket, az anti-Orbánra trenírozott Gyurcsány Ferencet. (Mint Herczeg Ferenc anekdotabeli politikusa, aki állítólag így szólt társához: állíts valamit, hadd bizonyítom be az ellenkezőjét.)
Azt a Gyurcsányt, aki a mondanivaló és a kormányzás hiányát – elődjével ellentétben – immár a Fidesz elnöke elleni állandósított személyes támadásokkal kívánja leplezni. Jól látható, hogy szinte mindent kész feláldozni még a győzelem látszatáért is. Ez az új taktika határozta meg többek között a kormány álláspontját a kettős állampolgárságról rendezett népszavazáson is. Biztosra vehető, ha Orbán nem állt volna ki a javaslat mellett, akkor Gyurcsány Ferenc felelős hazafiságának a kettős állampolgárság azonnali megadása lett volna az alapköve. Miközben a kormányzati tájékoztatás ebben az esetben elismerte volna, a határon túli magyarok nélkül néhány év múlva összeomlanak a szociális ellátórendszerek. Így viszont egy pürroszi győzelemért – no meg a milliószámra beáramló Orbán-szavazótól való félelmükben – nem csak úgy általában a határon túli magyaroknak vitt be egy borzalmas mély ütést. Igaz, ők a baloldalnak eddig sem számítottak, sőt inkább a terhére voltak, elég, ha arra gondolunk, hogy 2001–2002 fordulóján miként igyekezett megfúrni Kovács László pozsonyi és brüsszeli segédlettel a kedvezménytörvényt. De csak azért, mert azt hitték, hogy ezzel a Fideszen és elnökén ütnek egyet, lerúgták a térképről az addig hozzájuk közel álló határon túli szervezeteket és vezetőiket. S hajlandók voltak feláldozni a gondosan építgetett nemzeti imázst is. Pedig Gyurcsány Ferenc eskütételekor színpadiasan a szívére tette a kezét, sőt ami eddig halálos bűnnek számított, még „tizenötmilliómagyarozott” is. Amivel napnál világosabbá tette, hogy a magyarországi baloldal mindmáig képtelen a hatalomvágyát a nemzeti érdekekért akár csak rövid időre is korlátozni. Mi több, hajlandók voltak feláldozni egy nagyszerű verbális kibúvót is a győzelem rövidke mámoráért. A Gyurcsány-kabinet nemzetpolitikai súlytalanságát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a szomszédságban a hivatásszerű „magyar veszély” politikai bizniszében utazó politikusoknak sem sikerül a magyar miniszterelnököt igazán komolyan venniük. Amit csak kiemelt a magát tartalék külügyminiszternek képzelő Eörsi Mátyás szánalmas, gesztusért könyörgő bukaresti beugrása is.
Éppen ezért most, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az utolsó reményt jelentő uniós pénzek sem olyan ütemben érkeznek, hogy abból érzékelhető jóléti osztogatásba foghatnának, különösen fontossá vált a saját hívek előtt előadott cirkuszi produkció politikai műfaja. Ezért provokál egyre görcsösebben Gyurcsány, innen az állandósult igény a televíziós vitákra, s ide vezethetők vissza a „Miért nem szólal meg a Fidesz elnöke a parlamentben?” kezdetű felvetések is. Pedig a független sajtó mi mindent képes lenne kihozni a volt miniszterelnök akár csak egy kétperces megszólalásából és az arra adott többórás gyurcsányi válaszból!
A magyar történelemben nem számít példátlannak, hogy a jórészt ellenséges médiakörnyezetre egy politikus a személyességben keresi a választ. Ahol a politika, a közélet iránt valóban érdeklődők összevethetik a sajtóban megrajzolt torzképet saját személyes tapasztalataikkal. Tisza István az akkori kereskedelmi médiának, a rikkancssajtónak köszönhetően veszítette el az 1905-ös választásokat, hiszen sikerült őt sokak szemében főgonoszként, minden baj egyedüli forrásaként bemutatni. A radikális újrakezdés előzményeiben Tisza odáig ment, hogy 1906-ban már képviselőséget sem vállalt, s még Szabadelvű Pártját is feloszlatta. Álláspontját – miként ezt az 1909-es szerb válság kapcsán tette – a főrendi házban fejtette ki, amelynek a cenzus alapján volt tagja. Ennél is fontosabb volt közéleti tevékenységében, hogy 1907 májusában a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnokává választották. Azzal ugyanis már ő is tisztában volt, a parlamentáris rendszerek egyik velejárója éppen az, hogy hagyni kell az ellenfelet, hogy megmutassa, mire képes. Megmutatták.
A Wekerle Sándor vezette koalíciós kormány 1909 szeptemberében lemondott, osztogató politikája következtében hatalmas költségvetési hiányt hagyva maga után. A következő év januárjáig még ügyvezető kormányként tevékenykedő kabinet, tekintettel az ország zilált pénzügyi viszonyaira, még kísérletet sem tett arra, hogy az 1910-es esztendőre költségvetést nyújtson be. Ilyen súlyos gazdasági helyzetben, 1910. február 19-én tartotta alakuló ülését a Nemzeti Munkapárt, amelynek Tisza István mindvégig meghatározó személyisége maradt. Jórészt az ő irányításával aratott az újonnan megalapított pártja földcsuszamlásszerű győzelmet az 1910 júniusában megrendezett választásokon. A következő évben a politizáló közvélemény torzításmentes tájékoztatása céljából lapokat indított.
Bár Tisza már 1909 novemberében is kijelölt miniszterelnök, az uralkodó végül nem őt, hanem a kevésbé megosztónak tartott politikust, Khuen-Héderváry Károlyt bízta meg a kormányalakítással. Magas közjogi méltóságot 1912. május 22-én vállalt ismét, amikor az obstrukció letörése és a véderőtörvények elfogadtatása céljából házelnökké választatta magát. S erre akkor sem a fékezhetetlen hatalomvágya miatt szánta el magát, mint azt számos ellensége tudni vélte, hanem mert meggyőződése volt, hogy így tehet a legtöbbet hazájáért. Ugyanezen okból vállalta 1913. június 10-én, Lukács László lemondását követően a miniszterelnöki teendőket is. Az már nem róható fel hibájául, hogy az alig egy évvel később kitörő első világháború miatt legfontosabb céljait, köztük a koalíciós kormány katasztrofális gazdasági örökségének eltakarítását csak részben tudta teljesíteni.
Visszatérve a jelenbe, nem véletlen, hogy a gyurcsányi kommunikációs gépezet most szeretne nagy szócsatákat kirobbantani, most akarná az igazán veszélyesnek ítélt politikai ellenfelet, Orbán Viktort még a 2006-os kampány kezdete előtt minél jobban elhasználni. Ezért is e zajos műfelhajtás a száznapos „kormányzás” körül. És most még áradozhat a kormány a 2007 és 2013 között állítólag hazánkat elárasztó brüsszeli százmilliárdokról is – nem kell hozzátennie, ezek jelenleg csupán vágyálmok. Egyrészt, mert az unió nettó befizetői a közös feladatok egyre kisebb részét kívánják már finanszírozni (Németország, Hollandia vagy a skandináv államok), sőt egyre szemtelenebbül kotorásznak az új tagállamok, köztük Magyarország pénztárcájában. Másfelől aligha lesz hivatalban 2007-ben a Gyurcsány-kormány.

A szerző történész