A baloldal örök ígérete: eljön majd a Kánaán

Ahogy azt már évtizedek óta megszokhattuk, a hazai baloldal a sivár jelent minden esetben a majd egyszer biztosan bekövetkező paradicsomi állapotokról tartott szónoklataival ellensúlyozza. Anno az imperialisták, a klerikális reakció, a kulákok aknamunkája, majd később a cserearányromlás vagy éppen a nyugati olajválságok kényszerítették a hazai pénzügyi szakembereket, hogy a nagy jólétben élő magyar társadalmon gyakorolják a megszorítás tudományát. Azonban a „csak ezt a pár évet bírjátok ki, elvtársak!” mottóval tartott nadrágszíj-meghúzási gyakorlatokkal párhuzamosan mindig felvillantották az alagút végén pislákoló fényt. A már évtizedek óta megismert koreográfiában legfeljebb a radikális életszínvonal-emelkedést beindító tényezők változtak időről időre. Hiszen egykor a szocializmus rejtett tartalékainak mozgósításától, a KGST-től, az új ötéves terv teljesítésétől várták a csodát, most az Európai Unió elkövetkező hétéves költségvetése lenne a robbanásszerű jóléti növekedés alapja.
Nem múlik el szinte egyetlen hét sem, hogy valamelyik kormánypárti politikus vagy tárcavezető ne tartana arról nagy ívű előadást, mire is kívánják majd elkölteni a 2007 és 2013 között Magyarországot elárasztó uniós százmilliárdokat. Legutóbb például Demszky Gábor álmodta tovább ezt a csodálatos mesét, ötös metrót, gyorsvasutakat és egyéb szép dolgokat vizionálva a jelenleg ugyan lakhatatlan, de a jövőben biztosan nagyszerű Budapestre.
A rideg valóság elől e nagyszerű álmokba menekülő politikusokat és az ábrándos tervek előadásához szó nélkül asszisztáló zsurnalisztákat valamiért nem zavarják a tények. Miközben egy-egy ellenzéki politikus megszólalását követően azonnal kórusban hatástanulmányt és sok száz oldalas elemzéseket követelnek, eddig még senki sem tette fel a kérdést: miért iszik a kormány előre a medve bőrére? Miért osztogat nem létező, virtuális milliárdokat?
Közismert vagy legalábbis annak kellene lennie, hogy a következő hétéves uniós költségvetés még csak az előkészítés stádiumában létezik. Abban a fokozatban, amikor a brüsszeli bizottság bürokratái előálltak azzal a tervezetükkel, hogy mennyi pénzt szeretnének az elkövetkező ciklusban elkölteni. Mivel az EU-nak – annak ellenére, hogy rendszeresen felröppennek a közvetlen uniós adó bevezetésére vonatkozó javaslatok – nincs számottevő saját bevétele, így a brüsszeli bizottság csak azokat a forrásokat költheti el, amiket a tagállamok pénzügyminiszterei a brutális keménységgel folytatott vitáikat követően jóváhagytak. S itt kezdődnek a problémák. Hiszen a nettó befizetők – többek között Németország, Ausztria és Hollandia – hol visszafogottabb, hol harsányabb kacajjal fogadták ezeket a brüsszeli igényeket: világossá tették, hogy eszük ágában sincs növelni hozzájárulásukat a közös kiadásokhoz. Sőt, még az eddiginél is kevesebbet szeretnének befizetni, és kezdeményezik az 1999-es kölni megállapodás revízióját. Az akkor a 2000–2006 közötti költségvetési ciklusra maximált egy ország által befizetendő összeget most kívánják a GDP egy százalékára csökkenteni. Azok a nettó befizetők teszik ezt, akiknek a vállalatai már eddig is a legtöbbet profitáltak a kelet-közép-európai tagállamok piacainak megszerzéséből. Nem véletlen például, hogy ez év elején a német nyelvű gazdasági sajtó tele volt győzelmi jelentésekkel, gyakran kétszámjegyű bevételnövekedést és piacbővülést értek el cégeik 2004-ben az új EU-tagállamokban. Ugyanakkor abban a német álláspontban van némi igazság, hogy miért kellene Németországnak az összeurópai fejőstehénnek lennie, miért fizessen a számos problémával – például az egykori NDK örökségével megvert Berlin – lényegesen többet az uniós kasszába, mint amennyivel a hasonló fejlettségű államok hozzájárulnak. Ráadásul ezen költségvetési fordulóban kívánja Párizs megfizettetni Berlinnel az iraki válságban Schröder Amerika-ellenes álláspontjához nyújtott francia segítséget. Ennek az lenne az ára – s erre Schröder anno rá is bólintott –, hogy Németország járuljon hozzá, a következő költségvetési ciklusban se változtassanak a francia parasztok kivételezett EU-támogatásán.
Másrészt az unió szinte teljesen függetlenítve magát saját pénzügyi lehetőségeitől, újabb és újabb területek közösségi feladatokká nyilvánításáról dönt. Jól jellemzi ezt a mentalitást az iparügyi biztos, Günter Verheugen Európának nagyhatalommá kell válnia címen adott interjúja, amelyben pusztán a szuperhatalmi státus költségeinek fedezőjét nem nevezte meg. S ha elhangzanak finanszírozási elképzelések, azok sem adnak okot túl sok optimizmusra, hiszen legtöbbször a Magyarország számára is olyan fontos strukturális alapok és mezőgazdasági támogatások radikális kurtításáról esik szó.
A nettó befizetők tervei szerint a legjobb esetben is stagnáló uniós kiadásokkal egy időben olyan gazdasági „nagyágyúk” lépnek be az EU-ba, mint Románia és Bulgária, s még az idén megkezdődnek a felvételi tárgyalások Ankarával. Azzal a gazdasági teljesítményét tekintve az uniós átlag alig negyedét elérő Törökországgal, amely már a megbeszélések pillanatától jogosult lesz a tagságot előkészítő pénzügyi alapok igénybevételére.
Elméletileg persze az a megoldás is elképzelhető lenne, hogy az eddigi legfőbb haszonélvező Franciaország – Párizs egymaga kapja az agrártámogatások több mint ötödét – és a mediterrán tagállamok lemondanának némi kedvezményről a szegényebb jövevények javára. Annak ellenére nyoma sincs a szolidaritásnak az uniós támogatások haszonélvezői között, hogy 2002-ben Koppenhágában a kompenzáció ígéretével vették rá a közép-európai tagjelölteket a számukra előnytelen csatlakozási feltételek elfogadására. Érdemes itt megjegyezni, hogy a most csatlakozott országoknál lényegesen gazdagabb Görögország 2004 és 2006 között egy főre vetítve 437 eurót kap évente Brüsszelből, és minden portugál 418-ra számíthat az uniótól. Míg a gyurcsányi nagy jólétben élő magyarok elméletben összesen 49 euróban reménykedhetnének.
Persze még ilyen körülmények között is el lehetne érni némi pozíciójavulást, ha a budapesti kormány nem csak a hazai ellenzékkel szemben lenne bátor, s külpolitikai oroszlánkörmeit sem csak a pápán próbálgatná. Hiszen az mindennél többet elárul a szociálliberális kormányok külpolitikai érdekérvényesítő képességéről, hogy a lengyelek a magyar támogatás mértékénél 30 százalékkal többet kapnak. Még a nyugati sajtónak is szemet szúrt, hogy amíg a 2002. decemberi koppenhágai csúcson minden nemzeti kormány az utolsó centért is megharcolt, addig Budapest képviselőinek csak kényszeredett somolygásra futotta a dán fővárosban. S legfeljebb annyit kértek, hogy valami olyan apróságot dobjon nekik az unió, amit esetleg itthon mint hatalmas tárgyalási sikert adhattak volna el. Azonban ezt sem kapták meg.
Az ország külpolitikai súlytalanságán nem változott semmi azzal, hogy Gyurcsány Ferenc váltotta fel Medgyessy Pétert. Hiszen Schröder tavaly szeptemberi, a magyarországi közjogi vákuum idején tett látogatását sem használta fel Budapest arra, hogy szóba hozza az uniós támogatásokban mutatkozó egyenlőtlenségeket, és hogy azok kompenzációjáért lobbizzon. Sőt, a csak rövid távú belpolitikai haszonban gondolkodni képes Gyurcsány amatörizmusát a profi német kancellár azonnal kihasználta. A szocialista politikus nagyképűen arról szónokolt, hogy a magyar gazdasági reform nem orientálódhat Németország felé, mert Berlin „sokkal súlyosabb és mélyrehatóbb gazdasági és szociális problémákkal” küzd, mire Schröder örömmel nyugtázta, hogy végre van egy ország, amelyik szolidáris a szegény németekkel, és esze ágában sincs nagyobb támogatásokat igényelni. Ugyanez a szemlélet jellemezte Pásztohy András államtitkár a német Die Weltnek adott interjúját is. Miközben minden uniós tagállam kormánya már elkezdte telekiabálni a sajtót az országát az EU-pénzek igaztalan elosztásából származó hátrányokról szóló történetekkel, addig a budapesti földművelési államtitkár pusztán politikailag motiváltnak, a csúnya ellenzék igazságtalan aknamunkájának tartja az amúgy jól élő gazdák hó végi megmozdulását.
Valószínűtlen tehát, hogy a 2006 tavaszán véglegesítendő EU-költségvetés tartalmazná azon forrásokat, amelyekre ma a budapesti kormányzati propaganda épít. Aligha van ugyanis arra esély, hogy a külföldi igényeket mindig is 120 százalékkal kiszolgáló budapesti kormány képes lenne a nemzeti érdekek határozott képviseletére. Még akkor sem, ha ma már biztosan látható, néhány jó pontért a mezőgazdaság egészét, a magyar vidék megmaradásának utolsó esélyeit játsszák el.

A szerző történész