Egy országban, két hazában

Ami 2004. december 5-én történt, az jóvátehetetlen. Lehet okoskodni, magyarázni, vállat vonni vagy éppen vállat veregetni. Mindent lehet, egyetlen dolgot kivéve: nem lehet úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Csonka-Magyarország csonkamagyarjai nem nyitottak ajtót a bebocsátást kérő testvéreiknek. Azoknak, akik 84 évvel ezelőtt úgy lettek más országok polgárai, hogy közben nem hagyták el a szülőföldjüket. Azoknak, akik 84 éve ellenséges környezetben, számtalan beolvasztási kísérlet ellenére megőrizték magyarságukat, mert tudták, hogy eljön az igazságtétel pillanata, és ők ismét a magyar nemzethez tartozónak érezhetik magukat. Nem lesznek többé hontalanok, mert ők is a magyar nemzet teljes jogú tagjaivá válhatnak. Ebben bíztak, erre vártak. A befogadás gesztusára, egy őszinte mozdulatra, a pártpolitikai csatározások felfüggesztésére.
December 5-én arról döntöttünk, hogy továbbra is érvényesnek tartjuk-e az 1920-ban Trianonban megkötött szégyenletes diktátumot, vagy legalább a szellemi-kulturális-szimbolikus szférában kísérletet teszünk a magyar nemzet egységének helyreállítására. Közös szégyenünkre, nagy számban akadtak magyarok, akik ezt kicsinyes önzésből és gyalázatos politikai számításból nem kívánták megtenni. A történelmi igazságszolgáltatás ezúttal elmaradt.
A miértekre adható válaszok közül a leginkább elfogadhatót Lánczi András fogalmazta meg a Magyar Nemzet karácsonyi számában. „Szétroncsolt közösségeink hiányában lassan alig van valami, ami összetartaná a politikai közösségünket. A megosztásnak minden politikai színezetben vannak avatott mesterei, de a fő ok a szocialista gyökerű irigységkultúra táplálása. (…) Győz az irigységkultúra, az egymás meggyőzésére tett kísérletek eleve kudarcra lesznek ítélve, intézményeink fokozatosan működésképtelenné válnak – lassan két nemzetté hasadunk. Az idő, úgy tűnik, nem nekünk dolgozik.” A folyamat leírása tökéletes, de Lánczi András helyében én nem használnék jelen időt, ugyanis az ország kettészakítása – a kommunista diktatúra nyílt bevezetésével – lényegében már 1948-ban megtörtént. Az antifasiszta hazafias népfrontra hivatkozva azóta riogatnak folyamatosan a jobboldal, a nacionalizmus, a klerikalizmus stb. ördögével. Az már csak hab a történelmi tortán, hogy napjaink szellemi verőlegényei nem kezdők: már a Kádár-korszakban is tették a dolgukat. Az örökké haladó baloldaliak ma is vigyázzák lépteinket. Ezért tökéletesen igaza van Lánczi Andrásnak, amikor így fogalmaz: „Alig van kapcsolódási pont, ahol egyáltalán valamilyen kommunikáció kialakulhatna.”
December 5-én azért is győzhetett a Lánczi András által említett irigységkultúra, mert volt és van Magyarországon olyan legális politikai erő, amelyik erre tudatosan rájátszott. A történtek csak tovább erősítették a magyar társadalomban már meglévő törésvonalakat. A népszavazás utáni helyzetben semmi nem lesz már olyan, mint az ügydöntő népszavazás előtt volt, mert az eddigi világnézeti, politikai-ideológiai és vallási törésvonalakat sikerült egy újabbal bővíteni. Könnyen lehet, hogy ez az új törésvonal a szellemi-intellektuális szférában még a párbeszédet is lehetetlenné teszi. Nehéz eldönteni, hogy az MSZP és az SZDSZ nemzetellenessége az univerzális ideológiák iránti elkötelezettségre, érzéketlenségre vagy kicsinyes pártpolitikai számításokra vezethető vissza. A tények és az érvek sokaságából kiindulva mindhárom feltételezés igazolható. A posztkommunista-balliberális koalíció képmutatására jellemző, hogy figyelmen kívül hagyták a határon túli magyar szervezetek egységes óhaját, míg korábban mindig arról beszéltek, hogy a határon túli magyarságot érintő kérdésekben a határon túli legitim magyar szervezetek véleménye a döntő. Ezúttal ez sem számított. Az MSZP üzenete a választóknak az volt, hogy vigyázzanak, mert könnyen ráfizethetnek a kettős állampolgárságra: veszélyben a nyugdíjrendszer, az egészségügyi ellátórendszer, és tovább csökken majd a munkahelyek száma. „Aki igennel szavaz a népszavazáson, annak számolnia kell a magyarországi életkilátások hirtelen és drámai mértékű romlásával, az ennek hatására keletkező feszültséggel, ellenségeskedéssel magyar és magyar között, végül pedig a nemzet határon túli területein bekövetkező visszafordíthatatlan hanyatlással.” Ezt olvashattuk A felelős döntés címet viselő MSZP-s kampányújságban. A werberi stratégiához illően – könnyen beazonosítható – ismeretlenek egy sárga szórólapon óvták a népet: Ne fizessünk rá! A kiadvány és terjesztése teljesen törvénytelen módon történt, de Lamperth Mónikának a mai napig nem jutott ideje arra, hogy eljárást indítson. A magát liberálisként definiáló SZDSZ lényegében magáévá tette az MSZP álláspontját. „Az SZDSZ szerint az állampolgárság nem nemzetiségi, hanem politikai lojalitás kérdése, amely ebben az esetben azzal az üzenettel bírna a szomszédos államokban élő többségnek, hogy a határon túli magyarok Magyarországhoz lojálisak.” Ezt e képmutató álláspontot Pető Iván fogalmazta meg. (Idézi: Magyar Nemzet, 2004. november 12.) Még ennél is továbbment Eörsi Mátyás, aki nem titkolta: a határon túli magyarokkal az a legnagyobb baj, hogy ezek a külhoniak előbb-utóbb szavazati joghoz jutnának, ráadásul döntő többségük jobboldali szavazó. Innen már csak egy rosszul sikerült lépés a pótcselekvésként értékelhető Szülőföld-program és a nemzetpolgárság intézményének kidolgozása. A kettős állampolgárság ellen fellépő baloldaliak határozottan elzárkózó magatartását Vadai Ágnes MSZP-s képviselő fogalmazta meg a legharsányabban, amikor kijelentette: „Az én magyarságomat ne mérje meg senki!”
A magyar nemzet ügye iránt elkötelezett érzelmű polgárok december ötödikét a megaláztatás és a szégyen napjaként élték át. Ami történt, azért jóvátehetetlen, mert a szimbolikus-érzelmi szférában történteket nem lehet a racionalitás keretein belül, vezényszóra jóvá tenni. A csalódottság, a kiábrándultság, a bizalmatlanság és a megalázottság érzése sokáig ott munkál az emberekben, még akkor is, ha egyébként tudatosan törekszenek arra, hogy ez ne így legyen. A balliberális kormánykoalíció most különböző összegek juttatásával próbálja menteni a menthetetlent. Az emocionális-lelki szférában sikerült a magyarság különböző csoportjait egymás ellen fordítani. Ezt pénzzel nem lehet jóvá tenni.
Nem okozott meglepetést, hogy a Gyurcsány Ferencek, a Hiller Istvánok, a Pető Ivánok és az Eörsi Mátyások nem sürgették a magyar nemzet szellemi-kulturális újraegyesítését. Ők jó üzletemberek módjára elkezdtek számolgatni, és arra jutottak, hogy ez számukra rossz üzlet. Óriási kockázat, kiszámíthatatlan hozadék. A december 5-i szavazás végeredménye azt bizonyította, hogy a már többször becsapott és kisemmizett kádári kisembert megint sikerült a nemzet ügye ellen hangolni. Rájuk hatott leginkább a szociális demagógia, ők hittek leginkább a nyilvánvaló hazugságoknak. Nem tudták, hogy alaptalanul féltik a nyugdíjukat és a megélhetésüket. Ugyanakkor rendkívül igazságtalan és méltánytalan lenne a nyomorban és teljes szellemi kiszolgáltatottságban élőket okolni a történtekért. A valódi felelősség azé a posztkommunista-szocialista és balliberális politikai és szellemi elité, amelyik csak szitokszóként használja a „nemzet” szót, mert idegenkedik mindentől, ami magyar. Ők működtetik azokat a kereskedelmi médiumokat, amelyek egyetlen célja a saját személyiségétől is megfosztott, fogyasztáscentrikus konzumidióták előállítása és a deviáns magatartásformák népszerűsítése. Miután az ilyen egyedeknek semmiféle nemzettudatuk sincs, következésképpen nem ismerik a nemzeti összetartozás érzését sem.
Minden nemzet heterogén csoportokból áll, de mintha a magyar szellemi-politikai közéletben az Észak- és Nyugat-Európában szokásosnál is nagyobb lenne a nemzetellenes erők súlya és befolyása. Ezen változtatni létszükséglet, mert az egységesülő Európában magyarként megmaradni csak nemzetállami keretek között lehet.
A december 5-én történtek azt bizonyítják, hogy Magyarországon még mindig nem létezik egy európai színvonalú, nemzeti elkötelezettségű, demokratikus baloldal. A demokratikus jobboldalnak pedig ki kell dolgoznia a hatékonyabb – és a választók számára elfogadhatóbb – nemzeti érdekvédelemhez szükséges új stratégiát.

A szerző politológus