A Gyurcsány-kurzus cinikus logikája

Az adventi időszakban gyakran lehetett olvasni a keresztény világ Megváltójának eljövetelét előkészítő évszázados népi hagyományokról. Az utóbbi években egy új szokás van elterjedőben mifelénk, amely – a kisebbségi jog vagy a kisebbrendűségi érzés jegyében – a többségi keresztény nemzet szent ünnepét ellensúlyozandó, annak gúnyolására irányul. A Kisjézus megszületését megelőző várakozás négy hetének ez az ocsmány gyalázkodás majdnem annyira kelléke lett, mint az adventi koszorú és a mákos bejgli. Sajnos nem lehet nem egy összehangolt, pontosan időzített és politikailag motivált kampányra gondolnunk, amikor sorozatosan ízléstelen támadásokkal, osztályharcos-agitpropos módszerekkel szított gyűlölettel találkozunk minden hullámhosszon.
Ha ennek az érték- és kereszténységgyűlöletnek – mint minden folyamatnak – van evolúciója, akkor elmondhatjuk, hogy ez mára tökélyre fejlődött, és ráadásul egyetemesen elterjedt. Gondolhatunk itt az EU alkotmányából kiszorított keresztény gyökerekre való utalás keserű sorsára, vagy az EU-bizottságból kiutált, keresztény elveket valló olasz biztosjelöltre, a nyugati világban elterjedt erkölcsi nihilre vagy a lélektelen gazdasági materializmusra. Nem egyedül a magyar közállapotokra jellemző tehát a keresztényi gondolat hanyatlása, de bizton állíthatjuk, hogy Magyarországot érte a legváratlanabbul a liberalizmus egocentrikussága és szabadságjogokba burkolt közösségrombolása. Hogy miért éppen Magyarországot? Mert a kommunizmus itt végezte a legtudatosabb merényletet a közösségi-felebaráti szellem és felelősségtudat ellen, távozása – helyesebben transzmutációja – után egy szellemi immunrendszerében végsőkig legyengült nemzetközösség várta naivan a győztes liberális demokrácia és a globális gazdaság mindent elrendező láthatatlan kezének jótéteményét. És mert az elmúlt száz évben a magyarság mindent eltűrt, mindent elviselt zokszó nélkül: országa és nemzete megcsonkítását, földjének megszállását, asszonyainak meggyalázását, gyermekeinek szellemi, lelki, javainak pedig fizikai elidegenítését. Képtelenek voltunk összefogni, és megálljt parancsolni annak a nemzetellenes tendenciának, amely betette lábat az ajtórésbe, és ellenállás hiányában tágra feszítette az ajtót, védtelenül hagyva immár örök és egyben utolsó értékeinket is: hitünket, hazaszeretetünket és erkölcsi mércénket. Nem véletlen, hogy a generációváltásnak és megújulásnak álcázott MSZP-s stratégiaváltásnak éppen a hazafiasság és a vallásosság került a célkeresztjébe. Keserves a tudat, hogy földi, anyagi javaink elvesztése után megkezdődött a harc lelki, eszmei javainkért. Nemhiába éneklik, nekik van igazuk: „Ez a harc lesz a végső…”, hiszen ezután már végleg nincs hová hátrálnunk, nem lesz mit feladnunk. Nehéz szembesülni azzal, hogy a borzalmaktól terhes huszadik század csak kísérleti terepe volt egy sokkal rútabb rendszernek, amelynek mérhetetlenül cinikus logikája szerint egy végsőkig elbutított, erkölcsileg lezüllesztett lakosság megkapja a szabad választás jogát, amely cserében legitimál egy nemzetellenes, demagóg társaságot. Ebben a végeláthatatlan circulus vitiosusban szegénységpárti miniszterelnökké avanzsálhat egy cikluson belül akár két beszédhibás milliárdos is, akiknek kormányzása tanúságtétel amellett, hogy igenis relatív a pofátlanság és a züllés határa. A megállíthatatlan süllyedést jelzi, hogy szinte visszasírjuk Medgyessyt, aki tisztában volt szerény képességeivel, és legalább zavarba tudott jönni. Gyurcsány erre nem képes. Azt hiszi, attól válik elfogadható, modern szociáldemokrata párttá egy rossz emlékű kommunista utódpárt, ha határozottan és rezdüléstelen arccal hangoztatnak sületlenségeket proletárcsemetéből milliárdossá vedlett szélhámosok. Gyurcsányról az összeférhetetlenségéről híres Brahms jut az ember eszébe, aki – egy ismert adoma szerint – egy fogadásról távozóban elnézést kért a házigazdától, ha esetleg elfelejtett volna a jelenlevők közül valakit is megsérteni. Magabiztosan elutasítja a csődszagú gazdaságpolitikáját bíráló hazai és külföldi gazdasági intézetek jelentéseit, mit neki az Európai Unió intése. Őt nem érdekli a Freedom House sajtószabadságról megvont idei mérlege, amelyet pedig árgus szemekkel figyelnek a külhoni intézmények jelentéseire más időkben hiperérzékeny balliberálisok. Szembefordul egy megcsonkított ország tíz plusz öt milliós nemzetével, és arcátlanul hazafiasságot hirdetve kijátssza egyiket a másik ellen: magyarok ellen lázít magyarokat Magyarország miniszterelnöke. Karácsony előtt pedig tárgyalni megy a szentatyához a Vatikánba, ahol példátlan módon vendége intézményét kritizálja azért, mert az bele mer szólni a nemzet ügyeibe.
Nem tudni, hogy a botrányosra sikeredett szentszéki vizit előtt értesítették-e a szentatyát vendége gyermekkori pályafutási dilemmáiról. A Blikk nevű bulvárlap október 4-i száma ugyanis Katót, a büszke és minden jel szerint elfogult anyát idézve jelenti, hogy „Ferkó” gyermekkorában „másodállásban” – tessék megkapaszkodni – pap szeretett volna lenni, mert anynyira „imádta az ostyát”. Isten útjai, lám, kifürkészhetetlenek, az ember belegondolni sem mer egy esetleges lelkipásztori pályafutás hozadékába a jelenlegi politikai-üzleti hozzájárulással szemben. Az azonban bizonyos, hogy miniszterelnökünknek fogalma sincs a katolikus egyház szerepéről, küldetésének lényegéről és különösen a magyar történelemben betöltött sajátos szerepéről. Az egyház ugyanis – Gyurcsány elképzelésével ellentétben – nem pusztán a klérus tagjaiból álló, a keresztény közösség felett basáskodó intézmény, hanem a hívők közösségének szerves része, amely Krisztus rendeltetéséhez hűen tanításának e világi hordozója és közvetítője, és így – Francois Varillon jezsuita szerzetes szavaival – kettős dimenzióval bír: egy „függőleges”, embert Istennel összekötő, illetve egy „vízszintes”, emberek egymással való egyesülésének dimenziójával. Nincs egyik a másik nélkül, hiszen egymásban gyökereznek. Téves az az elképzelés, amely az egyházak feladatát csupán a hívek lelki üdvösségének egyengetésében jelöli meg. Isten emberré válása, megtestesülése révén részese lesz az emberiség történelmének, hogy így az a keresztség által részese lehessen az isteni létnek. Krisztus élete a bizonyság arra, hogy az egyháznak – akárcsak alapítójának, Jézus Krisztusnak – az emberiség minden kérdésére, minden rezdülésére választ kell keresnie és találnia: éhínségre, betegségre, szomorúságra, szenvedésre egyaránt. Az ember lelki üdvössége ugyanis nem pusztán a hitélet ápolásának, hanem a földi lét minden szépségének és nehézségének együttes és harmonikus, kiegyensúlyozott megélésének a függvénye. Az új törvény nem vallási dogma, hanem az emberi élet kiteljesedéséről szóló tanítás. Krisztus soha nem tért ki egyetlen kérdés elől sem, minden emberi igényre pontosan és egyenesen válaszolt, akár éhezőkről, leprásokról, bűnözőkről, Poncius Pilátusról vagy zsidó főpapokról volt szó. Miért akarná, hogy az általa alapított egyház másként tegyen? Miért ne lehetne az egyházaknak véleménye és beleszólása a politikába, amely a köz, a nemzet legégetőbb, az egyént közvetlenül érintő kérdésekre keresi a választ? Ráadásul éppen hazánkban, ahol a politizáló, harcos egyházaknak felekezetektől függetlenül évezredes múltja van? Elfeledkeztünk volna Tomori Pál kalocsai és Szalkai László esztergomi érsekről, akik mellett még öt magyar főpap esett el a mohácsi csatában? Hol lenne ma hazánk és Európa Márton Áron, Prohászka Ottokár és Mindszenty József rendíthetetlen hite, következetes nemzeti elkötelezettsége nélkül? Ha Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus lelkészre hálával gondolunk az antiszemitizmus elleni fellépésük miatt, akkor miért neheztel miniszterelnökünk egyházainkra nemzetünk egységének védelme miatt?
Egész civilizációnk válságban van, ami kihat egyházainkra is. A felemelkedés, a megújulás attól függ, hogy megtalálja-e az emberiség a legégetőbb kérdésekre a választ, be tudja-e tölteni azt az űrt, amelybe az egyéncentrikus liberalizmus tanításai nyomán került a nyugati világ. Lehet keresni a kivezető utakat, de változatlanul egyértelmű: az érték- és erkölcsalapú kereszténység képes megadni az egyre inkább elmagányosodó, fogyasztásba, züllésbe és közönybe burkolózó társadalmaknak hivatásuk igazi értelmét. Fel kell készülniük a világos és határozott útmutatásra, mert a felvilágosodás és az ember mindenhatóságába vetett hitből kiábránduló tömegek – mint már oly sokszor történelmünk folyamán – ismét a keresztény egyházaktól fognak választ várni, ha visszatérnek a zsákutcából. A felelősség alól sem zsinat, sem az állammal kötött egyezmény és szerződés nem menthet fel.

A szerző politológus