Az Újvilág hamis prófétái

A magyar jobboldal nincs most válaszúton, nincs most nagy döntések előtt. Egy győztes európai parlamenti választás és egy sem nem győztes, sem nem vesztes népszavazás után a nyugalom hónapjai következnek, amikor meg kellene próbálni a helyzet, a rendszerváltoztató Magyarország mai helyzetének s benne önmagunk szellemi és lelki állapotának a felmérését, megértését. Az utóbbi hetekben a Magyar Nemzet hasábjain több, a jobboldal identitásával, szerveződésével, követendő ideológiai irányával foglalkozó cikk jelent meg. Írásommal e közös gondolkodást kívánom folytatni.
Írásomban a mai magyar jobboldal két fontos, de a jobboldali identitás szempontjából mégis mellékes kérdésével foglalkozom. Cikkem első részében kifejtem az iraki háború és a terror elleni küzdelem megítélésének ügyét, illetve azt, hogy mit tanulhatunk az amerikai neokonzervatív megújulásból. A cikk második részében a jobboldali elitgondolkodásban is egyre népszerűbbé váló antiglobalizációs nézeteket bírálom.

Bush háborúja és a neokonzervatív megújulás

Az ezredforduló idején komoly átrendeződés ment végbe az amerikai politizáló társadalomban, a liberális szellemi irányzatok társadalmi bázisa erősen leszűkült, nőtt a konzervatív, vidéki-kisvárosi vallásos és patriótacsoportok befolyása. A neokonzervatív fordulat juttatta Bush elnököt a Fehér Házba, akinek programját vizsgálva az a meggyőződése támad az embernek, hogy radikális jobboldaliságban (abortuszellenesség, a homoszexualitás kultuszának visszaszorítása, az amerikai gazdasági érdekek védelme, a családok támogatása, a vallási szervezetek bevonása a társadalmi problémák megoldásába, a védelmi képesség javítása, a bevándorlás korlátozása, a mezőgazdasági termelők világpiaci helyzetének javítása, a munka és vállalkozás társadalmi jelentőségének hangsúlyozása stb.) messze felülmúlja európai párttársait. Az öreg kontinensen talán már az Európai Unióból is kizártak volna egy ilyen politikát folytató nemzetet (mint ahogy Buttiglione is megvetést kapott Európában, az Egyesült Államokban pedig kitüntetést). A neokonzervatív fordulat társadalmi bázisát az önálló egzisztenciájú kis- és kertvárosi és elsősorban protestáns fehér középosztály adta és adja, míg a szellemi fordulat megalapozása magánalapítású s a hagyományos egyetemi rendszeren kívüli kutatóintézetekben és szellemi műhelyekben ment végbe. S mint minden új és erősen ideologikus társadalmi-politikai mozgalom, úgy a neokonzervatívok is sok kérdésben eléggé doktrinernek és a reálpolitikai viszonyokat néha semmibe vevő irányzatnak bizonyultak. Ebbe a doktrinerségbe és erőpolitikába novemberben majdnem bele is buktak, ám mint azt a legtöbb amerikai politikai elemző megállapítja, a neokonzervatív eszmék uralma Bush bukása esetén is fennmaradt volna, tekintve, hogy a nemzeti közmegegyezés ezekben az ideológiai értékkérdésekben a konzervatív megközelítés irányába tolódott el. Mindez arra kell hogy tanítsa a magyar jobboldal ideológusait és politikai tervezőit, hogy a neokonzervatív fordulatra az eddigieknél sokkal nagyobb figyelmet fordítsanak, s ahol és amit lehet, eltanuljanak amerikai szellemi társaiktól.
A neokonzervatív fordulatról nem lehet úgy írni, hogy Amerika és Izrael kapcsolatáról ne emlékeznénk meg. Lehet, hogy igaz, hogy az Egyesült Államok kormányzati tevékenységében az Izrael-barát csoportoknak jelentős befolyásuk van, de ne feledjük el, hogy ez ránk nézve nem feltétlenül hátrányos. Tudomásul kell vennünk, hogy a második világháborút követően, különösen az 1960-as évektől az amerikai zsidóság erős politikai lobbihálózatot alakított ki az Egyesült Államokban, azt megakadályozandó, hogy a második világháború szervezett népirtása megismétlődhessen. Történelmi tapasztalatból fakadó védelmi stratégiáról van tehát szó, amelynek érvényben maradása napjainkban is indokolt, tekintve, hogy a radikális iszlám terroristacsoportok egyetlen közös ügye, ha tetszik, az egyetlen pániszlám ügy Palesztina felszabadítása és a zsidók kiűzése a Szentföldről. Figyeljünk, az al-Kaida és társai nem egy tartós izraeli–palesztin kiegyezésben és területfelosztásban vélik saját érdekeiket felfedezni, hanem Izrael állam megsemmisítésében. S azt se feledjük, hogy Izrael a Közel-Kelet egyetlen liberális demokráciája. Mindez persze nem jelenti azt, hogy minden izraeli lépést, például a fal felépítését támogatnunk kellene.
Amikor azt látjuk, hogy az európai vezetők és az európai közvélemény hevesen bírálja az Egyesült Államok világrendőri törekvéseit és megnyilvánulásait, akkor érdemes figyelembe vennünk, hogy egy olyan földrész hangja szólal meg, amely biztonságát évtizedek óta az Egyesült Államok katonai jelenlétének köszönheti. Mindaz, amit ma európai teljesítménynek tartunk, a kontinens belső biztonsága és jóléte, nem másnak köszönhető, mint az Egyesült Államok 1941–42-től kezdődő folyamatos katonai jelenlétének, s hogy képes volt megsemmisíteni, legyűrni előbb a nemzetiszocialista Harmadik Birodalmat, majd a kommunista Szovjetuniót. 1945-öt követően az európai nagy nemzetek lemondtak globális rendfenntartó igényükről, visszavonultak a kontinens határai mögé, s ott a békés együttműködés módozatait alakították ki. Mindez csak úgy jöhetett létre, hogy az USA garantálta a kontinens (előbb nyugati felének, majd az egésznek a) biztonságát.
A nemzetközi szerződések, a nemzetközi jog a gyengék joga. Érvényességük addig tart, amíg érvényesnek akarják tartani. Ha nincs mögötte erő, ami kikényszeríti, akkor semmit nem ér. Sem az EU, sem pedig az ENSZ mögött nincs elég erő a globális betyárok megfékezésére. Ha figyelembe vesszük ezeket a realitásokat, akkor a jobboldali külpolitika képes olyan új stratégiát kialakítani, amely a lehető legkisebb segítségnyújtásért cserébe engedményeket követel az amerikai gazdaság és politika szereplőitől. Akár a határon túli magyarok ügyében, akár a hazai befektetések és befektetési kedvezmények ügyében, akár a magyar vállalatok nemzetközi megrendelései ügyében. S az alkupozíció-szerzésnek, a valamit valamiért elvnek elsődleges szempontnak kell(ene) lennie a magyar külpolitikában. Az Egyesült Államok jelenlegi kormányához közeledést az is szükségessé teszi, hogy a környező országok, sok szempontból regionális vetélytársaink és partnereink (Románia, Lengyelország és talán a jövőben Ukrajna) az USA elismert szövetségesei, s a szomszéd országokkal folyó vitáinkban egyáltalán nem mindegy, hogy a világ legerősebb állama mely vitás féllel ért egyet (például Verespatak és a székely autonómia ügyében).

A bal- és jobboldali kapitalizmusellenesség zsákutcája

Nem tudok egyetérteni azokkal a közgondolkodást egyre jobban meghatározó s a 2004-es év könyvpiaci sikereit hozó globalizációkritikai nézetekkel, amelyek vagy baloldali mezbe öltözve új nemzeteken átívelő szociális világmegváltást hirdetnek, vagy jobboldali színekben új, nemzeti megújulást eredményező rendszerváltozást követelnek. A konzervatív világlátás lényege az a gondolat, hogy a világ problémáira nem lehet azonnali megoldásokat találni, mert az emberi állapot legfőbb jellemzője a tökéletlenség. A megváltás – legalábbis a konzervatív vallásos felfogásban – csak kívülről, Istentől származhat, az ember, legyen képes a legnagyobb egyéni és közösségi alkotásokra is, e világon, a földi életben a tökéletes létet nem valósíthatja meg. Tehetünk lépéseket a világ jobbá tételéért, de nem árt tudnunk, hogy még a legjobb szándékok is vezethetnek olyan eredményekhez, amelyeket szinte mindenki rosszabbként él meg, mint a kiinduló, változás előtti helyzetet.

A konzervatív, keresztény vallási megújulás esélye

Az új rendszerváltozás hirdetői lesöprik az asztalról és ezzel lekicsinylik mindazt az épülést, alkotást és szerény javulást, amit az 1989–90-es demokratikus átalakulás és a kapitalizmus intézményeinek magyarországi kialakítása a politikai közösség egészének hozott. Nem akarom azt mondani ezzel persze, hogy minden a lehető legszebb forgatókönyv szerint zajlott ebben az országban az eltelt tizenöt évben. De azt nem árt a világmegváltó globalizációellenes gondolatok olvasásakor szem előtt tartanunk, hogy a szocialista gazdasági szisztéma fenntarthatatlan volt, s összeomlását követően csökkentek ugyan a jövedelmek, de a magyar alkotómunka és a külföldi tőkebefektetések eredményeként kilábaltunk a válságból, és a nemzetgazdaság egyre jelentősebb jólétet képes biztosítani a magyar embereknek. A politikai szabadságjogok gyakorlásának intézményesítése, az állam és a párt kivonulása az élet számos területéről a magyar történelemben szinte egyedülállóan hosszú ideig biztosítja már azt, hogy az élet kérdéseiről eltérő véleményen lévők szabadon kifejthessék gondolataikat, szabadon hozzák létre az azonos véleményen lévők közösségeit. S a liberalizmus eredményeinek intézményesítéséből a magyar jobboldal egyáltalán nem jött ki rosszul: lépésről lépesre szervezi meg magát, foglal el újabb és újabb társadalmi hadállásokat, s noha sokszor úgy látszik, hogy a ma kormányon lévő erők igyekeznek a jobboldaliakat minden hatalmi pozícióból kiszorítani, de a civil világ, a szabadon szerveződő helyi közösségek világa egyértelműen a magyar jobboldal éltető közege. S ha most épp a kettős állampolgárság intézményesítésére gondolunk, már láthatjuk is, mily jelentős szervezett erőt jelent az újjászerveződő magyar nemzeti polgárság. Amelynek jelentős része, tán a döntő többsége saját erejéből, tehetségéből, a kapitalizmus kínálta vállalkozási szabadság révén jobban, sokkal jobban él, mint 1990 előtt. Miért dobnánk ki e lassú építkezés minden hozadékát az első pillantásra jól hangzó dühös kritikai érvelés hatására, miért dőlnénk be megint tetszetős világmegváltó gondolatoknak? S épp Amerika rá a legszebb példa: a kapitalizmus és a politikai liberalizmus viszonyai milyen kedvező feltételeket tudnak teremteni a konzervatív, keresztény vallási és közösségi megújulásnak. S épp azért, mert a kapitalizmusnak és politikai ideológiájának, a liberalizmusnak a legfőbb gondolata a verseny, az intézményesített verseny, amely a kisebb erőforrású félnek is esélyt ad a sikeres helytállásra.
Nem szabad bedőlnünk az Újvilág hamis prófétáinak. Alkotómunkánk eredményeit meg kell védenünk, s élnünk kell a kapitalizmus, a globális kapitalizmus kínálta lehetőségekkel. Ezek pedig számosak. S mielőtt még azt hinnénk, hogy hirtelen s azonnali megoldások találhatók a jelenkor társadalmi problémáira, ne feledjük az ősi tanítást: eredményt csak munka, alkotás, küzdelem és áldozat hozhat. Hitből fakadó és szeretettel teli faültetés, gyermeknevelés, ház- és nemzetépítés, közösségteremtés, a maradandó alkotás iránti vágy és tett.

A szerző társadalomkutató

Bogár László vitacikkéhez (Új rendszerváltáshoz kell bizalmat szerezni, 2004. december 4.) eddig hozzászóltak:
Cséfalvay Zoltán: Kuruzslók évadja (2004. december 14.); Krómer István: A láthatatlan kéz, s ami mozgatja (2004. december 21.); Pokol Béla: Globalizáció és globális uralmi rend (2004. december 21.); Náray-Szabó Gábor: Ha a gazdaság megáll, eldől, mint a bicikli (2004. december 27.); Járosi Márton: A konyhai bölcsességek védelmében (2005. január 3.); Várkonyi Zsolt: A fedezet nélküli pénz a globalizáció fegyvere (2005. január 3.).