Először is őszinte köszönetet szeretnék mondani a Magyar Nemzet szerkesztőségének és valamennyi hozzászólónak, hogy esélyt adtak gondolataim megvitatására. Gondolataim azonban inkább csak ürügyül szolgáltak arra, hogy egy politikai közösség kicsit önmagával is szembenézzen. Mert hogy mi is volna ez? Polgári oldal? Jobboldal? Keresztény oldal? Konzervatív oldal? Nemzeti oldal? Valószínű, a felsorolás folytatható lenne, de ez is bőven elég annak belátásához, hogy a jobboldal eddig nem jeleskedett foglalkozni saját belső törésvonalaival. Ha valaki olvassa a Heti Választ és a Demokratát, vagy szeretné megtudni és megérteni, hogy mi is játszódott le azon a nevezetes Fidesz-frakcióülésen, amely a tőzsdei árfolyam-nyereségadó ügyében hozott döntést, netán elgondolkodik azon, hogy miért is született a kettős állampolgárság ügyében ilyen eredmény a népszavazáson, vagy egyszerűen csak kíváncsisággal tölti el az önmagát groteszk módon még mindig MDF-nek nevező jelenség létminősége, nos, az valószínűleg szeretne kicsit többet megérteni a körülöttünk (bennünk) zajló folyamatokból.
Éppen ezért örültem Cséfalvay Zoltán írásának is. Őt olvasva ugyanis a felvilágosodás hagyományain nevelkedett személyiség jellegzetes szimptómáinak lehettünk tanúi. Annak a hiedelemnek, hogy valóság csak egy van, méghozzá (hogy, hogy nem) éppen az az egy, ami az ő nézőpontjából valóságnak látszik. A felvilágosodás hamis tematizációs ketrecébe zárva a modernitás embere persze már a modernitás korában is puszta „objektummá” vált, de alávetettsége a globalitás korában válik teljessé. A globalitás ontológiai lényege ugyanis éppen az, hogy valóságok egész rendszerét képes legyártani úgy, hogy ez teljesen észrevétlen marad a globalitásba átlépő modern ember – köztük Cséfalvay – számára. Pokol Béla hozzászólásában éppen ennek a teljes figyelmen kívül hagyása miatt bírálja Cséfalvay egész megközelítési módját, és tartja képtelen kísérletnek a kérdéskör önkényes leszűkítését, az uralmi dimenzió vizsgálatának kirekesztését. Hasonló logikával kritizálja ugyanezért Krómer István és Császár Zoltán is. A rejtett globális hatalomszerkezetnek éppen ez az általuk is leírt képessége teszi lehetővé, hogy a tömegegyén jólétnek és gazdagodásnak érezze önmaga teljes leürítését, közösségi értéktereinek teljes szétverését, sőt indulatosan szembeforduljon minden olyan törekvéssel, amely csupán szeretne rámutatni a helyzet abszurditására. Mert azt talán Cséfalvay sem tagadja, hogy korunk világa a megvalósult abszurditás. Hiszen miközben egy iskolás gyerek is tudja, hogy három perc alatt elpusztulunk, ha nem kapunk levegőt, három nap alatt, ha nem jutunk vízhez, és három hét alatt, ha nem jutunk élelemhez, a globális hatalmi rend mégis rutinszerűen veri szét azokat a rendszereket, amelyek a jövő hét közepénél egy kicsit hoszszabb távra is lehetővé tennék e létfeltételekhez való hozzájutásunkat. Teszi mindezt a felvilágosodás örököseként, a racionalitás nevében, és haladásnak nevezvén e ténykedését. Náray-Szabó Gábor és Oláh János nálamnál sokkal nagyobb szakértelemmel és meggyőzőerővel bizonyították ezt az összefüggést hozzászólásukban. Korunk világa tehát a megvalósult abszurditás, míg az önmagát globalizációnak nevező planetáris hatalomszerkezet evolúciós zsákutca az emberiség számára. Minél hamarabb kezdünk kihátrálni belőle, annál több esélyünk marad a túlélésre. Ami pedig azt a biztatást illeti, hogy minél előnyösebb pozíciót kell elérnünk a globális rendszerben, lényegében azt jelenti, hogy ha már csúcsragadozók nem lehetünk, akkor legyünk hiénák, sakálok vagy legalább dögkeselyűk. Nos, ez szép és logikus törekvés, csak az vet némi árnyékot minderre, hogy ami zajlik, az saját (Föld) anyánk testének szétmarcangolása, és ezzel egyszersmind jövőbeli létezésünk felfalása, ahogy azt Náray-Szabó Gábor és Oláh János megrendítő pontossággal leírták.
Annak persze kicsit kevésbé örültem, hogy Cséfalvay féltucatnyi globalitással foglalkozó nemzetközi szaktekintély apologetikus definícióinak elősorolásával véli megcáfoltnak gondolataimat. Eszembe jutnak erről saját harcaim a nyolcvanas évekből, amikor igen nagy emberek vagy éppen bíróságok (állam elleni izgatásért és államtitoksértésért álltam előttük) erős nézéssel próbáltak rábírni eretnek nézeteim visszavonására. Cséfalvay gyanúja, miszerint én védeném az előző rendszert, így elég komolytalan. Az persze, hogy valami rossz, logikailag nem jelenti azt, hogy ami felváltja, az automatikusan jobb lesz. És ez sajnos a rendszerekre is igaz. S ezért megrendítő önellentmondás Csite András hozzászólásának utolsó bekezdése, miszerint a globális kapitalizmus számos jó lehetőséget kínál, csak türelmes, szeretetteljes nemzet- és közösségépítés kell ahhoz, hogy éljünk is ezekkel a lehetőségekkel. Mintha nem éppen a globális kapitalizmus lenne az a masinéria, amely ezerféle módon rombolja szét mindezt! Ami pedig azt a valamit illeti, ami önmagát szocializmusnak nevezte, az valójában nem volt más, mint egy oligarchikus politikai kapitalizmus, amelynek éppen az volt a funkciója, hogy a tradicionális közösségeket olyan brutalitással tarolja le, amelyet a globális kapitalizmus (legalábbis Európában) már nem mert volna alkalmazni. Cséfalvay tehát a megbélyegzés, a kiátkozással fenyegetés, valamint az utóbbinak nyomatékot adó megfellebbezhetetlen tekintélyekre való hivatkozás fegyverét úgy használja, mintha az a tény, hogy sok és/vagy nagy ember állít valamit, az egyben az igazság alapvető kritériuma is volna. És persze a régi jó ideológiai bunkósbot, az összeesküvés-elmélet gyártásával való meggyanúsítás. Nos, az ezen keresztül való diszkreditálás kísérlete ma már teljesen hatástalan, hiszen mindenki tudja, hogy a hatalom gyakorlása eleve rejtett terekben és rejtett struktúrákon keresztül történik. Nem is lehet másként, mert azt az öko-szocio-kulturális nyomást, amit a globális gazdaság meghatározó aktorai a világ valamennyi lokalitására gyakorolnak, egyetlen hatalom sem vállalhatná fel nyíltan a permanens lázadás, a világméretű polgárháború kockázata nélkül. Az önmagát globalizációnak nevező hatalomszerkezet tehát eleve csak a szociológia által strukturális erőszaknak nevezett eljárásokat alkalmazhat, amelyek természetüknél fogva épülnek rejtett forgatókönyvekre. Nem ártana arra is felfigyelni, hogy amit történelemnek látunk, az először is nem történelem, hanem történetírás, másrészt a győztesek történetírása, s mint ilyen eleve apologetikus. A győztes Nyugat történetírása Amerika dicsőséges felfedezését is nagyon helyénvaló folyamatként írja le, ám valami azt súgja, hogy ha erről az inka vagy azték birodalom történészeit kérdeznék, icipicit lehet, hogy eltérne a véleményük. A rejtőzködő hatalom éppen ezen énvédő hamis narratíváit próbálja hihetőbbé tenni azáltal, hogy felháborodva mindenkit összeesküvés-elmélet gyártásával vádol meg, aki csupán szembesíteni akarja őt valóságos hatalmi mechanizmusaival. Oláh János hozzászólásában – ráadásul igen eredeti módon – természettudományos megalapozását is adja annak a teljesen evidens jelenségnek, amelyet a globalitás hatalomszerkezetének identitásvédő mechanizmusai összeesküvés-elmélet vádjával hárítanak el. Vagyis hogy az élet is csak egy permanens biokémiai „összeesküvésláncként” létezhet, mint ahogy az élettel szembe menő folyamatok is.
És végül, de nem utolsósorban, marxizálás alig burkolt vádja is elhangzik gondolataimmal szemben. Ez azért érdekes, mert Marx lényege a lelkes aufklerizmus, a deszakralizáló modernitás igenlése és a szakrális tradicionalitás elvetése, akárcsak Cséfalvaynál. Sőt Marx többé-kevésbé előre látta és örömmel üdvözölte is azt, ami ma globalizációként nevezi meg önmagát, akárcsak Cséfalvay. Legfeljebb az a lényegtelen különbség adódik kettőjük között, hogy Marx ezt a világhatalmat egy proletároligarchia kezében látta jó helyen, és ez rémálomként majdnem meg is valósult. Cséfalvay pedig egy tőkés oligarchia kezében, ami viszont sajnos tényleg meg is valósult.
Van azonban egy figyelemre méltó mozzanat Cséfalvay érvelésében. Az tudniillik, hogy ha ilyen erős ez a globális birodalom, akkor mi szüksége van egyáltalán helyi komprádor elitekre, együttműködőkre. A kérdés ugyan jogos, de könnyen megválaszolható. Azért, mert így sokkal olcsóbb. A helyismeret, a helyi szociokulturális közegben való eligazodás képessége ugyanis az értékmezők „letermelésének” fajlagos költségeit jelentősen csökkentheti. És ez a dolog lényege. Járosi Márton egyébként ezt saját megrendítő tapasztalataival hitelesíti bölcs és pontos hozzászólásában. A globális hatalomgazdasági aktorok, a transznacionális vállalatok egyszerűen külszíni fejtéssel letermelhető munkaerő-lelőhelyként fogják fel a lokalitások értékterét. A strukturális erőszak komprádorokon keresztül való alkalmazása sokkal eredményesebb, mint ha a hatalomgazdaságnak közvetlenül kellene ezekbe az értékmezőkbe belemarnia, mint például Afrikában. A feladat az volna, hogy a lokalitások olyan elitekkel rendelkezzenek, akik nem egyszerűen költségcsökkentő tényezők a zökkenőmentes kiszivattyúzásban, hanem akik képesek olyan alkut kötni a globális hatalmi aktorokkal, amelyek így mindig visszahagynak annyi értékhányadot, amelynek segítségével a lokalitás értékmezői rekultiválhatók. Horribile dictu éppen a hosszú távú biztonságos letermelhetőség érdekében.
Történelmileg egyébként megrendítő példákkal találkozunk a különböző elitkarakterek öszszeütközéseit illetően. Fél évezrede folyamatosan birodalmi függésben élünk, és ez már a török idők Erdélyében kirajzolta a fő erőviszonyokat. Ha évente egyszer Sztambulban megcsókoljuk a szultán kaftánját, az nem túl nagy ár azért, hogy Erdély így békében virágzik, ismételgették a realisták. A szabadság nélkül minden csak illúzió, majd megtapasztalhatjuk, ha maga alá temetnek az összeomló birodalom romjai – dohogták a jövőbe látók. Ugyanez ismétlődött Kossuth és Széchenyi, majd Kossuth és Deák szellemi párbajában. És valójában Kádár és Nagy Imre konfliktusának mélyszerkezetét is ez formálta. S mivel ezt a történelmi konfliktusréteget Bibó 1948-as elemzése óta senkinek sem sikerült pontosabban feltárni, így befejezésül idézzük most őt ide.
„A közösség vezetéséhez, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihető dolgokat szem előtt tartó gyakorlati realizmus és a feladatok belső természetét felismerni képes lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye, hogy nem talál egyszerre realista és lényeglátó embereket, akikre a vezetését rábízhatná. Talál bőségesen realista embereket, akik számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés áll mindenekfelett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben »realisták« lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő rendjét fogadják el valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámogatásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek ide-oda tologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy kisebb közösségekbe vonulnak vissza, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, sértődöttségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak, és ezzel egyidejűleg a sértődött különcök és ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg kimondását magukra vállalják.”
A globalitás hamis valóságába az országot bekapcsoló rendszerváltás hazug rendszere feléli a magyar társadalom létenergiáit, bárhogyan is próbálja ezt a gyakorlatias realizmus tagadni. Az alkukötés persze kikerülhetetlen, de a jövőnk szempontjából nem mindegy, hogy milyen narratíva alapján tesszük ezt. El kell érnünk, hogy a túlfeszült lényeglátás versus hamis realizmus helyett felépüljön a lényeglátó realizmus létkaraktere. Valahogy úgy, ahogyan ez Orbán Viktor személyiségében felépülni látszik az elmúlt évtized folyamán. A kiút – ha van – csak erre vezethet. Csak ezen az úton értethető meg a globalitás uraival, hogy az új alkukötés az ő stratégiai céljaik eléréséhez is kikerülhetetlen.
A szerző közgazdász
Bogár László vitacikkéhez (Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni, 2004. december 4.) eddig hozzászóltak:
Cséfalvay Zoltán: Kuruzslók évadja (2004. december 14.); Krómer István: A láthatatlan kéz, s ami mozgatja (2004. december 21.); Pokol Béla: Globalizáció és globális uralmi rend (2004. december 21.); Náray-Szabó Gábor: Ha a gazdaság megáll, eldől, mint a bicikli (2004. december 27.); Járosi Márton: A konyhai bölcsességek védelmében (2005. január 3.); Várkonyi Zsolt: A fedezet nélküli pénz a globalizáció fegyvere (2005. január 3.); Csite András: Az Újvilág hamis prófétái (2005. január 8.); Oláh János: Értékválasztás előtt az új világrend elitje (2005. január 17.); Császár Zoltán: A szükséges neokonzervatív fordulatról (2005. január 17.).
Szerkesztőségünk Bogár László viszonválaszával a vitát lezárta.
