A piacgazdaság megcsúfolása

Mostanában egyre gyakrabban hallhatjuk, amint a kormány tagjai, illetve a koalíciós pártok képviselői nagy büszkeséggel nyilatkoznak arról, hogy a költségvetés kímélése érdekében ezentúl az állami beruházások többsége majd PPP formában valósul meg. Ezt a PPP-t pedig – ha lehet, angolosan, „pi-pi-pi”-ként kiejtve – saját óriási felfedezésükként mutatják be. A magyar állampolgár azonban, már történelmi tapasztalatai miatt is, gyanakvó. Ez meg milyen újabb trükk, újabb szocialista átverés? – teszi fel magában a kérdést, mert ki másnak tehetné fel. Nincs ugyanis egyetlen olyan komoly szakmai fórum sem, ahol a különböző gazdaságpolitikai megoldásokról őszinte, alapos és objektív ismeretekre tehetne szert. Agya az egyoldalú, neoliberális nézeteket hol harsogó, hol pedig suttogó propagandát közvetítő többségi média hatása alatt van, az dolgozza meg, az „azé a nép, aki megműveli” régi bölcsesség szellemében. De mi is rejtőzik valójában a bűvös szavak mögött?
Nézzük tehát a lényeget és a valóságot.
A PPP egy angol szóegyüttes: a public-private partnership rövidítése. Jelentése: állami–magán együttműködés. A gazdaságban ez arra a megoldásra utal, amikor egyes beruházásokat a magántőke állami részvétellel, vagyis az állampolgárok adóforintjait is felhasználva saját profit termelésének céljára végez el. Jó példa erre, amikor az állam nem épít tornatermeket a költségvetésből, hanem helyette a tornaterem-építést a magántőkére bízza, majd a kész tornatermet állami pénzből visszabérli a magánbefektetőtől, vagy az önkormányzatnál támogatja a tornaterem bérlését. Miről is van akkor szó? Olyan jól jövedelmező vállalkozásokról, amelyek – gyakorlatilag – kockázatmentesek. Akárcsak annak idején a szocializmusban. A különbség csupán az, hogy akkor az állami vállalatok kaphattak úgy beruházási lehetőségeket, hogy azokhoz nem fűződött kockázatuk. Miért is nincs kockázata a PPP-ben részt vevő magántőkének? Azért, mert a vállalkozó hibás döntéseit, rossz költséggazdálkodását és ezek valamennyi következményét végül is az állam, vagyis az állampolgárok fizetik meg. Az pedig milyen piacgazdaság, ahol kockázatmentesen lehet vállalkozni? Mert mi is a PPP lényege? Biztos üzleti lehetőség és kiszámítható kereslet biztosítása nem versenyárakon egy szűk, valószínűleg a hatalomhoz közel álló üzleti kör részére. Ennek a megoldásnak kiváló lehet a kommunikációs értéke: épül a tornaterem, a diákszálló, a börtön, és mindez nem terheli a költségvetést. Vagyis csökkenthető vele a hiány. Most. De mi lesz később? Ez a befektetési forma hoszszabb távon ugyanis kiszámíthatatlan következményekkel járhat, és az indokoltnál magasabb terheket róhat majd az államra. Ugyanúgy, mint minden, a versenyt kikerülő megoldás, ami általában nagyon drága. Tipikus rövid távú szemléletről és politikai marketingről van tehát szó, amelynek a hátterében természetesen zsíros magánüzletek húzódnak meg. Az üzlet azért jól jövedelmező, mivel nem piaci viszonyok között működik: hiszen az adott helyen más tornaterem nincs, amelyet bérbe lehetne venni. Éppen ezért olyan díjat szabhat meg a beruházó, amilyet akar. Az állam úgyis fizeti. Éppen úgy, mint a megboldogult szocializmusban. A PPP tehát konkrétan úgy működik, hogy valaki megkapja az építési lehetőséget meg egy olyan biztos piacot, amelyen nem kell megdolgoznia a vevők megnyeréséért, nem kell minőségre törekednie, hanem bátran követheti az „eszi, nem eszi, nem kap mást” filozófiát a közvetlen felhasználóval, mondjuk az iskolával szemben. A bevétel ettől függetlenül biztosítva lesz. Ugyanis a végső megrendelő és vevő az állam. Ez a megoldás a piacgazdaság megcsúfolása és a korrupció melegágya. Afelől sem lehetnek kétségeink, hogy kik jutnak hozzá az ilyen üzlethez, az építési lehetőségekhez. Ne keressük közöttük az átlag magyar kis- és közepes vállalkozókat. Jobb találati arányra számíthatunk, ha azt feltételezzük, hogy a csapatban többségében a privatizációnak nevezett nagy újraelosztási folyamat kulcsfigurái és az ezek holdudvarához tartozó körök tagjai bukkannak föl. A PPP tehát nálunk nem a piacgazdaságra, hanem a maffiahálózati gazdaságra jellemző megoldás. Sajnálatos, hogy az SZDSZ, amely párt menetrendszerűen nyilatkozik a piacgazdaság és a verseny fontosságáról, nem lép fel ellene olyan harsányan, mint ahogy azt más esetekben megszokhattuk tőle. A megoldás ráadásul nem is eredeti. A PPP ötlete ugyanis Anthony Giddens brit közgazdásztól származik, aki a Harmadik út című könyvében vetette fel ezt a nagyon is ellentmondásos gondolatot. A „harmadik út” lényege az lenne, hogy az erős állam és az üzleti világ együttműködésével egy hatékonyabban működő gazdaságot lehessen létrehozni (nem szó szerinti idézet a könyvből).
A „harmadik út” filozófiájának legfőbb hívei Clinton és Blair. Blair például egyik beszédében így fogalmazott: „A hatékonyan működő gazdaság és piacok a modern szociáldemokrácia előfeltételei.”
A „harmadik út” ötletet és annak egyik gyakorlati elemét, a PPP-t neves közgazdászok bírálják. Véleményük lényege, hogy ebben nem másról van szó, mint a a neoliberalizmus lényegét, a nagytőke mindenhatóságát elrejtő újabb „ideológiai burokról”. (A kifejezés Anderson brit közgazdásztól származik.) A bírálók rámutatnak arra, hogy ez nem más, mint zavaros egyvelege az állami szerepvállalást fontosnak tartó keynes-i nézeteknek és a piacok mindenhatóságát valló neoliberális gondolatoknak. A repülő és a hajó kevercse azonban valószínűleg egy olyan torzszülött lenne, amely sem repülni, sem pedig vízen közlekedni nem tudna – állítják többen is. Ezt a harmadik utat és a részét képező PPP-megoldást tanulta el a Gyurcsány-kormány a britektől, valószínűleg azon a balatonőszödi baloldali találkozón, amelyen a haladó kormányzásról az állampolgárok költségére – ahogy fogalmaztak – baráti csevegést folytattak.
A gond azonban nemcsak az, hogy a Gyurcsány-kormánynak nincs saját ötlete, hanem – ahelyett – mások tollaival sajátként ékeskedik. Még az sem lenne baj, hogy olyan kísérletekbe hajtja bele az országot, amelyeknek lehetséges sikeréről a külföldi közgazdászok meglehetősen nagy fenntartással nyilatkoznak. A legnagyobb gond az, hogy ezt az eredetileg amerikai–brit ötletet nálunk egy sajátos környezetben, egy rendkívül korrupt államigazgatási rendszerben valósítják meg. Ne feledjük, hogy hazánk a Transparency International nemzetközi korrupciókutató csoport legutóbbi elemzése szerint újabb két hellyel csúszott le a nemzetek korrupciós listáján, és ezzel Kuvait és Botswana szintjére süllyedt. Mi következik ebből? Az, hogy nálunk a PPP-rendszer fő jellemzője valójában nem az, hogy az állami beruházásokat a magánbefektetésekkel kombinálva úgy lehet csökkenteni a költségvetési kiadásokat, hogy egyben a gazdaság is dinamizálható legyen. Nálunk ez inkább csak a lakosság „etetésére”, az agyak megdolgozására használatos PR, politikai marketingüzenet. A valóságban viszont a PPP egy, az igazi piaci viszonyok között működők számára elérhetetlen, sajátos és nagyon jól jövedelmező üzlet a „hálózathoz tartozók” számára, amely vállalkozások viszont úgy juthatnak megrendelésekhez és úgy gazdagodhatnak tovább, hogy ezért nem kell keményen megdolgozniuk, másokkal versenybe szállniuk. Az üzleti lehetőséget és a piacot ugyanis egyaránt az állam biztosítja a számukra. A PPP, ha jó megoldás lenne is – amit, mint látjuk, külföldön is sokan vitatnak –, nálunk végképpen eltorzul, és a kapcsolati tőkével rendelkezők zsákmányterületévé válik, azok – kemény piaci munka nélküli – további tollasodását szolgálja. Éppen úgy, mint ahogy a privatizáció újabb hulláma is. A korrupció pedig versenyképesség-rontó, gazdaságiteljesítmény-rontó tényező. Valószínűleg nem véletlen, hogy a nemzetközi előrejelzések szerint hazánk gazdasági teljesítménye, a GDP, vagyis a bruttó hazai termék várható növekedése jövőre kisebb lesz, mint az idén. Az pedig szakszerűtlen magyarázat, hogy még így is jobb, mint az EU-s nagy országok többségéé. Ugyanis könnyebb a béka alsó testrészéről indulva kicsit jobban teljesíteni, mint egy már magasabb szintről továbblépni. Gondolom, ezt azok is jól tudják, akik a csökkenő GDP-növekedési adatainkat is eredményként próbálják bemutatni. Csak hát mit meg nem tennének egy kis sikerlátszatért!
Az sem véletlen, hogy az Eurobarométer legutóbbi, január 17-én megjelent elemzése szerint Magyarországon jelentősen romlott a vállalkozó kedv. A 25 EU-tagország közül a lista végén vagyunk. De miért is akarnának vállalkozni az emberek, amikor a tisztes, a munkára és tudásra építő vállalkozások csak agonizálnak, mivel a jó üzleti lehetőségekhez, feladatokhoz jutásnak nem a szakmai hozzáértés a legfontosabb kritériuma? De akkor merre is vezet a haladó kormányzás útja? Mint tudjuk, haladni lefelé is lehet. Ráadásul, ha az ember egyszer már lejtőre került, akkor ott – mint a régi nóta mondja – elég nehéz megállni.
A miniszterelnöknek talán ezekkel a kérdésekkel kellene őszintén és az igazi okokat keresve többet foglalkoznia ahelyett, hogy a keresztény egyházaknak próbálná előírni, mihez van joguk és mihez nincs, meg hogy a másik oldal gazdasági útválasztását és programját „korszerűtlennek és kissé klerikálisnak” minősítve próbálna saját programjának jó pontokat begyűjteni. Persze ez értékválasztás kérdése is. De mi várható attól, akinek az értékei gyújtópontjában két dolog áll: pénz és hatalom?

A szerző egyetemi tanár