Egy feleslegessé vált miniszter

Ezerkilencszázkilencvenben, a rendszerváltás idején, a szabad választás, a szólásszabadság és a demokrácia többi alappillére mellett a biztonságpolitika nagy kérdései is első helyen szerepeltek: a visszanyert nemzeti függetlenséget biztosító magyar nemzeti haderőt és ennek polgári irányítását egyszerre kellett kialakítani. A polgári demokráciák gyakorlatában ezt úgy szokás összefoglalni, hogy olyan struktúrát kell létrehozni, amelyben a nemzeti haderőt a demokratikusan megválasztott polgári kormány irányítja, a nemzeti érzelmű katonai vezérkar vezeti. 1990-ben sok minden hiányzott az elvek megvalósításához, de azóta sok víz folyt le a Dunán. 2005 januárjában az eddigi „leg-NATO-sabb” vezérkari főnök lemond(at)ása azonban arra hívja föl a figyelmet, hogy valami nincs rendben. Érdemes megvizsgálni, milyen adottságokkal indult a 2002-ben hatalomra került szocialista–liberális kormány a biztonságpolitika területén, mit kezdett azokkal, vagyis valójában miért is mondott le a vezérkari főnök.
2002-ben a Medgyessy-kormány minden elődjénél jobb esélyekkel indult a honvédelem területén. Örökölt egy, az önbecsülését visszanyerőben lévő magyar nemzeti haderőt, amelyben elindult a felkészülés a hivatásos állomány megerősítésére. Ezzel párhuzamosan 2002-re megnyílt a lehetőség az önkéntesség elvén alapuló, a sorkatonai szolgálatot fokozatosan kiváltó Nemzetőrség kialakítására. Sőt: 2002-re a polgári irányításhoz feltétlenül szükséges, de leginkább időigényes tényező, biztonságpolitikai végzettségű polgári szakemberek, szintén már nem is kis számban váltak (volna) elérhetővé egy a polgári irányítást erősíteni akaró honvédelmi tárca számára.
Az 1999-es magyar NATO-csatlakozás okán szükségessé vált, és végre hosszú távra szolgáló stratégiai felülvizsgálat eredményeként elkezdődött a hírhedt katonai vízfej megszüntetése is: beindult az a folyamat, ami a magasabb rendfokozatok létszámának és arányának csökkentéséből, az alacsonyabb katonai rendfokozatok megerősítéséből és a tiszthelyettesek arányának növeléséből állt. 2002-re a polgári irányítás még egy régi, a szocializmusból örökölt anomáliáját is sikerült megoldani. A probléma a Honvéd Vezérkar és a Honvédelmi Minisztérium közötti intézményi különállásból fakadt, a döntés pedig a vezérkarnak a honvédelmi tárcába való integrálásáról szólt. Összetett folyamat lévén, az integráció 2002-re még nem ment teljesen végbe, de a vezérkar fel volt rá készülve, elfogadta az integráció melletti polgári érveket, és nyitott volt a polgári vezetés szakmai támogatására.
Ez a rövid summázata mindannak, amit a szocialista–liberális kormány a honvédelem területén örökölt. Szakmai szempontból még nemzetközi összehasonlításban sem túlzás mindezt „jó adottságként” foglalni össze.
Ráadásul 2002-ben a rendszerváltás utáni magyar kormányok történetében először került egy olyan miniszter a honvédelmi tárca élére, aki civil politikusként 1990 óta folyamatosan a honvédelem területén mozgott. Egy honvédelmi miniszter előzetes szakmai gyakorlata nem előfeltétele a polgári irányítás megvalósításának, de természetesen nagyon jó, ha van. A 2002-ben kinevezett miniszternek tehát minden esélye megvolt arra, hogy a 2000–2001-ben beindított folyamatok eredményeképp 2006-ra, a szocialista kormányzati ciklus végére, egy korszerű, nyugati szellemű, struktúrájú és felszereltségű magyar honvédséget alakítson ki. Ráadásul sok szempontból jó döntés volt a vezérkari főnök kiválasztása. Hiszen egy NATO-s vezetői gyakorlattal rendelkező, angolul kiválóan beszélő, a polgári irányítás iránt elkötelezett, nyugatias szemléletű vezérkari főnök a leghatékonyabb segítője lehetett (volna) a honvédelmi miniszternek. Azonban a kinevezése óta folyamatos defenzívába kényszerített vezérkari főnök legfontosabb feladatát, a honvédelmi miniszter első számú katonai szaktanácsadójának a szerepét csak módjával fogadta el a tárcavezetés, és azt is csak addig, ameddig az neki kedvező volt.
Mi is történt a honvédelmi tárca körül az előző két és fél év folyamán, ami a vezérkari főnök lemondásához vezetett? Az új miniszter szakmai lépések helyett markáns politikai nyitánnyal kezdte tevékenységét: a NATO főtitkárát felhasználva, mintegy vele takarózva, a szocialista kampány töretlen Fidesz-szapuló lendületével folytatta személyes politikai agendájának megvalósítását. A stílus személyes választás kérdése. Azonban a tartalmat a dokumentumok megkötik. Ha valaki egy NATO-tagállam szövetségi tagságának megkérdőjelezéséről beszél, az a szövetség alapító okmányának mélységes nem ismeretéről ad bizonyságot. Hogy egy többéves NATO-tagállam honvédelmi minisztere ne ismerje a szövetség alapokmányát, annak már önmagában súlyos kérdéseket kellene felvetnie. De nem vetett.
Sőt: a honvédelmi miniszter lendületes munkájának első évétől fogva fáradhatatlan és elkötelezett híve lett a honvédelmi költségvetés csökkentésének. Már a 2002-es őszi felelőtlen osztogatásból sem jutott a magyar honvédelemnek. Olyannyira, hogy ezen sajátos szakmapolitikai döntések eredményeképp a hivatásos állomány fizetésemelésben jelzett megbecsülése 2003-ban 0 százalék volt, de sem 2004-ben, sem immár 2005-ben nem éri el az infláció mértékét. A tárca költségvetése még a kampányban ígért GDP-arányos évi 0,05 százalékos emelést sem könyvelhette el tisztán, nemhogy a megelőző ciklus GDP-arányos évi 0,1 százalékos növekedését próbálná tartani. Ilyen időszakokban a magyar honvédségtől is a legjobbak, legképzettebbek mennek el, azok, akik könnyebben találnak munkát a civil életben is. A haderő jellegzetessége azonban, hogy aki egyszer kilép, az már nemigen tér vissza, még ha a feltételek elkezde(né)nek javulni is. Azaz a folyamat elkerülhetetlen eredménye egy látványosan csökevényesedő magyar haderő.
Azonban mindezek szinte elsikkadnak a mellett a történelmi lépés mellett, amit akár nevezhetnénk Medgyessy utolsó honvédelmi gesztusának is, amit a magyar nemzet védelmének ügyében tett: a Medgyessy-kormány utolsó jelentős biztonságpolitikai döntése ugyanis a haderő effektív feloszlatása volt. A sorkatonai szolgálat megszüntetése ürügyén sikerült gyakorlatilag mindent bezárni. Egy megfelelő létszámú hivatásos hadsereg felállítása persze jó cél – lenne, azonban anyagi és személyi feltételek hiánya miatt jelenleg elérhetetlen. Arról már aztán beszélni sem érdemes, hogy a profeszszionális haderő kialakításába akkor célszerű belevágni, ha ezzel párhuzamosan (sőt, ezt megelőzően) elkezdődik egy önkéntességen alapuló Nemzetőrség típusú szervezet létrehozása. Ez ugyanis a hivatásos hadsereg fontos kiegészítője a nyugati demokráciák nagy részében.
Mindezek következtében tehát a magyar honvédelemről 2005-re kimondhatjuk, hogy az egy zsebkendőnyire zsugorodott. Ami megmaradt, az az a kis maroknyi magyar katona, aki a közös NATO-akciókra felajánlható. De hont ők védeni így magukban nemigen tudnak. Felajánlható katona azonban kell. Magyar honvédelem viszont nincs. De nem is kell, mondja nyugtatólag a tárcavezetés, hiszen ki is fenyegetne minket. Azaz mit láthatunk? Az állítólag szakmai-politikai szempontok alapján kinevezett szocialista miniszter vad belpolitikai manőverezéseinek eszközéül használja a honvédelmi tárcát, bátor költségvetés-csökkentő szerepben tetszeleg, majd egy merész húzással gyakorlatilag feloszlatja a magyar honvédelmet.
Ennek a perspektívájában válik érthető az a vita, amely a vezérkar integrálása körül robbant ki a tárcavezető és a vezérkari főnök között a vezérkarnak a minisztériumba való beillesztése okán, 2004 végén. Részletkérdésnek, sőt szakmai pitiánerkedésnek is tűnhetne, hogy azon vitázunk, végső fokon milyen szintre is legyen a vezérkari főnök bekapcsolva a honvédelmi tárca működésébe. Hogy a miniszternek közvetlenül alárendelve, a két államtitkárral egy vonalban van a helye, vagy a struktúrában alacsonyabban, a miniszter helyetteseként tevékenykedő közigazgatási államtitkárnak alárendelve, mintegy helyettes államtitkári szinten. Még az az érv is elhangozhat, hogy ez utóbbi változat egy erősebb integrációt biztosít, a haderő feletti polgári ellenőrzésnek még hatékonyabb módját vezeti be.
Általában az gondolkodik így, aki még nem foglalkozott a haderő polgári ellenőrzésének kérdésével, vagy aki nem akar vele foglalkozni. Jelentős nemzetközi szakirodalom és a modern polgári demokráciák több évtizedes tapasztalata áll azonban bármely érdeklődő kormány (esetleg miniszter) rendelkezésére e kérdésben.
Ezen demokráciák ideálképében egyrészt egy olyan apolitikus haderő szerepel, amelynek kizárólagos célja a politikai döntések végrehajtása, nem pedig azok véleményezése, megváltoztatása. Másrészt, mondja a tapasztalat és mondja a szakirodalom, amennyiben akár a polgári, akár a katonai szempont önmagában érvényesülne, a másik figyelmen kívül hagyása torzulásokat és a nemzetbiztonsági környezet romlását vonná maga után. A politikai és a katonai szféra szigorú elválasztása tehát csak azzal a feltétellel eredményez nagyobb biztonságot, ha van, aki a két oldalt összehangolja, kiegyensúlyozza. Ez a polgári demokráciák honvédelmi vezetésének legfontosabb feladata. Az egyes országok sok tekintetben különböző intézményi megoldásai abban feltétlenül közösek, hogy magát a honvédelmi minisztert ruházzák föl ezzel az egyensúlyozó feladattal.
Nagy melléfogás lenne tehát azt képzelni, hogy egy honvédelmi miniszter alapvető feladata a katonai vezérkar fölötti minisztériumi vezetés megszervezése. Ez szakmai tudatlanságról és/vagy politikai éretlenségről tanúskodna. Az integráció Magyarországon azért jelentkezhetett egyáltalán megoldandó feladatként, mert az 1990 előtti szocializmus magyar vállfajában e két intézményt – a vezérkart és a HM-et – kettéválasztották. De ez a szétválasztás még a létező szocializmusokban sem volt általános: a lengyel vagy a csehszlovák szocialista vezetés például nem követett el ekkora baklövést még 1990 előtt sem. Az az integráció, amelyről ma Magyarországon újra beszélnünk kell, tehát nem a célja, hanem az eszköze a honvédelmi vezetésnek. Mert az az érdeke, hogy a katonai szakértelmet minél hatékonyabban bevonja saját politikai-szakmai munkája támogatásába.
Ez a honvédelmi miniszter valódi feladata. A másik oldalról nézve: az a valódi honvédelmi miniszter, aki ezt a feladatot ellátja.
Ha Magyarországon a honvédelmi miniszter ezt az egyensúlyozó, harmonizációs feladatot „ledelegálja” a közigazgatási államtitkárnak, akkor a tényleges honvédelmi miniszter az államtitkár lesz. Végtére, ez is lehet egy intézményi megoldás – de akkor mit csinál a honvédelmi miniszter? 2001-ben a Nemzetbiztonsági Kabinet döntése a vezérkart közvetlenül a honvédelmi miniszter alá integrálta. Ez a struktúra fejezi ki a polgári demokráciák elméleti hozzáállását, szakmai tapasztalatát, és jól illeszkedett a magyar adminisztrációs logikához.
Ezzel szemben a 2004 végén suttyomban hozott döntés a vezérkart a miniszter helyettese alá integrálja. Azaz a honvédelmi miniszter a legjobb esetben is csak áttételesen, az államtitkáron keresztül értesül a katonai-szakmai szempontokról. Ebben a struktúrában a honvédelmi politikai döntéshozatal szempontjából a katonai szakértelem elsúlytalanodik, értéke, szerepe radikálisan csökken. Azaz hova is jutott a magyar honvédelem 2005 januárjára? Milyen képet rajzolnak ki a 2002-ben kiváló anyagi, intézményi és személyi adottságokat öröklő szocialista kormány biztonságpolitikai döntései?
Valójában a Medgyessy–Gyurcsány-kormány a magyar haderőt a magyar honvédelem számára feleslegesnek tartja. Ezért nem a megerősítésére törekszik, hanem a bezárására. Ennek függvényében áll össze a kép, és válik érthetővé, sőt logikussá, hogy a honvédelmi vezetés miért rendelte oly gyorsan belpolitikai szempontok alá a magyar honvédelmet és annak atlanti szövetségesi szerepét, miért engedte oly könnyen az elvérzésig csökkenteni a honvédelem költségvetését, miért sürgette a sorkatonaság feloszlatását, a haderő liliputizálását, a hivatásos hadsereg kialakításának vagy akár a nemzetőrség létrehozásának az esélye nélkül, majd miért akart oly titokban és oly gyorsan megszabadulni a katonai szakértelem közelségétől.
Meg is látszik az eredmény: ahelyett, hogy a Magyar Honvédség 2000-ben megindított talpra állítása a szocialista ciklus végére, 2006-ra befejeződne, a Magyar Honvédségnek 2005-re befellegzett. Az utókor valószínűleg meg fogja majd állapítani, hogy a magyar Honvédelmi Minisztérium 2002 nyarától kezdve úgy működött, mint egy profi felszámolócég. Bár a jelen esetben talán pontosabb lenne profi önfelszámoló cégről beszélni.
Mindez szakmailag értékelhetetlen, tragikus. Ha politikailag próbáljuk értékelni, akkor talán adhatunk ugyan felmentést egy inkompetens miniszternek, de a döntések mozaikjaiból összeálló kép egy, a nemzetbiztonságot módszeresen ellehetetlenítő kormányt rajzol elénk. A Medgyessy–Gyurcsány-kormány honvédelmi minisztere döntéseivel saját posztját végképp feleslegessé tette. Szakmailag és politikailag is már csak egy kérdés maradt: mit is csinál 2005 februárjától az immár feleslegessé vált honvédelmi miniszter a munkahelyén?

A szerző a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés elnöke, volt politikai államtitkár