Fitneszguruk és kényszermozgások

Tudják, mit kedvelek abban a nehezen megnevezhető, és olykor számomra is némiképp idegen életformában, mely egy ideje mozgat? Hát a helyzetet. Hogy helyzetbe hoz. Olyan helyzetekbe, melyek önhatalmúlag sohase jönnének létre. A helyzet persze gondolkodás nélkül: smafu. Jól tudta ezt a világ legnagyobb néma hordószónoka: Diogenész. Külsődleges a hordó, ha rajta állsz, és belsődleges, ha benne ülsz. A ketrec, a valóságshow, az önmagam adta s a média kínálta helyzetek számomra: belsődleges hordók, belső terek. A fülhöz tartott gyöngykagyló „halló”-ja is fokozott csönd, és nem mobil debil helló. A sajátelvű gondolkodást rejtélyesen meghaladó műfaj a szituatív gondolkodás. A szituatív gondolkodás során a helyzet, amibe kerültél, vagy amibe hoztak, esetleg hoztad magad: instrumentumként viselkedik, az instrumentum adta hang pedig a megszületett gondolat maga.
Minap is helyzetbe hoztak. Elgondolkodtattak. Csak úgy dőlt rólam a víz. Miképp viszonyulok a sporthoz, a testmozgáshoz – erről kellett nyilatkoznom az egyik kereskedelmi televíziónak egy fitneszszalonban. Persze súlyzózva, gyúrva, hisz így poénos a kép, így jó a műsor. Magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy mások gúnyoljanak ki, néha bizony azt is tűröm. Nos tehát, kondigépek, súlyzók: ímé, a helyzet, következzék a gondolat. Gondolatsor, vigyázz!
A konditerembe tévedve mindenek- előtt azt gondoltam: hogy fajulhattak idáig a dolgok? Mintha a pokol tornácára tévedtem volna. Mindegyik masina egy-egy büntetésnem. Sziszifusztól Dantén át Holbeinig a legnagyobbak gyakorta érzékeltették kényszerű cselekvésként a kárhozatot és kényszercselekvésként a tébolyt. Tiszta őrület, ahogy ott gyúrtak, eltorzult arccal, mintha csak Churchill rádióbeszédére reagáltak volna épp: vért és verejtéket kínálok nektek. Az én ügyem egyszerű: én a kameráknak mozogtam, de ők vajon miért? Pár variáció a lehetséges válaszok közül. Azért, mert valahol azt olvasták, hogy ez egészséges. Azért, mert le akarják dolgozni felesleges kilóikat. Azért, hogy jobban mutassanak, s előrébb jussanak párválasztás, munka terén. De hol van mindebből a spontaneitás? Az öröm? Örömóda? „Tinti kutyám, gyere, fussunk.” Elvileg mozogni kell, de ha egy felnőtt barátomnak a parkban sétálva odaszólok, te: nincs kedved fogócskázni, hát azt mondja, ez őrült. Csak úgy mozogni támadt kedve, bele a vakvilágba, edzésprogram és koleszterinvonzatok nélkül.
A postás kétszer csenget, a természetbeni lény két okból mozog: vagy öröm, vagy kényszer miatt. Mindkettő szoros összefüggésben van a mozgás energiaszámlájával. Az állatkölykök még nem dolgoznak meg a táplálékért, ingyen kapják a mamától, így nem is érdekli őket, hogy a mozgás: fogyaszt, pazarlóan bánnak vele. Örülnek az életnek, és fel is készülnek rá. Gyere, fussunk, kergetőzzünk, birkózzunk, bukfencezzünk! Amint az állat a saját számlájára kezd mozogni, energiatakarékos lesz. Nem pazarol többé. Lehiggad. A gazella nem sprinter. Csak akkor fut, ha üldözik. Ahogy az állatvilág többnyire nem öl, úgy nem is mozog fölöslegesen. Az oroszlánok is a napi huszonnégy órából huszonkettőt ejtőznek, s kizárólag a kajáért hajlandók mozdulni. Mindaz, ami ma ember uraméknál mozgás címszó alatt folyik a csapból, a természet számára ismeretlen és érthetetlen. A természetben a gyöngébb tudatosan sohase akar erősebb lenni. A természetben a kondíció mindig eszköz, sohase cél. A versenysport és a kondicionáló, vagyis öncélú mozgás a lehető legtermészetellenesebb. A pihenés, avagy az emberded életformából következő testi gyöngeség bölcseleti szinten természetszerűbb a konditermek mozgáskultúrájánál. A konditermek: futószalagok, automata gépsorok, melyek egészségesnek vélt embert gyártanak. A mozgó ember épp- úgy civilizációs termék, mint az ülő ember. Mozgó Ember? Ülő Bika? De meszsze is kerültünk a természettől…
Az emberi mozgás és a természet közti még csak köszönő viszonynak se nevezhető távolság akkor tűnt fel először, amikor 2002-ben az emberi tánc és egy őspark közt merült fel komoly érdekellentét. A balettintézet tudniillik a Columbus utca 87. sz. alatti ősparkba álmodott magának új épületet. Az épület azóta áll, s áll a bál folyamatosan azóta is: gyönyörű emberpárok kivágott ősfák csonkjain táncolnak. Hattyúk tava. És mikor fog menni az Éneklő fűrész című balett?
Élet, mozgás, természet. Könnyű pozitívnak lenni az ősgonosz: a hadi kiadások ellenében, nehéz viszont pozitívnak lenni akkor, ha két, a társadalom szerint egyaránt fontos prioritás közül kell választani. No, az már keményebb dió. Amikor nem egy vadászrepülőgép árát kell retorikailag jó célra fordítani, hanem a természet és az élsport érdekei kerülnek ellentmondásba. Iszik vagy vezet? Úszik vagy fát vág? Szenvedélyeink árát, legyen szó akár sízésről, akár úszásról: a természet fizeti meg. Most például, ha minden igaz, a Margit-sziget fái hivatottak megfizetni vízben való haladásunk tempóját. A sportuszoda bővítéséhez vagy kétszáz fát kell kivágni. Akkor pedig az Archimédesz-remix így szól: minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított fák súlya. Sovány vigasz, hogy mind az úsztatott fa, mind az úszó ember a víz felszínén lebeg.

A szerző író