George W. Bush második terminusa

A mai napon, washingtoni időszámítás szerint pontban déli 12 órakor George W. Bush a hivatalos eskütétel után az Egyesült Államok 45. elnöke lesz. A beiktatási ceremónia az amerikai politikai élet legnagyobb eseményének számít. Az ide meghívott előkelőségek száma több százra tehető, a többórás ünnepség látványos és erőt sugárzó, az egész világ feszült figyelmétől kísérve. A műsor elején az elnöki kocsikaraván lassan kigördül a Fehér Házból, és végighajt a híres Pennsylvania sugárúton (az elnöki rezidencia hivatalos postacíme 1600 Pennsylvania Avenue,) egészen a Capitolium impozáns épületéig, ahol a hagyományoknak híven a Legfelső Bíróság elnöke várja a beiktatandót, aki kezét a Bibliára téve felesküszik az USA alkotmányára, és e pillanatban hivatalosan is az USA első embere lesz. Jó idő esetén már előfordult, hogy az elnök az autózás helyett a sétát választotta. Például Jimmy Carter még 1976-ban, és időközben barátságosan lekezelt a kordon mögött bámészkodókkal, kétségbeesésbe ejtvén a biztonsági szolgálat embereit. Ha ma az idő kegyes lesz a helybéliekhez, akkor George Bush is hasonló gesztussal élhet, habár a fokozott terrorveszély-készenlét miatt erre valószínűleg nem kerül sor. 1960-ban John Fitzgerald Kennedy úgy oldotta meg a problémát, hogy nyitott kocsiban ülve integetett a tömegnek, de ez a gesztus talán már előrevetette a dallasi tragédia árnyékát, ahol Kennedyt a halálos lövés érte. Történészek egybehangzó értékelése szerint a meggyilkolt elnök beiktatási beszéde volt a leghatásosabb egészen a mai napig, és akkor hangzottak el azok a híressé vált szavak, amelyeket ma már minden kisiskolás betéve tud: „Ne azt kérdezd, hogy a hazád mit tehet érted, hanem azt, hogy Te mit tehetsz a hazádért!” Természetesen George W. Bushtól senki sem vár ilyen mély értelmű kijelentéseket, azt azonban igen, hogy a régi-új elnök valamilyen szinten fejtse ki elképzeléseit Amerika jövőjéről és az aktuális bel- és külpolitikai problémákról. Bush retorikai képességének ismeretében azonban nagy valószínűséggel csak általánosságok és hazafias szólamok fognak elhangzani.
A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy egy újraválasztott elnök második terminusa általában kevesebb intenzitással jár, mint az első, habár kivételek itt is akadnak, hiszen William Jefferson Clinton második elnöksége alatt robbant ki a Monica Lewinsky-botrány, amelynek következménye az volt, hogy az amerikai képviselőház kiszavazta az elnököt a hatalomból, és csak a szenátus ellenállásán múlott, hogy Clinton hivatalában maradhatott. Ronald Reagan második terminusa alatt omlott össze végképp a szovjet kommunista világbirodalom, és így az amerikai színészszakszervezet egykori elnöke bevonult a történelembe mint az a személy, aki megroppantotta az orosz medve gerincét. Elképzelhető, hogy George Bush is hasonló babérokra pályázik, de egy láthatatlan hadsereggel szemben sokkal nehezebb megküzdenie, arról nem is beszélve, hogy amíg a kommunizmus összeomlása világszerte nagy eufóriát okozott, addig Irak felszabadítása finoman fogalmazva nem nyerte el a világ közvéleményének osztatlan elismerését.
A Bush klán a második olyan család az USA történetében, amelyben az apa és a fiú egyaránt elnökök lettek. Az első ilyen família a John Adams volt még a XIX. század elején, ahol az idősebb Adams a második, a fiatalabb pedig a hatodik elnök volt. Akkoriban inkább a leköszönő elnökök búcsúbeszéde volt divatban, és Thomas Jefferson volt az első, aki beiktatási beszédet is mondott. A sors iróniája, hogy ebben a beszédben Jefferson óva intette a nemzetet attól, hogy részt vegyen olyan tartós politikai szövetségben, amelyek más nemzetek érdekeit segíthetik. George Bushnak ilyen félnivalója nincsen, mert mostanában a világ országainak többsége azért tülekedik, hogy az Egyesült Államok hű szövetségese legyen.
Ha tüzetesebben áttekintjük a magyar–amerikai diplomáciatörténetet, akkor egyetlen olyan elnökkel találkozunk, aki, legalábbis a szimbolikus szférában, jót tett az országgal, habár az időzítés itt is tragikusnak bizonyult. Zachary Taylor, az USA 12. elnöke volt az első államfő, aki 1849-ben elismerte a Kossuth-kormányt. Ha Taylor ma élne, nehéz elképzelni, hogy oly kitörő örömmel fogadná Magyarország posztkommunista miniszterelnökeit, mint ahogy azt a jelenlegi elnök teszi. Már az első ciklusban is feltűnő volt az a megkülönböztetett figyelem, amelyben Bush részesítette Kelet-Közép-Európa baloldali kormány- és államfőit, akik ezért az elismerésért cserébe minél hűségesebb szövetségesként akartak feltűnni. Az iraki háború kitörésekor az akkori magyar miniszterelnökkel az élen nyílt levélben kötelezték el magukat az invázió mellett, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Hiába is tett John Kerry arra ígéretet, hogyha győz, akkor minden EU-ország számára eltörlik a vízumot, köztudott, hogy nem ő lett a befutó.
Az amerikai Times magazin George W. Busht választotta a 2004-es év emberévé, állítólag kérlelhetetlen vezetési stílusa miatt. Nem az első eset, hogy a Time ilyen sziklaszilárd politikusokat emel a piedesztálra. A harmincas években Németországban is volt egy ilyen vezér, akinek vezetési stílusa minden bizonnyal túlszárnyalta az amerikai elnök legmerészebb álmait is. Ezt az embert Adolf Hitlernek hívták, és – mit ad isten – 1936-ban ő volt az év embere. Ez utóbbi választásával természetesen az amerikai magazin ritkán példálódzik, de a tavalyi jelöltek között ott volt Oszama bin Laden is, ami azért derekas szektorsemlegességre utal. Könnyen lehet, hogy az eljövendő négy év Bush és Oszama bin Laden összecsapásairól fog szólni, ami azért szomorú hír lenne a világnak. Csak reménykedhetünk, hogy a régi-új elnökben felülkerekedik az a tradicionális politikai pragmatizmus, amely az USA-t a világ vezető országává emelte.


A szerző politológus