Mélyponton a magyar–vatikáni kapcsolatok

A magyar miniszterelnök vatikáni látogatása komoly hullámokat vert, és ellentmondásokkal teli kommentárokat támasztott. Az ellenzék hevesen elítélte, míg a kormányoldal részben támogatta, részben tudomásul vette, de voltak olyanok is, akik túllicitáltak rajta. Mint az Orbán-kormány volt vatikáni nagykövetének, úgy érzem, nekem is meg kell szólalnom, hiszen három és fél év alatt alkalmam volt megismerni a Szentszék működését és szellemiségét, szereplőit és a magyar– vatikáni kapcsolatokat. Joggal mondhatom tehát, hogy kapcsolataink ilyen mélyponton még sohasem voltak.
A diplomáciai kapcsolatokat a Szentszékkel, negyvenöt éves szünet után, a Németh-kormány állította helyre, amikor 1990. február 9-én Casaroli bíboros államtitkár Budapesten aláírta az erre vonatkozó egyezményt. Ezt az tette lehetővé, hogy egy hónappal korábban a magyar parlament megszavazta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt. 1991-ben pedig megszületett a XXXII. törvény az elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról. Az azóta eltelt időszakban az egymást felváltó kormányok arra törekedtek, hogy megteremtsék a sokat szenvedett magyar katolikus egyház működésének jogi és anyagi feltételeit, a lelkiismeret és vallásszabadság jegyében és a hívők érdekében. Ezzel párhuzamosan javultak és teljesedtek ki a Szentszék és Magyarország közötti kapcsolatok is. Fontos állomása volt ennek a folyamatnak az a megállapodás, amelyet Horn Gyula miniszterelnök 1997. június 20-án írt alá a Vatikánban, és amely pontosította az ingatlanok visszaszolgáltatásának módozatait és időbeni lebonyolítását. A felek megegyeztek egy magyar–vatikáni vegyes bizottság felállításáról, amely a felmerülő vitás kérdésekről lett hivatott tárgyalni és dönteni.
A magyar parlament ratifikálta a megállapodást, de megjegyzendő, hogy a kormánypárti SZDSZ ellene szavazott, megint kimutatva ezzel egyházellenes beállítottságát és érzelmeit. A Horn-kormány és parlamenti többsége viszont már nem jeleskedett a megállapodás végrehajtásában, és olyan költségvetési törvényeket hozott, amelyek ellentétesek voltak annak mind szellemével, mind betűjével. Horn Gyulának külön csalódást hozott az a tény, hogy véleménye szerint a katolikus egyház nem őt, hanem a Fideszt és az MDF-et támogatta az 1998-as választásokon. A vereség után a „papokat” kárhoztatta ő és az MSZP több tagja is. Kovács László volt külügyminiszter és új pártelnök viszont elhatárolódott ezektől a kijelentésektől, és amikor vatikáni küldetésem előtt felkerestem, leszögezte, hogy pártja továbbra is az 1997-es megállapodás alapján áll.
Göncz Árpád köztársasági elnök különösen jó kapcsolatokat ápolt a szentatyával, akinek egy gyerekkori jó barátját a háború alatt családja bújtatta Budapesten. Ebben nem követte volt pártjának példáját és vatikáni látogatásai, az én nagykövetségem idején is, a jó kapcsolatok jegyében folytak le.
Az Orbán-kormány idején a kapcsolatok új lendületet kaptak: a kormányfő is ezt akarta, és ennek jegyében bízta meg Semjén Zsoltot az egyházügyi kapcsolatok vezetésével. Felgyorsult az ingatlanok visszaszolgáltatása, megegyezés született a kárpótlás összegéről, rendeződtek az állam és az egyház anyagi viszonyai. A 2000. szentév egybeesett a mi millenniumi évünkkel, ami sok közös ünneplésre adott alkalmat: augusztus 20-án Sodano bíboros államtitkár részt vett a Szent István-napi nagymisén és körmeneten, szeptember 23-án pedig a pápának felajánlott koncert alkalmából a Danubia Ifjúsági Zenekar Héjja Domokos karmesterrel Liszt Missa Solennisét adta elő a VI. Pál pápa teremben, az új köztársasági elnök, Mádl Ferenc és Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében. A szentatyát Paskai László bíboros prímás és Seregély László érsek, a magyar püspöki konferencia elnöke fogták közre. A hatezer fős terem zsúfolásig megtelt.
2001. október 9-én a köztársasági elnök megnyitotta a Vatikáni Múzeumban a Kereszténység ezer éve Magyarországon című kiállítást, amely három hónapig volt nyitva, és számos látogatónak mutatta be kultúránkat. E kimagasló események mellett még sok más rendezvény gazdagította vatikáni kapcsolatainkat, és járult hozzá sajátos kultúránk megismertetéséhez az Örök Városban.
Éppen ezért jött hideg zuhanyként Gyurcsány Ferenc miniszterelnök szentszéki szereplése. Ő ugyanis szakított a 15 éves gyakorlattal, már-már hagyománnyal, és a diplomácia szabályaival ellenkező módon bepanaszolta a magyar püspöki kart a pápánál, majd Sodano bíboros államtitkárnál. Mindezt tetézte azzal, hogy nem a csendes diplomácia eszközével élt, hanem a közvéleménynek szánta az ügyet, ezzel mintegy rákényszerítve a Szentszéket arra, hogy megvédje a magyar püspököket és elutasítsa az egyház ügyeibe történt durva beavatkozást.
Az igazság az, hogy ezt az egyházellenes akciót megelőzte már hetekkel előtte a költségvetési törvény beadása, amely csalárd módon megkurtította az egyházi iskoláknak járó összegeket. Olyannyira, hogy a szentatya személyesen is felhívta a miniszterelnök figyelmét az érvényben lévő szerződések betartására és a vegyes bizottság összehívásának kötelezettségére. Ez önmagában is példátlan a magyar–vatikáni kapcsolatok tizennégy éves történetében. Ezek a módszerek felidézik a hírhedt Állami Egyházügyi Hivatal rossz emlékét, amelyről azt hittük, hogy már a múlté. Mintha a régi rendszer köszönne vissza bennük, az egyház visszaszorításának politikája a templom falai közé.
Mert nem igaz az a tétel, hogy egy demokráciában az egyháznak nincs joga véleményt nyilvánítani a társadalmat érintő erkölcsi, sőt politikai kérdésekben. Nemcsak joga, de kötelessége is felvilágosítani a hívőket és nem hívőket az egyház tanításáról, hiszen ez a lényege a vallásszabadságnak. Furcsa is lenne, hogy a civil társadalom különféle szervezeteinek és egyleteinek meglegyen ez a joga, akkor is, ha csak önmagukat és pár tucat követőjüket képviselik, de ne az egyháznak, amely kétezer éves múltra tekinthet vissza és hazánkban több millió híve van. A katolikus egyház manapság nagy önkorlátozást gyakorol a politika terén: más egyházakkal ellentétben papjainak tiltja a párttagságot és a képviselőséget, a kormányzatban való egyéni részvételt. Nem támogat politikai pártokat, nem szólítja fel híveit, hogy kire szavazzanak. Ugyanakkor kiáll elvei mellett, elítéli például az abortuszt, az eutanáziát, a homoszexuálisok házasságát, és arra buzdítja híveit, hogy ne szavazzanak olyan pártokra vagy személyekre, akik ezeket szorgalmazzák. Sőt, a nagy amerikai demokráciában, amelyet az SZDSZ sokszor mint példaképet emleget, több püspök arra szólította fel a papjait, hogy ne szolgáltassanak ki oltári szentséget John Kerry elnökjelöltnek, aki ezekben a kérdésekben az egyházzal ellentétes tanokat hirdetett. Az amerikai protestáns egyházak némelyike ennél sokkal messzebb megy: az evangélisták például nyíltan támogatták és pénzzel segítették Bush újraválasztását, mert osztoztak elveiben.
Magyarországon is főleg akkor ítélik el az egyházat, amikor valamilyen kérdésben a kormánynyal ellentétes álláspontot képvisel. Az Európai Unióhoz való csatlakozásunk kérdésében senki nem botránkozott meg azon, hogy az egyházak is kifejtették véleményüket, sőt Brüsszelbe is elmentek ügyünket támogatni. A kettős állampolgárság kérdésében megtartott népszavazás megint olyan terület, ahol az egyházaknak meg kellett szólalniuk. Erkölcsileg megkerülhetetlen, hiszen a nemzeti szolidaritásról, emberek közötti szolidaritásról szólt: mit szólt volna a társadalom, mit szóltak volna a határon túli testvéreink, ha éppen az egyházak, amelyek a szeretetet hirdetik a világban, nem vesznek tudomást erről a kérdésről, mintha nem tartozna reájuk? Vagy éppen a kormányhoz hasonlóan a nemmel való szavazásra hívják fel hívőiket, megtagadva ezzel elveiket és egész tanításukat? Talán azért, hogy jó pontokat szerezzenek maguknak a kormánynál, és esetleg valamivel jobb elbánást? A békepapok ideje azért még nem jött vissza! Európa sáncain belül már nem lehet sem az egyházat, sem másokat arra kényszeríteni, hogy „pártunkat és kormányunkat” dicsőítsék és azok szája íze szerint nyilatkozzanak. A Gyurcsány-kormány azt hiszi, hogy a katolikus egyház egy gyönge láncszem, amelyet könnyebb támadni és esetleg megfélemlíteni. Kétezer év alatt azonban már sokaknak beletört a bicskája az ehhez hasonló kísérletekbe: talán még Gyurcsánynak is meg kell járnia Canossát.

A szerző volt vatikáni nagykövet