Hazánk és a nemzetközi pénzügyi ciklusok

Gazdaságunk krónikusan alulteljesít. Az ok a stratégiai elképzelések teljes hiánya, a képtelenség a világgazdasági folyamatokhoz való alkalmazkodásra. A hatalom birtokosainak látótere nem terjed túl a legközelebbi választásokon, a kényszer hatására tett intézkedések kimerülnek a megszorító intézkedésekben, miközben a nemzetgazdaság feléli a jövőt megalapozó utolsó forrásait is. A szocializmusból örökölt „húzd meg, ereszd meg” ciklusok tovább élnek, csak most már nem a pártkongresszusokhoz igazodva, hanem a választási évekhez. Kapkodó gazdaságpolitika helyett nemzeti stratégiára lenne szükség. Ennek kidolgozásához elengedhetetlen a fő világgazdasági folyamatok megértése, ezért kanyarodjunk vissza a gazdaságtörténelem korábbi szakaszához!
A XIX. századtól a XX. század első feléig tartó gazdasági ciklusokat, amiket a beruházási javak termelése és amortizációja határozott meg, mára másfajta ciklusok váltották fel. A váltásnak két fő oka, mozgatórugója van. Az egyik a pénzügyi szféra túlterjeszkedése a reálgazdaság keretein, a másik az USA monopolhelyzete a pénzkibocsátásban. Ma már a nemzetközi tőzsdéken száguldozó spekulációs tőke nagyságrendben haladja meg a mögötte meghúzódó gazdasági erőforrásokat. Ennek legnyilvánvalóbb jele az égbe kúszó tőzsdeindexek szárnyalása. A BUX is már 14 000 pont fölött jár az 1000-es kiindulási értékhez képest, és a növekedésnek csak kis hányada magyarázható akár a GDP növekedésével, akár az inflációval. A pénzmozgások ma már nemcsak jelzik, követik a gazdasági folyamatokat, hanem uralkodnak felettük. A kamatlábak olykor leheletfinom, olykor drasztikus változtatása szabályozza a világpiacot. A spekulációs tőke pedig úgy működik, mint a tornádó. Ha lecsap valahol, képes megingatni hazánkénál jóval erősebb gazdaságokat is. A világgazdasági folyamatok legfőbb irányítója és szervezője a mindenható bankvilág lett, és ezen belül központi szerepet játszik az Egyesült Államok mint a kulcsvaluta dollár kibocsátója. Az USA központi bankja, a Fed jó előre eltervezett kamatpolitikájával manipulálja a dollár értékét a többi valutához képest, és ezzel alapvetően átrendezi a gazdasági erőviszonyokat.
Az előző évtizedekben a dollár értéke a többi valutához képest széles határok között mozgott: néhány éves erősödést mindig többéves gyöngülési periódus követett. Ez tükröződik az euró rövid történetében is. Bevezetésekor még erősebb volt, mint a dollár, de értéke fokozatosan lemorzsolódott, a mélypontot négy éve érte el, amikor már nyolcvan cent körül volt az értéke. Azóta viszont a trend megfordult, és mára már az euró közelít az egy dollár negyven centhez. Tévedés lenne azonban a valutamozgásokat a fő gazdasági erőközpontok változó versenyképességével magyarázni. A helyzet éppen fordított: azért változtatja az USA a Feden keresztül a dollár értékét, mert így képes a világpiacot konkurensei rovására meghódítani.
A ciklus két szakaszát különböztethetjük meg: a terjeszkedését és a profitrealizálásét. A terjeszkedési-fellendülési szakaszban alacsony a kamatláb – ez egyrészt növeli a beruházási kedvet, másrészt a gyöngülő dollár az amerikai cégeknek jelentős versenyelőnyt biztosít a kedvező exportárakon keresztül, és visszafogja a dráguló importot. Az eredmény az amerikai vállalatok jelentős térhódítása a nemzetközi piacokon. A piacszerzés természetesen nem öncél, ennek segítségével lehet elérni a nagyobb profitot. Amikor az új pozíciók megszilárdulnak, jöhet az aratás: a dollár értékének megemelésével a profit megsokszorozható. A megemelt kamatláb pedig a könnyelműen – vagy inkább az egyenlőtlen verseny következtében – eladósodott cégek, országok helyzetét nehezíti meg a hirtelen megugró adósságszolgálati terhek miatt. A nagy adósságszolgálat kikényszeríti az újabb kölcsönök felvételét, de most már magas kamatlábak mellett. Az adósságspirál menthetetlenül beindul, és előbb-utóbb bekövetkezik a pénzügyi összeomlás.
A krach elkerülése azonban nemcsak az eladósodott ország, hanem a hitelezők érdeke is. A hitelt nyújtó globális szervezetek hosszú távú érdeke, hogy maximális haszonhoz jussanak. Ha bekövetkezik a teljes pénzügyi csőd, akkor fokozódik a politikai nyugtalanság; állandó zavargások, sztrájkok, tüntetések akasztják meg a termelés szokásos menetét, és ilyenkor elakadnak a globális forráskivonást biztosító piaci-pénzügyi folyamatok is. Épp ezért a hitelező engedményekre kényszerül, és általában sor kerül a fizetésképtelen országok terheinek csökkentésére, de mindig csak olyan mértékben, hogy ne legyen esély a kikerülésre az adósságcsapdából. A legújabb példát az adósság mérséklésére Irakban láthatjuk, a nemzetközi pénzügyi szervezetek elengedték az ország adósságának 80 százalékát. De miért csak 80 százalékot, és nem az egészet? Az a maradék 20 százalék aligha okozott volna nehézséget a hitelezőknek. A magyarázat prózai: az adósságkönnyítés mértéke mindig akkora, hogy a lélegzethez jutó gazdaság nagy erőfeszítések révén éppen képes legyen kinyögni az esedékes kamattörlesztést, de ne legyen módja a kamatcsapdából való menekülésre. Az adósságláncra vert gazdaságokból így az erőforrások folyamatosan áramlanak a gazdag hitelező országok és monopolszervezetek felé, a gazdag és szegény országok, régiók közötti szakadék tovább mélyül.
A profitrealizálási ciklus nem tartható fenn túl sokáig, mert a drága dollár hosszabb távon aláásná a korábban megszerzett piaci pozíciókat, és gazdasági pangáshoz vezetne. Könnyíteni kell a kamatlábakon, ami újraindítja a terjeszkedési ciklust. Ez a szakasz átmenetileg könnyíti az eladósodott országok terheit, és lehetőséget nyújt kisebb-nagyobb fellendülésre is, ha az ország képes kihasználni a kedvezőbb gazdasági klímát.
Nézzük meg, hogy milyen gazdasági baklövéseket követett el az ország a világgazdasági trendekhez való alkalmazkodásban az utóbbi néhány évben! Rendkívül súlyos hiba volt az „erős forint” körüli hisztériakeltés, ami végül a forintsáv leértékeléséhez és ennek következtében a forint megingásához vezetett. Ezt követően már a forint stabilizálása céljából ugrott meg Európában példátlanul magas szintre a Magyar Nemzeti Bank által meghatározott kamatláb. Bár azóta több lépésben kisebb korrekcióra sor került, a kamat szintje még mindig elviselhetetlenül magas. Mivel az állam eladósodása jelentős mértékben forintban van, a magas kamatláb megoldhatatlanul nehézzé teszi az államháztartás hiányának lefaragását. A magyar gazdaság fokozódó lemaradását az újonnan az EU-ba belépő országokhoz képest az okozza, hogy a jelenlegi olcsó dollár–alacsony kamatláb korszakban is súlyos adósságszolgálat terheli a gazdaságot. Alapvetően hibás a kormányzat álláspontja az erős forint szapulásában, állandóan hajtogatják, hogy az erős forint tönkreteszi az exportból élő vállalatokat, visszafogja a nemzeti jövedelem növekedését, növeli a munkanélküliséget stb. Az egész érvrendszer tipikus példája a rövid távú gondolkozásnak, amikor a távlatos nemzetgazdasági értékeket felcserélik az exportáló cégek érdekeivel. Az alacsony értéken tartott forint busás extraprofitot biztosít az exportőröknek (érdekes véletlen: a Gyurcsány-cégbirodalomhoz tartozó Motim csoport több mint 10 milliárd forintos exportot bonyolít le, lásd HVG, 2004. november 27.). A gyengített forint miatt nincs kényszer az exportszerkezet modernizálására, és tovább konzerválódik az elavult struktúra. Pedig a forint valójában nem erős, hanem kifejezetten gyenge! Ha kismértékben erősödik az euróhoz képest, az csak a tényleges értékhez való közeledést jelent, ami elsőrangú nemzeti érdek. Jelenleg a külkereskedelemben a magyar munkát fél áron értékesítjük, és emiatt a magyar életszínvonal is ugyanilyen mértékben marad el a lehetőségektől. Elemi érdekünk lenne, hogy az euró bevezetésekor minél reálisabb legyen a forintárfolyam.
A másik súlyos hiba a hazai tulajdonú vállalatok támogatásának leállítása, a Széchenyi-terv befagyasztása volt. Jelenleg a hazánkban megtelepedő nemzetközi nagyvállalatok lökést adtak ugyan a GDP növekedésének, de ezt nem kísérte a hazai vállalati szféra megerősödése. Sokkal inkább annak további lemorzsolódása figyelhető meg. Ennek súlyos kihatása van a külkereskedelmi egyensúlyra, mert a multinacionális vállalatok csaknem teljes mértékben importálják a termeléshez szükséges anyagokat, berendezéseket ahelyett, hogy hazai vállalatoktól rendelnék meg.
Mire számíthatunk a következő években? Már küszöbön áll a pénzügyi ciklus fordulója. A Fed egyelőre óvatosan, de már négy ízben megemelte a prime rate (alapkamat) értéket 25-25 bázisponttal. Ha további emelés lesz, beindulhat a dollárerősödés folyamata növekvő kamatlábak mellett, és ez jelentős mértékben fogja nehezíteni a magyar gazdaság helyzetét is. Az egyensúly javításáért minél gyorsabban kellene csökkenteni a magas kamatlábat, de ennek határt szab a spekuláció. A nagymértékű kamatvágás megingathatja a forintba vetett bizalmat, és alááshatja a nemzeti valuta stabilitását. Ezenkívül létérdek lenne a multinacionális nagyvállalatokkal szimbiózisban lévő, azokat kiszolgáló hazai vállalatok megerősítése, de ennek semmi jele. Pedig az idő kérlelhetetlenül szalad. Komoly veszélyt jelentene, ha a szükséges lépéseket csak a következő választások után tennék meg.
A hazai politika felelőssége, hogy képes legyen igazodni a nagy világgazdasági ciklusok hullámveréséhez. Jó igazodásnak az felel meg a fellendülési vagy terjeszkedési szakaszban, ha sikerül kiaknázni az enyhébb adósságszolgálati terhek nyújtotta lehetőségeket, mindenekelőtt a kulcságazatok intenzív fejlesztésével, a nemzeti középosztály erősítésével, és ugyanakkor ellen kell állni a csábításnak, hogy növekedjen az adósságszint a viszonylag kedvező hitelfelvételi kondíciók mellett is. A profitrealizálási szakaszban, amikor elkerülhetetlen a takarékos költségvetésre való átállás, nem szabad leállítani a szerkezeti modernizációt. A külső gazdasági feltételek romlása miatt alkalmazott és fűnyíró elven működő elvonások többnyire épp a jövendő fejlődést elősegítő műszaki, tudományos fejlesztéseket nyirbálják meg, és emiatt bővített ütemben termelődik újra a technológiai elmaradás: így a fellendülési szakaszban sem lesz lehetőség gyorsabb előrelépésre. A helyzet tovább romlik, amikor a külgazdasági és a belpolitika által diktált ciklusok nem esnek egybe, amikor épp az erős dollár miatti nehezebb években kezd a kormányzat a választások miatt osztogatni, vagy amikor kissé enyhül a külgazdaság szorítása, elmaradnak a magasabb műszaki-technológiai színvonalat elősegítő programok.
Az elvesztegetett évek és a hibás gazdaságpolitika végül elvezethet az első számú tabutémához: az adósságok átütemezéséhez, az adósságszolgálat kifizetésének elhalasztásához vagy megtagadásához. Erről azonban még beszélni sem szabad, mert könnyen önmagát teljesítheti be a jóslat: ha megrendül a külföldi befektetők bizalma, ha a tőke menekülni kezd, a fizetésképtelenség bekövetkezik. Ennek a következményei pedig rendkívül súlyosak, mert a pénzügyi csapok befagyasztása a létszükségleti import megszűnését, a gazdaság egész szektorainak összeroppanását idézi elő, és hatalmasra duzzad a munkanélküliség. Ez tehát elkerülendő, de nem szabad elfelejtkezni az érem másik oldaláról sem: a gazdasági krach a hitelezőknek sem érdeke. Ezt a fenyegető lehetőséget a nemzet érdekeit képviselő kormányzat érvként használhatja fel kedvezőbb hitelpozíciók kiharcolására.

A szerző egyetemi tanár