A szekrénylakó

Kétszáz éve, 1805. január 28-án halt meg Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály, elcsapott diák, éhenkórász csavargó, a magyar irodalom első szubjektív lírikusa. Nyomorúságban élt és halt, pedig nem származott a magyar társadalom legmélyebb bugyraiból. Apja, Csokonai József borbélysebész volt, anyja, Diószegi Sára a cívisváros művelt polgára.
Élete tanúja és krónikása arról számol be, hogy a szülővárosába nagybetegen, kudarcoktól sújtva, ezer testi-lelki sebből vérezve hazatérő költő utolsó hónapjaiban anyja konyhaszekrényébe húzódva dolgozott. Gyertyát gyújtott, magára húzta az ajtót, elfagyott ujjait a hunyorgó lángnál melengette, és térdére helyezett lapjaira rótta gyöngybetűs sorait. Magyar sors, mondhatnánk, ám ez féligazság volna. Vergiliustól Kafkáig, Dantétől Hölderlinig annyi mindenkinek meggyűlt a baja a maga korával. Ám mivel a féligazság fél igazság, az a konyhaszekrény mégiscsak magyar jelkép, ha mégoly kafkai is.
Csokonai – Arany Jánossal szólva – a debreceni kollégium „zsibongó” szellemében nőtt fel. Ott érett költővé, társai közt a legnagyobbá, a diáklíra névtelenjei között. Ez a zsibongó világ irodalomtörténeti jelentőségű, jórészt anonim műveket termett. Művelői, Mátyási József és Édes Gergely, Poóts András meg a többiek, végigpróbáltak a görög zengéstől a rokokó hárfák pengéséig sok mindent. Ódát írtak a csökmői sárkányhúzásról, a tejbe fúlt légyről, a gömböcről meg a hatvanéves szűzről, lettrista szófutamot a nagy semmiről és regényféle krónikát bálványozott tanárukról, a magyar Faustnak is mondott Hatvani Istvánról.
Jó iskola volt ez, de ki kellett nőni belőle. És Csokonai, hosszas csavargás és megaláztatások sora után Kisasszondon, e Kaposvártól kissé nyugatra eső faluban megírta irodalmunk első szubjektív versét A Magánossághoz címmel. Nem a klasszika kollektív ihlete munkál e versben, hanem a korai romantika egyéniség- (egyén = egy én) kultusza. A maga személyes kínja és gyötrelme, amely kizárólag az övé, a ragyás képű, cingár és sorsüldözött Csokonai Vitéz Mihályé. Akinek sáros a csizmája, korog a gyomra, sebzett a lelke, s akiről kevesen tudják, ha tudják, hogy Orpheusz kései unokája.
Kortársa volt William Blake és Racine, Goethe, Hölderlin és Schiller. Utóbbi ugyancsak 1805-ben halt meg, fiatalon. Idehaza Kazinczy, aki kora megfellebbezhetetlen irodalmi pápája volt, ha lehet egy kálvinistát pápának mondani, a „magyar Goethe” címet mindig magának tartotta fenn, a „magyar Schiller” titulust viszont szeszélyesen osztogatta fűnek-fának, Ányos Pálnak, Dayka Gábornak vagy a mára elfeledett soproni lutheránus lelkész-költőnek, Kis Jánosnak, csak éppen Csokonai Vitéznek soha. Őt labilis ízlésűnek és parlaginak tartotta, mert a költő – aki lapot szerkesztett a pozsonyi diétán, tanító volt Somogyban, és egy kétes hírű komáromi házban megismerte Lilláját, akinek imponált, hogy verset írnak hozzá, aztán gyorsan férjhez ment egy gazdag kereskedőhöz – a verselés minden színárnyalatát kipróbálta. Írt ódát és népies dalt, táncnótát, bordalt, elégiát, vígeposzt, drámát és bölcseleti művet, ami túl tarka világ volt a maga egyetlen útját aggályosan és szemellenzősen taposó Kazinczynak.
Csokonai sokoldalúságához és világirodalmi műveltségéhez tán csak a Weöres Sándoré fogható. Hogy ezt a hatalmas tudást és érzékenységet hol szedte össze, pontosan nem tudható. Úton-útfélen, főúri könyvtárak megtűrt vendégeként, társaságban meghúzódva, ott is persze az asztal legszélén, ahol szóba kerültek a Kelet titkai, az Újvilág csodái, meg persze a kortárs németek és franciák. A zseni, a bonmot szerint többet tud, mint amennyit tanult. Ez lehetett Csokonai titka.
Utolsó – soha meg nem valósuló – kívánsága egy mikroszkóp volt. Be akarta fejezni mestere és barátja, Földi János munkáját, amely a természet világát mutatta volna be. Csakhogy ekkorra már Diószegi Sára konyhaszekrénye egyre jobban hasonlított a koporsóhoz.