Simonyi nagykövet visszahívásáról

Nemrég ezeken a hasábokon az amerikai magyarság egyik megbecsült vezetője Simonyi András nagykövet visszahívását javasolta (Magyar Kálmán: A washingtoni nagykövetség fura ura, Magyar Nemzet, 2004. december 6.). Az írásban szóba került a New York-i Magyar Kulturális Intézet ellehetetlenítése, a nagykövet egyoldalú kapcsolata az amerikai magyarsággal és a magyar lobbi munkája. Ezekkel kapcsolatban lenne pár megjegyzésem.
A Magyar Érdekszövetség (a magyar lobbi, vagy angolul Hungarian Lobby – HL) létrejöttét az elektronikus világháló, az internet tette lehetővé. Így vált lehetővé, hogy a HL képes volt egységbe tömöríteni azt a kisebbségben, Nyugaton és az anyaországban élő, ma 1,643 millió személyből álló csoportot, akik képesek percek alatt közös akcióba lépni. Ez a szerep azért hatásos, mert ha mondjuk a Fehér Ház egy bizonyos témakörben egyetlen levelet kap, arra kevés figyelmet fordítanak, de ha ugyanazt a kérést ezer levél tartalmazza, akkor 24 órán belül jelentik az elnöknek.
A Magyar Lobbiban igyekszünk hetente egy tennivalót, akciót úgy meghirdetni, hogy az elfoglalt tagoknak a már megfogalmazott és megcímzett formaleveleket csupán aláírniuk, illetve egy gombnyomással feladniuk kelljen. Ezt a lehetőséget fiaink és unokáink használják ki, mert ők nem eléggé tájékozottak ahhoz, hogy önálló leveleket írjanak, de van lelki igényük arra, hogy segítsék az országot, ahonnan származnak. Hasonló a helyzet a kisebbségben vagy a Magyarországon élő fiatalokkal is, akik gyakran az idegennyelv-ismeretének vagy a címek ismeretének hiánya miatt nem tudnak leveleket írni.
A Magyar Lobbi tehát nem beszélgető- vagy vitafórum, hanem egy tettekre koncentráló munkacsoport. A legutóbbi amerikai választáson mindkét elnökjelölt kérte a HL támogatását, de mivel a jelöltek magyar vonatkozású nyilatkozatai között nem volt lényeges különbség, és mivel programtervébe egyikük sem vette bele az európai nagy nemzeti kisebbségek helyi önrendelkezésének, autonómiájának támogatását, ezért a HL nem állt egyik elnökjelölt mögé sem.

Országunk képviselőjeként kampányolt

A képviselők közül a HL pártállásra való tekintet nélkül támogatta a HACC (Hungarian American Congressional Caucus, tehát az USA képviselőházában a magyar érdekeket támogató tizenhárom republikánus és tizenkét demokrata képviselőből álló csoport) minden tagját, és nagy örömünkre szolgált, hogy mind a huszonöten győztek a választáson. A HL szintén támogatta az albán lobbit Macedónia önállóságának követelésében, amit azóta már el is ismert az Egyesült Államok.
Amikor múlt év októberében Mark Brzezinski (Zbigniew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági szakértőjének a fia) meghívta a HL-t, hogy az érdekszövetség vegyen részt a Demokrata Párt által az amerikai etnikumok képviselőinek rendezett megbeszélésen, Simonyi nagykövet úr mellettem ült. Mikor megkérdeztem, hogy „Honnan tudsz erről a megbeszélésről?”, így válaszolt: „Tőled, a múlt heti HL-körlevélből.” Bevallom, elcsodálkoztam, hogy Magyarország nagykövete csak a mi körlevelünkből tájékozódik.
Amikor felszólaltam, s elmondtam, hogy a HL még nem döntött, melyik elnökjelöltet fogja támogatni, mert még egyik jelölt sem állt ki Európa legnagyobb nemzeti kisebbségének, a magyarok autonómiája mellett, akkor – mondókám közben – lenéztem Simonyi Andrásra. Azt terveztem ugyanis, hogy egy mozdulattal biztatom majd őt a tapsolásra, de arckifejezését látva e tervemet azonnal feladtam. Nem tudom, hogy szavaimat azért helytelenítette-e, mert nem voltam hajlandó ingyen felajánlani a demokrata elnökjelöltnek támogatásunkat, vagy azért, mert a jelenlegi magyar külpolitikai célok nem tartalmazzák az autonómia követelését.
Később, a szünetben elismételtem neki régi véleményemet, hogy a másfél milliós amerikai magyarságnak akkor lesz igazi befolyása az amerikai külpolitikára, amikor majd választ egy egységes képviseletet. Ahhoz pedig, hogy ez megtörténhessen, elengedhetetlen, hogy a magyar külképviseleti szervek támogassák ezt az igyekezetet. Ezt hallva Simonyi úr úgy nézett rám, mint egy marslakóra.
Én ennek ellenére folytattam. Elmondtam, hogy amennyiben a jövőben – több amerikai etnikuméhoz hasonlóan – a magyar követség és konzulátusok is felvállalják, hogy megszervezik a választást, megszámolják a szavazatokat, akkor megtörténhet a csoda. Akkor elképzelhető, hogy a következő elnökválasztáson már a másfél milliós amerikai magyarság választott vezetője kérdezheti meg a jelöltektől, hogy támogatják-e a nemzeti kisebbségek autonómiáját. És akkor az is elképzelhető lesz, hogy az autonómiát támogató elnökjelölt azért győz majd, mert rá szavaz jó néhány magyar mondjuk Ohio állam 540 ezer magyar szavazója közül.
Később megértettem, hogy Simonyi nagykövet úr miért helytelenítette a HL álláspontját, ugyanis kiderült, hogy az ő befolyásának köszönhetően olyan kitűnő amerikai magyarok, mint Teleki Maxim, a Magyar Koalíció (Hungarian American Coalition) elnöke vagy Hámos László, a Magyar Emberi Jogi Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation) elnöke Ohióban részt vettek a demokrata elnökjelölt választási kampányában.
Szerintem ez nem a nagykövet dolga. Egy nagykövetnek nem helyes belekeveredni a pártharcokba. Arról nem is szólva, hogy ha ezt teszi, akkor legalább intézze okosan: tegyen mindkét lóra.

Semmibe vett magyar közösségek

Három műszaki könyvemhez írt előszót Teller Ede, míg az 1956-os szabadságharcról írt kötetemet a New York Timesban Mike Kaufmann, a Wall Street Journalban pedig Michael Korda ismertette. Mindhárman zsidó származásúak, és tudják, hogy én mindig is a megbékélést igyekeztem szolgálni. Hozzám hasonlóan Simonyi András nagykövet úr is fontosnak tartja a magyar–magyar megbékélést, de szerintem helytelenül szolgálja azt, amikor a New York-i Magyar Házban vagy a Szent István-templomban még csak meg sem fordult. Ez a magatartás nem a közös szándékot, nem a megbékélést szolgálja.
Szerintem fel kellene hagyni ezzel a politikával, és meg kellene tanulnunk a másik szemével is látni, a másik szívével is érezni. Egészséges lelkű, önbecsülő ember nem cserélgeti, hanem gyűjti a lojalitásait. Az egészséges lelkű ember azért nem cserélgeti lojalitásait, mert ragaszkodik apái tradícióihoz, és így a saját kulturális vagy vallási gyökereihez. A lojalitás a szeretetnek egy formája, tehát nem olyasmi, ami elfogyhat. Attól, hogy lojalitásból vagy szeretetből sokat adunk valakinek, még nem jut kevesebb belőle valaki másnak. Amikor Simonyi nagykövet úr választ lojalitásai között, azt úgy teszi, hogy egyes magyar közösségekbe egyszerűen nem látogat el.
Simonyi nagykövet úrnak értenie kellene pedig, hogy ő az összmagyarság nagykövete, hogy kötelessége a megbékélést szolgálni és ehhez szükséges a kölcsönösség, szükséges, hogy eljárjunk egymás közé, észrevegyük és hangsúlyozzuk egymásban a jót.

A XXI. század Deák Ferencére várva

Ma már csak önmagunkkal kell megküzdenünk ahhoz, hogy lelkileg is meggyógyuljon a magyarság. Ehhez pedig csak az kell, hogy a magyarság felhagyjon az önsorsrombolással, a testvérharccal, és tehetségét arra használja, amire való. Simonyi nagykövet úr e célt akkor szolgálná, ha az összefogásért dolgozna, ha eljárna minden magyar közösség rendezvényére, és ha nem kötelezné el magát egyik amerikai párt felé sem. Ideje, hogy a magyar külképviseletek is történelmi távlatokban, és ne pillanatnyi belpolitikai érdekekben gondolkodjanak.
Itt az ideje annak is, hogy a magyar külképviseletek ne szabotálják, hanem elősegítsék a külföldön élő magyar állampolgárok részvételét a választásokon, népszavazásokon. Bizony szégyenletes, hogy nekem például tizenkét órát kellett utaznom és el kellett költenem a nyugdíjam tíz százalékát ahhoz, hogy „nyíltan” szavazhassak (rá kellett írni a nevemet a borítékra, amelybe szavazatomat tettem). Nem gazdagabbá, hanem szegényebbé tették a magyarságot azzal, hogy az Amerikában élő tízezrek közül csak hetven volt képes leküzdeni a szavazás akadályversenyét.
Itt az ideje, hogy amikor tudatunk már megemésztette a huszadik század tragédiáit, amikor már beforrtak a kommunizmus és a fasizmus ejtette lelki sebeink, tehát amikor már megbékélt önmagával és újra egységbe forrott a magyarság, hogy mi is megismételjük a IV. Bélák és Deák Ferencek példáját, és újra nagyot alkossunk. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy mi magunk elhiggyük, unokáink jövője rajtunk múlik, és hogy most valóban miénk az ország. Ezért kell részt venni a szavazásokon, ezért kell odafigyelni arra, hogy miről és kire szavazunk. És persze ezért kell megtalálnunk a XXI. század Deák Ferencét.
Sajnos Magyarország jelenlegi nagykövetét nem ilyen célok vezérlik.

A szerző a Yale egyetem volt tanára, író, ’56-os emigráns