Van egy vasút a pusztában, keskeny nyomtávú, Kiskőrös és Kecskemét között. A síneket, úgy tűnik, a gyöpre tették, bár nyilvánvalóan volt valamikor a tanyasi vonatnak alapja, de az idő múlásával mintha elfogyott volna alóla. Elfogytak az utasok is, roskadoznak a tanyák… A vonat mégis jár naponta három párban, egy mozdony és egy „mindent tudó” vagon: rakodótérrel terménynek, építőanyagnak, mindenféle hasznos és haszontalan holmiknak, kis irodával a kalauznak, WC és brikett-tároló, kályhával fűthető utastér. Minden együtt a „végtelen” utazáshoz… Kúti tanya-Felsőcebe-Kisbócsa-Kaskantyú, és így tovább következnek a megállók, hogy aztán másfél órás zötykölődés után kiszálljunk a gyöpre, harminc kilométerre Petőfi szülőhelyétől. Határcsárda – áll a kiírás a megállót jelző oszlopon. Ugyan csárdát nem látni, de érezni, határhelyzetbe kerültünk: vagy innen elmenekülünk, vagy megnyugszunk, és kezdjük felfedezni a kietlennek tűnő homokbuckás vidéken a… mit is? – leginkább magunkat. Itt vagyunk a kiszáradt tenger fenéken, Kárpátok messzi „partjai” legfeljebb képzeletünkben adnak valamiféle reményt, de valljuk be: menekülésre sem erőnk, sem elszántságunk! A november végi fagyos pusztai szellőben pálinkát kortyolgatva velejéig igaznak érezzük Hamvas Béla Az öt géniusz esszéjének a keleti géniuszra vonatkozó mondatait: „…ingadozás a nomádság és az állandó letelepedés között, szabadságsóvárgás, letargia és kitörő indulat, tiltakozás minden ellen, ami nem ő, hiúság, kevélység (…) uralmi ösztön, lázongás, ellenségeskedés, ideiglenesség.”
Súlyos jelzők! Mint ahogy az Alföldről írt mondatok sem kevésbé hízelkedők: „Az alföld … vízszomjas föld, képzeletszomjas, vidámságszomjas és gondolatszomjas, és az aszály dühében ég. Nincs kevésbé szabadabb hely, mint a sztyeppe, nincs kevesebb szabadság, mint ezen az óceánon, és nincs sehol nagyobb szomjúság arra, hogy szabad legyen. Néha az égbolt úgy a földre ereszkedik, hogy azt szétnyomja, a föld úgy az égre, hogy az lelapítja. Ebben a kettős laposságban kell élnie. (…) Ez a kettős nyomás, ami az óceánokon nincs. Ott az ember kettős végtelenségben él, itt kétszeresen bezárva.”
Mit tervezzünk és hova? – tesszük fel a kérdést, miután kezdjük megszokni a külterjes tartást, mert az építész házat akar tervezni, hogy legyen lakója a tájnak és jövőbeni utasa a vonatnak; mert nem képes elfogadni a fejlődéssel igazolt szükségszerűséget a vidék elnéptelenedéséről, ott, ahova Németh László a Kert-Magyarországot álmodta. Micsoda képtelen helyzet, itt a művelendő táj, gazdátlanul, mert elhitették az emberekkel, hogy nem érdemes… Inkább legyél a létbizonytalanság szüntelen stresszének 45–65 éves áldozata, igazolva Magyarország lesújtó halálozási statisztikáját, mint, szintén Németh Lászlóval mondva, „értelmiségi kertész”. Inkább maradj a kettős nyomás alatt és kétszeresen bezárva, mint a mindennapok rendjébe ágyazottan magad teremtett szabadságoddal gazdálkodó ember, aki nem fél, mert van tudása és tapasztalata, földből táplálkozó hite. Nem érdemes tenni, hirdetik úton-útfélen; mielőtt állatokat legeltetnél ott, ahol a legelő is „kívánja” a jószágot, mielőtt a földet művelnéd ott, ahol az agrikultúra képes rendet teremteni – gondolkodj és számolj, hogy megéri-e? Ha elég alaposan tájékozódsz, ha elég alaposan számolsz, ha hallgatsz a hivatalos szakértőkre, előbb vagy utóbb rájössz te is: „hogy nem éri meg!” Még önmagadnak sem, még családodnak sem, nemhogy piacra.
Alkotó hétre jöttünk össze építészhallgatókkal a Műegyetemről. Egy hétig összezárva egy cél érdekében, teret formáljunk a „mozgó világnak”. Szép a téma és időszerű! Mindenki máshol van, mint ahol lennie kellene, illetve, ha éppen mégis a helyén lenne, nem érzi jól magát. Az új népvándorlás tény, a világok megismerése hasznos, de az idegességünket palástoló állandó ficánkolás ajzószerként követeli az újabb dózist, hogy helyet változtass. „Vonatozzunk!” – adtam ki a jelszót és a programot: „Tervezzük meg a világ hátsó kertjét!”
Magyarországon 4700 kilométernyi vasúti sín húzódik keresztül-kasul. A vasútvonalak többsége a hátsó kertek képét mutatja az országból, ahol az emberek igazán mernek élni. Családok tízezrei az utcai homlokzatok szabályozott világa mögött tanyáznak, és próbálják követni az élet változásait a maguk teremtette világban, ahogy lehet. A hátsó kertek a mindennapok „mozgó (mozgalmas) világát” mutatják, ahol inkább a spontánság az uralkodó, mint a tervezettség. Ebben a világban az építésznek nem a megfellebbezhetetlen rendteremtő szakemberként kell működnie, hanem az együtt gondolkodás eredményeit kell terveivel dokumentálni. A hátsó kertek világa inkább együttérzést és segítséget kíván, a megváltoztathatatlan jövőkép helyett az élet ihlette sorvezető jellegű terveket, ahol a hétköznapok és ünnepek a sorvezető rendjének megfelelően építik be a földnek azt a darabját, amit magam birtokának nevezek.
„Vagyis: az építésznek birtokot kell építenie, és nem házat. Ez új feladat” – írja Németh László 1943-ban a magyar építészetről. Így folytatja: „Mi van egy ilyen ember birtokán építenivaló? A kétszobás házacska csak fellegvár rajta; a veranda előtte már a téli kertészkedéshez kell; az épületek nagy része: ól, pince, méhes, szín, kamrák, virágház, műhelyek, kemence, öntöző: a munka szállása. Egy telep tehát. De ezt a telepet nem a simára döngölt földbe kell ültetnie, hanem mindent a helyére, belé a birtokba. A méhesnek ott kell lennie, ahol a méhnek a legjobb, a kútnak, ahonnét a föld legjobban öntözhető, a kacsaólnak, ahol víz van az úsztatónak. A telepet csak a birtokkal együtt lehet megtervezni; az építendő dolgok közt a paradicsomkarótól, az aszaló fedelén át a tornác oszlopáig csak fokozati különbség van. Vagyis: az építésznek birtokot kell építenie, és nem házat. Ez új feladat.”
Van ennél nemesebb és időszerűbb feladat, új feladat – itt a medencében. Érdemes kézbe venni és belegondolni a Németh László-i vakmerőségbe, „akit nem a bor mámora tett vakmerővé, hanem műveltsége”, hogy Csoóri Sándort idézzem. Műveltsége és tudása birtokában, orvosként és tanárként érvelt az új Magyarországért, utópiát emleget, mikor matematikai-közgazdasági pontossággal, sebészi precizitással ír a mai napig érvényes gondjainkról és a gyógyítás stratégiájáról. Mintha a mindenkori politikának a legnagyobb ellensége lenne az indulatmentes, átgondolt fejlesztési stratégia; az édeskés álmodozókkal elvan – de a bajok gyökeréhez férkőző és netán még programot is adni képes szellemóriások roppant kényelmetlenek; mielőbb érdemes karanténba zárni őket, biztos pecsétként a lakatra ütni a figyelmeztetést: „harmadik út!”
„Csak azt nem értem, hogyan süllyedtünk idáig. A demokrácia pancsolt italaitól megrészegülve, már arról is népszavazással kell döntenünk, hogy melyik magyar lélegezhet szabadon, és melyiknek kell a lélegzést ideiglenesen fölfüggesztenie?”
Kedves Csoóri Sándor, nehéz a megrendítő sorok után bármit is mondani, hiszen még az is kérdés, hogy a világon találunk talpalatnyi helyet, ahol friss levegőt lélegezhet az ember. Mozgó világunkkal az utolsó teremtett mentsvárakat rombolják le a tömegturizmus európai, amerikai, japán „menekültjei”. Nincs más lehetőségünk: marad a Nagy-Kevély, a hárompúpú, marad a Határcsárda és a zötykölődő kis vonat a mindentudó kocsijával; és maradnak a mindentudó új diákok, akik oda, a pusztára megtervezték a világ hátsó kertjét, egy mini, mozgó világot. Egy sínkeresztet, közepén a fordítókoronggal; a síneken az emberek mehetnek ide-oda, és akármikor fordíthatnak sorsukon az utazás élményével, helyben maradva. Hogy aztán a házak tetejére helyezett napelemek energiatermelése mellett tudunk-e friss levegőt is termelni itt a „tengerfenéken”? – ez a kérdések kérdése.
A szerző építész, tanszékvezető (Szent István Egyetem Ybl Miklós Műszaki Főiskolai Kar)
origo.hu
Orbán Viktor a gazdasági semlegességről
