A brüsszeli támogatási torta felszeletelése

Tizenötezermilliárd forint. Ez a legtöbbünk számára felfoghatatlanul nagy összeg híre járta be az utóbbi hetekben a médiát. A Gyurcsány-kabinet ígérete szerint Magyarország ennyit költhet majd fejlesztésre 2006 után az EU strukturális és kohéziós alapjaiból. Eközben a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöke az Euromoney című befolyásos brit gazdasági lap bécsi konferenciáján nemrég kijelentette: „Az európai uniós tagállami befizetések GDP-arányos, 1,24 százalékos hozzájárulásával a lisszaboni célkitűzéseket lehetetlen elérni, és a jelenlegi versenyképességi szintet nem lehet fenntartani. E pillanatban az unió kulcsfontosságú feladata az kell legyen, hogy a tagállami befizetések szintjét megemelje, amely összegből közös európai programokat finanszírozhatunk.”
A Fidesz elnökének szavai nyíltan kifejezik azt a jogos igényt, amellyel Közép-Európa fordul az unió nettó befizetőihez. Orbán szerint az unió GNP-jének (ez a GDP plusz a külföldről származó termelői jövedelem) legalább két százalékát kellene a közös költségvetésre fordítani. Az idei esztendő döntő fontosságú lesz az unió jövőbeli büdzséje szempontjából. Több mint valószínű, hogy az EU az idén meghozza azokat a döntéseket, amelyek alapvetően meghatározhatják a magyar gazdaság középtávú növekedésének esélyeit. Bárki kerül hatalomra jövőre Magyarországon, szerencsés esetben olyan gazdasági forrásokhoz juthat az uniós költségvetésből, amelyek szinte biztossá teszik kormányon maradását 2010-ben is.
Tavaly februárban, amikor a Prodi-féle bizottság nyilvánosságra hozta az unió 2007 és 2013 közötti büdzséjére vonatkozó javaslatait, megkezdődött az Európa jövőjét nagymértékben meghatározó Agenda–2007 költségvetési vita. Az unió politikai menetrendjét ugyanis alapvetően befolyásolják a szakpolitikákra fordítható pénzösszegek. Nem mindegy például, hogy a költségvetés mekkora részét költik az új tagok felzárkóztatására vagy a közös keleti határok védelmére. E cikk keretei nem teszik lehetővé a költségvetési vita részletes tárgyalását, azonban néhány szempont áttekintésével jelezhetjük, hogy a magyar érdeknek megfelelően halad-e a disputa.
Az 1999-ben Berlinben elfogadott Agenda– 2000 elnevezésű dokumentumot, amely az EU 1999 és 2006 közötti költségvetésének fő számait rögzíti, hosszú, helyenként teátrális tárgyalások után szentesítette az akkori tizenöt tagállam. Az Agenda–2007 esetében már huszonöt ország próbál konszenzust találni; ez természetesen nem könnyíti meg a vitát. Emellett minden tagállam vétóval élhet a költségvetés bevételeit illetően. Az Agenda 2004. februári csomagja alapjában véve követi a berlini konszenzust, mivel a mezőgazdasági és strukturális kiadások továbbra is megközelítik az összköltségvetés 75 százalékát. A költségvetés mezőgazdasági részének nagy részét kitevő közvetlen támogatásokról már 2002 októberében döntést hozott – az új tagállamok nélkül – az unió. A mostani költségvetési viták fő kérdése, hogy milyen összegeket szánnak majd a tagok a kohéziós és strukturális alapokra 2007 és 2013 között. A tagállamokat három csoportra oszthatjuk. Az egyik az unió nettó befizetőinek csoportja (Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Ausztria, Hollandia, Svédország). Szerintük a költségvetést be kellene fagyasztani nagyjából a jelenlegi összegeken (az unió GNP-jének egy százaléka hozzávetőleg 100 milliárd euró), s a kohéziós és strukturális politikát főleg az EU átlagánál szegényebb új tagállamokra kell koncentrálni. Ezt az álláspontot utasítják el élesen azok az országok (Spanyolország, Portugália, Görögország, Írország), amelyek eddig kedvezményezettjei voltak a fejlesztési pénzeknek. A harmadik csoport, az új tagok érdeke az lenne, hogy minél nagyobb legyen az általuk lehívható strukturális és kohéziós segélyek összege.
Az Európai Bizottság javaslatát jó vitaalapnak tartják az új és a régi tagállamok, mivel az biztosítja az újonnan csatlakozottak megfelelő részesedését (az unió szabályozása a segélyben részesülő ország GDP-jének négy százalékában maximalizálja az évi strukturális kifizetéseket), másrészt garantálja a régi tagok segélyeinek fokozatos leépítését (a szegényebb tagok érkezésével igen sok spanyol, görög, portugál és ír régió átlépi a segélyre jogosító relatív szegénységi küszöböt). A pénzalap növelésére tett bizottsági javaslatról viszont hallani sem akarnak a nettó befizetők, mivel úgy érzik, hogy a kibővült unióban elviselhetetlenné válnának terheik, főleg úgy, hogy az eurózóna növekedése igen lassú.
Felmerül a kérdés, ebben a helyzetben milyen tárgyalási stratégiával lépjen fel a magyar kormány. Intézményi szempontból katasztrofális volt a Balázs–Kovács biztoscsere: míg Balázs Péter általános elismertségnek örvendve a stratégiailag kiemelt fontosságú regionális politikai portfóliót vezette, addig Kovács László csúfos leszereplése után pehelykönnyű főbiztosnak tekinthető. Az sem segít, hogy Magyarország EU-missziójának jelenlegi vezetője – Juhász Endre és Balázs Péter után – a szakmai berkekben ismeretlen és súlytalan Kiss Tibor. Az eddigi megnyilvánulásokból úgy tűnik, hogy Magyarország a „nagy közös torta, nagy magyar szelet” elvet követi, azaz úgy gondolkodik, hogy minél nagyobb a közös költségvetés, annál több fejlesztési pénz jut nekünk. Ezt az elvet követi nagyjából a fent idézett Orbán-beszéd is. Érdemes azonban egy kicsit részletesebben vizsgálni a költségvetés befizetési és kiadási oldalát. Magasabb költségvetés esetén a magyar hozzájárulás is jóval nagyobb, miközben a strukturális és kohéziós projektekre pályázni kell. Itt kiemelt jelentőségű lehet az úgynevezett adszorpciós (megkötő, lekötő) képesség, azaz az ország azon képessége, hogy felhasználja az uniós alapokat. Egy brüsszeli bizottsági forrás és a PricewaterhouseCoopers nemzetközi könyvvizsgáló cég szakértője szerint Magyarország az egyik leggyengébben teljesítő tagország, jó, ha az alapok harminc (!) százalékát le tudja hívni. Tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű képletet az, hogy a legtöbb projektnél tekintélyes nemzeti társfinanszírozást kér az EU. Ismerve a mai magyar költségvetés helyzetét, ez elég kemény diónak tűnik. Ráadásul az európai pénzügyminiszterek tanácsa január 18-án eljárást indított Magyarország ellen a kiugróan magas költségvetési hiány miatt.
A fejlesztési intézményrendszer hatékonysága a lehívási képesség kulcsa. Szakértők szerint Magyarországon a legbonyolultabb és legátláthatatlanabb a területfejlesztési intézményrendszer. Területfejlesztési hatáskörrel bír Baráth Etele és Kolber István tárca nélküli miniszter, Kóka János gazdasági miniszter és Nagy Sándor politikai államtitkár. Az általuk felügyelt intézmények sokszor egymással szemben próbálják elkölteni a fejlesztési pénzeket. A helyzet tarthatatlanságára hívta fel a figyelmet Szegvári Péter, a Magyar Terület- és Regionális Fejlesztési Hivatal új elnöke. Szegvári szerint a siker záloga a Budapest-központú gondolkodás leépítése, illetve a kistérségek és a megyék feletti régiók megerősítése akár választott regionális önkormányzatok létrehozásával. (Lengyelországban 1999-ben a jobboldali Buzek-kormány hozta létre az ottani regionális önkormányzatokat.)
Ha a fenti stratégiai kérdésekre megfelelő válaszokat ad, a magyar jobboldal megkezdheti a felkészülést a ciklusokat átívelő kormányzásra. Természetesen ehhez előbb meg kell nyernie a 2006-os választásokat. A rövid távú kampánytervezés mellett indokolt lenne például a kistérségek és a régiók megerősítésén kívül egy olyan fejlesztési csúcsminisztériumban gondolkozni, amelyet egy miniszterelnök közeli, koncepciózus politikus vezet. Ide lehetne koncentrálni a ma szétforgácsolt intézményrendszer részeit. A brüsszeli torta nagyságát és annak megemésztését határozza meg a következő évek munkája. Ma reggel Orbán Viktor Gyurcsány Ferenccel konzultál a Nemzeti fejlesztési tervről. Lesz mit mondania.

A szerző közgazdász