Sokan már magánéletükben roszszul politizálnak, győz felettük a feleség vagy a szerető kulcspolitikája. Azt azonban szinte minden értelmiségi tudni véli, mit rejt a hatalom amorf, széteső fogalma, bár Napóleon mondása – miszerint „a politika mindnyájunk sorsa” – elborzasztja őket. Az 1922-ben meggyilkolt német külügyminiszter még Napóleonnál is őszintébb volt, amikor nem minden cinizmus nélkül kijelentette, hogy a politika egzisztenciális üzlet, világkereskedelem, egyáltalán: hatalom a világ fölött.
Hallgatom miniszterelnökünket, aki állandóan az ország másik, nemzetinek is mondott fele, azaz számára idegen emberek ügyeibe dugja az orrát. Szinte nincs is átjárás oda – sugallja, hiszen azok az ő politikai számláit meglehetős undorral fizetik ki. A gondolat filozófiai üvegbura alatt született, hiszen már Platón is két poliszról beszélt egy városon belül, az angol gyarmatbirodalom végső megformálója, Disraeli pedig two nationsről, két nemzetről egy nemzet kebelében. A francia forradalom híres abbéja, Sieyes a nemzetgyűlésben kiáltotta világgá a titkot: „Három rend, uraim? Tévedés: három nemzet!” Egyszóval Gyurcsány – aki ezzel is a polgárosodás elleni gyűlöletre sarkallja a pártja által 1989-ben a szegények paradicsomából kiűzött proletárt – sejteti ugyan, hogy a két oldal közt kéne lennie valami titokzatos összefüggésnek, de a kérdés mindössze annyit ér meg neki, hogy kibogozhatatlanságát nem a filozófia, hanem a magyar ellenzék nyakába varrja. Különben se lehet rendes dolog, amikor liberális vagy szocialista politikusok egy tőlük idegen eszmevilág politikusaival nem a védelmet nyújtó parlamenti vagy önkormányzati ketrecekben találkoznak.
A mai magyar politika tehát egy nagy törésvonal mellett, ám plátói játékszabályok híján zajlik. Van-e legitimitása ennek az európai koncertbe valójában csak úgy becsempészett posztkommunista, két nemzetre oszló rendnek? A legitimitás ugyanis mindig az öröknek tűnő tegnaphoz kötődik, Nyugaton például a jóléti állam és a parlamentarizmus mindenki által elfogadott mítoszához. De még ennél is fontosabb a legális alapszabályokba vetett hit. Ez nálunk most is éppúgy hiányzik, mint a szocializmusban, de akkor legalább már-már magukra tudták ölteni a kommunisták a hagyományos tekintély palástját. A karizma a tekintély megkoronázása, Kádár pedig megkoronáztatott. Az állampárt viszonylag sikerrel adta elő a jóléti állam bohózatát, s akiket fenyegetett, azok elsősorban a polgárosodó rétegek voltak, nem pedig a legitimáció látszatáért statisztaként fillérekért is fellépni kész munkásság.
Már Göncz Árpád „elnöki demokráciája” sem tudta feledtetni e látszat halálát. Ráadásul a pártvagyonnal a Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek megállapodása szerint el kellett volna számolni, s miután ez nem történt meg, a szocialisták valójában mindmáig illegitimen vannak jelen a parlamentben. Ha szociológiai értelmezésben a reális alkotmányt vizsgáljuk, kié a jog, milyen társadalmi csoportokból és milyen módon választ a köztársaság magának hatalmi személyi kört (Gyurcsányt például a Központi Bizottságot imitálva), akkor kérdéseinket könnyen hülyének minősíthetik, vagy a legjobb indulattal azt tanácsolnánk nekünk, hogy szabad időnkben a középkori, a mieinknél sokkal tágasabb kollektív jogok és a gótika égre ívelésének pszichológiai összefüggéseiről értekezzünk.
Hol és mikor öltözött át elitünk, van-e vagy nincs legitimitása, maradjon örökre rejtély.
A szerző történész, levéltáros
origo.hu
Orbán Viktor a gazdasági semlegességről
