A kormány alkotmányos deficitje

Bevallom, hogy erre azért nem számíthattunk. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, az év végi nagy fogadkozások, értékelések és ígérgetések megszokott rituális belpolitikai eseményeit is felülmúlta Petrétei József igazságügy-miniszter úr szűkszavú közleménye, amelyben bejelentette, hogy az új esztendő végére új alkotmánytervezettel lepi meg a hazát és az Országgyűlést. A bejelentésnél már csak az indoklás volt meglepőbb. E szerint ugyanis tizenöt év után végre elérkezett az idő a hatályos alkotmány konszolidálására, és itt az ideje a nagyszámú, a kormányzást nagymértékben lassító és akadályozó, úgynevezett kétharmados törvények számának jelentős szűkítésére.
Foglalkozzunk akkor ezekkel az indokokkal. Lássuk az elsőt, a konszolidáció szükségességét. Anélkül, hogy elidőznénk a kifejezés szemantikai elemzésénél, jómagam kíváncsi vagyok, vajon mit kell érteni egy alkotmány konszolidálásán? Talán olyan ingatag, bizonytalan az alkotmányunk, amely már igazán méltatlan egy uniós országhoz, és fejüket csóválják a fejlett nyugati demokráciák a magyar alkotmány rendelkezései miatt? Ezt a feltételezést nyugodtan elvethetjük, mivel Magyarország a jelenleg hatályos alkotmánnyal vált még 1990-ben az Európa Tanács tagjává, és a szükséges alkotmánymódosítások megtétele után csatlakoztunk az unióhoz.
A közvélemény talán nem tudja azt, hogy a magyar csatlakozás tízéves folyamata során a teljes magyar jogrendszer – természetesen az alkotmányt is ideértve – gondos, már-már aprólékos átvizsgálásra és átvilágításra került. Ismereteim szerint soha nem merült fel kifogás magával az alkotmánnyal kapcsolatban. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy NATO-csatlakozásunk során (és után) folyamatos bírálatot kaptunk amiatt, hogy a magyar alkotmány szigorú rendelkezéseket tartalmazott a Magyar Honvédség külföldön történő alkalmazása, illetve az ország területének (légterének) szövetségesek részéről történő bármilyen igénybevétele ügyében. A kérdést azóta sikerült megoldani, mégpedig a magyar alkotmányos hagyományoknak megfelelően, az Országgyűlés megfelelő ellenőrzési és döntési jogának fenntartása mellett. Az iraki szerepvállalás meghosszabbítását szorgalmazó kormányzati törekvés felelőtlenségét – sajnos – igazolva láthatjuk abban, ami most Irakban történik a „választások” előtt néhány nappal. Szerencsére az ellenzék nem adta szavazatait a magyar részvétel prolongálásához.
Vizsgáljuk meg az új alkotmány szükségességét a miniszteri bejelentés másik indoka, a nagyszámú, és a hatékony kormányzást nehezítő, kétharmados törvények csökkentése oldaláról.
Ez a kérdéskör visszatekintést igényel, annál is inkább, mivel idestova tizenöt év telt el a rendszerváltozási folyamatok óta, az emlékezet is halványul, és – gondolom – egy új nemzedék talán nem mindent tud ezekről az ügyekről.
1988-at írtunk, a szovjet kolosszus megroggyant, de még milliós szoldateszka állomásozik Európa közepén, ennek fele az NDK-ban, nálunk 100 ezer orosz katona és családtagjaik, a Varsói Szerződés okán. Kormányra került Németh Miklós, aki megörökölte Kulcsár Kálmánt igazságügy-miniszterként. Megszületik az elhatározás: át kell menteni a hatalmat, és ehhez alkotmányos kereteket biztosítandó, ki kell dolgozni egy új alkotmányt, valamiféle demokratikus-szocialista tartalommal. A szakmai munka megindult, de a történelem – kivételesen – most gyorsabb volt. Színre lépett a politikai ellenzék, sátort vertek Lakiteleken, párbeszéd kezdődött a hatalomról, a politikai változások elkerülhetetlenekké váltak. Megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, azzal az eltökélt szándékkal, miszerint kiküzdik a többpártrendszert biztosító szabad parlamenti választásokat. Ennek elengedhetetlen feltételét képezte az a széles körű alkotmányrevízió, amely az addig hatályos alkotmány (az 1949-ben bevezetett kommunista alaptörvény) felváltását jelentette. A tárgyalások sikereként az úgynevezett sarkalatos törvényeket az utolsó állampárti Országgyűlés kénytelen-kelletlen elfogadta, de elég sok lényegi változtatással, például a tervezett köztársasági elnöki intézményt illetően. Mivel az alapvető cél a szabad választások megtartása volt, kevés figyelem övezte a hatályos alkotmánynak azt a rendelkezését, amely szerint az állampolgárok széles körét érintő jogokat szabályozó törvényeket az országgyűlési képviselők kétharmadának jóváhagyásával lehet elfogadni. Őszintén meg kell mondani azt is, hogy az ellenzéki szereplők nem bíztak a választási eredményeken alapuló parlamenti győzelem sikerében, inkább egy erős ellenzéki szerepben gondolkodtak, amelynek legerősebb jogosítványa lehetett volna ez a parttalan alkotmányos rendelkezés.
A magyar választók azonban másként döntöttek, mivel mindössze tíz-százalékos támogatásban részesítették az időközben nevet és szereplőket cserélő MSZMP utódpártot, és az Országgyűlés 90 százalékát meghaladó mértékben az új politikai erők képviselőit juttatták be a parlamentbe.
A győztes MDF, Antall József vezetésével alkotmányos felelősséget vállalva, és a választási ígéretének megfelelő koalíciót formálva, megegyezést keresett a rendszerváltozás programjának végrehajtása érdekében. Így került sor arra az alkotmánymódosítási megegyezésre, amely – méltatlanul – MDF– SZDSZ-paktumként került be a magyar politikatörténetbe, és amely lényegében a ma is hatályos alkotmány rendelkezései szerint megszabta azon alkotmányos törvények körét, amelyek elfogadásához minősített (kétharmados) parlamenti támogatás szükséges.
A megállapodást egyébként – erre sem árt emlékeztetni – 1990. június 16-án fogadta el az Országgyűlés, mégpedig az alábbiak szerint: támogatta mindhárom kormánypárt (MDF, KDNP, FKGP), valamint az SZDSZ, mint legnagyobb ellenzéki párt. Tartózkodott a Fidesz akkori képviselőcsoportja, és teljes mértékben ellene szavazott az MSZP frakciója.
Röviden szólva ez a hiteles története a kétharmados parlamenti támogatást igénylő törvényeknek.
Hogy melyek ezek? Nos, két csoportba sorolhatóan egyfelől az alkotmányos szabadságjogok szabályozási köre (szólásszabadság, gyülekezési jog, egyesülési jog, lelkiismereti és vallásszabadsági jog, kisebbség védelmi jogok, adatvédelmi jogok, információs szabadságjogok, törvény előtti egyenlőség jogai, nyelvhasználat, kulturális identitást védő jogok, hátrányos megkülönböztetést tiltó jogok stb.).
Másfelől az állam alkotmányos alapintézményeinek garanciális szabályai (Országgyűlés, képviselők, választójog, állampolgársági jogok, kormány, önkormányzatok, rendőrség, honvédség, igazságszolgáltatás, köztársasági elnöki intézmény, Alkotmánybíróság, állami jelképek). Tehát ezeket szeretné szűkíteni Petrétei József miniszter úr. Az elképzelés politikai realitása nagyjából a nullával egyenlő. Felmerül a kérdés, akkor voltaképpen mi célt szolgált az év elején tett bejelentés? Szakmai önmegvalósítás? Figyelemelterelés? A közbeszéd tematizálása? A kérdés indokolt, mivel sem a Medgyessy-kormány, sem a Gyurcsány-kormány programja nem tesz erről említést, még utalásszerűen sem. Az új miniszter, aki civilben alkotmányjogász, bizonyára tökéletesen tisztában van azzal, hogy tervezhető hivatali ideje még akkor is kevés lenne egy alkotmánytervezet kidolgozásához, ha teljes politikai konszenzus alakulna ki az alkotmány kidolgozása ügyében, de ettől nagyon messze vagyunk jelenleg. Emlékezhetünk arra, hogy 1995–96-ban az Országgyűlés valamennyi politikai csoportja egyetértésével megalakult egy új alkotmány kidolgozására hivatott bizottság, és széles szakmai és társadalmi érdeklődés és közreműködés mellett kidolgozott egy alkotmánykoncepciót, azt az Országgyűlés végül is nem fogadta el, mindenekelőtt a Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ koalíciós kormány nézetkülönbségei miatt. Csak emlékeztetőül utalok arra, hogy az akkori koalíciónak 72 százalékos többsége önmagában is lehetővé tette volna – egyetértésük esetén – a parlamenti elfogadást, de szerencsére ilyen közjogi vakmerőségre akkor nem vetemedtek.
A jelenlegi parlamenti erőviszonyok és a közelgő választások miatt tehát teljes biztonsággal ki kell zárni a miniszter úr elképzelésének alaposságát. Marad az egyetlen lehetséges és logikus válasz, ami indokolhatja a felvetést: vessünk fel egy nagy figyelmet keltő és politikai egyetértést igénylő kérdést, lehetőleg szakmai és pártpolitikai érdekektől mentes indokokat hangoztassunk. Majd amikor nyilvánvalóvá válik, hogy az ügy – megalapozatlansága és időszerűtlensége miatt – nem valósítható meg, süssük rá a korszerűtlen, makacs, klerikális, tekintélyelvű ellenzékre, mindenekelőtt Orbán Viktorra a kudarc okát. Ez a módszer arra is alkalmas, hogy a problémák megoldása nélkül a kormány virtuális médiapolitikát folytasson felelős kormányzás helyett.
Másfelől ugyanakkor érthető, ha a kormány és új igazságügy-minisztere haragszik az úgymond nagyszámú minősített törvényhozási kérdésre, ha arra gondolunk, hogy az eltelt mintegy két és fél év alatt tucatnyi alkotmányellenes döntést hozott az egyébként egyszerű többséget igénylő törvények elfogadtatásával, az Alkotmánybíróság véleménye szerint. Ezenközben szűnni nem akaró hadjáratot folytat azon alkotmányos intézmények és szervezetek ellen, amelyek vezetőit nem volt eddig módjuk eltávolítani. A Szász Károly, Kondor Katalin, Polt Péter vagy akár Járai Zsigmond elleni durva támadásokat, a katolikus és református egyház elleni hadjáratot látva, felmerül a kérdés: mi lenne, ha a kétharmados törvények sem korlátoznák azt az alkotmányos deficitet, amely jellemzi a hatalom jelenlegi gyakorlóit és kiszolgálóit?
Véleményem szerint nem az alkotmányos garanciák lazítása, csökkentése és kiiktatása, hanem sokkal inkább azok erősítése a feladata az igazságügy-miniszternek, mert ez szolgálja a jogbiztonságot és a jogállamiságot.

A szerző volt igazságügy-miniszter, országgyűlési képviselő