A gyurcsányista sajtó dialektikus egysége

Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésével a baloldalon érdemi változás történt, ami már Medgyessy Péterrel megkezdődött. Mindketten milliomos (milliárdos) kapitalisták, s mint ilyenek, belső szükségét érezhették, hogy – baloldali nyelven szólva – osztályhelyzetüknek megfelelőbb módon politizáljanak. Ha már megengedték maguknak azt a luxust, hogy (újra) politizáljanak, a maguk és osztályuk képére formálják a politikát.
A Gyurcsány-rejtély megfejtéséhez vissza kell nyúlnunk 1989-hez – és a KISZ-hez. Néhány, ma már tiszteletre méltónak tetsző kivételtől eltekintve, a KISZ-es apparátusi garnitúrának nem voltak elvei és eszméi, csak szembeötlő tulajdonságai: hihetetlen készség és képesség jól hangzó jelszavak, ötletek és látványos cselekvési programok gyártására és bámulatos érzék elmerülni az üzleti vállalkozások világában. Gyurcsány ebből a szempontból tipikus KISZ-es. Amikor fordult a kocka – alámerült. De nem a hárommillió szegény és a szocialista iparosítástól lepusztult proletár világába, mint ideáihoz ragaszkodó munkásmozgalmár. A kapitalizmus vizében mártózott meg. Gyurcsány nem abban az értelemben lett baloldali tőkés, ahogy azt Horn Gyula 1989-ben elképzelte, amikor baloldali tőkésosztály létrehozását tartotta szükségesnek.
Horn víziója nagy valószínűséggel arról szólt, hogy ha már a baloldaliaknak (értsd: késő-kádáristáknak) át kell adniuk a hatalmat, és meg kell barátkozniuk az ördöggel, a kapitalizmussal, akkor legalább tegyenek szert hatalmi erőforrásra. Horn az idealisták közé tartozott: voltak (vannak?) ideái a kádárista értelemben vett baloldaliságról, a párt és a kisemberek alkotta nép paternalista szövetségéről. Az egyetlen kapocs, a köldökzsinór, ami a késő-kádárista óbaloldalhoz, Hornékhoz és az MSZP-hez köti: a kapcsolati tőke. Megalakítása után az MSZP rövid úton a Kádár-rendszer felvilágosultabb híveinek, főleg az apparatcsikoknak és a politikai revansistáknak a szolidaritási közössége lett. A Gyurcsányok ezt a szolidaritást zsákmányolják ki a maguk gazdasági és politikai karrierje érdekében. Nekik már nyűg a szocializmus, a párt neve és – a baloldaliság. A szocialista modernizáció termékei, a hárommillió szegény, a létminimumon tengődő nyugdíjasok és a fizikailag és mentálisan lepusztított proletárok pusztán csak szavazók számukra.
Horn miniszterelnöksége idején Gyurcsány politikai senki maradt volna, és ahogy Medgyessynek is Hornék bukása hozta el az időt, úgy Medgyessynek is buknia kellett, hogy Gyurcsány porondra lépjen. Idősebb kora ellenére Medgyessy is lényegében KISZ-es karriert futott be. A tipikus KISZ-es egy dialektikus ellentmondás: „szocialista kapitalista”, akinek baloldalisága azzal tesztelhető, hogy olyan tipikusan baloldali témák hallatán, mint a kapitalizmuskritika és az osztályviszonyok, faarccal és üveges tekintettel kerül zavarba. Az MSZP kapitalista miniszterelnökei azért tudnak osztályhelyzetüknek megfelelő módon politizálni, mert a társadalomkritikai vénájára oly büszke baloldali értelmiség és sajtója nyugati mércével mérve elképesztően gyáva és konformista: nem meri firtatni a kapitalista miniszterelnökök eredeti tőkefelhalmozását és az MSZP társadalmi bázisával gyökeresen ellentétes politikáját.
Medgyessy és Gyurcsány egyaránt a politikai bukások, a hatalom elvesztése után bukkant fel a kapitalizmus vizéből. Mindketten önjelöltek voltak, de egyik kapitalista sem akarta a kapitalizmussal szemben kritikus baloldaliság egy korszerű szérumával felgyógyítani a folytonos megújulásban betegeskedő MSZP-t: a hatalom viszszaszerzésével, illetve megtartásával, és gazdasági szakértőként a hatalmi erőforrások biztosításával kecsegtettek. Ezért is nem kellett a gyökeres változtatásokat hangoztató Németh Miklós, és a „baloldali” szocialisták a kapitalista milliárdos Gyurcsányban ezért tisztelik ájulásig Orbán Viktor kihívóját és tagadását – az anti-Orbánt. Medgyessytől és Gyurcsánytól a hatalom megszerzésének és megtartásának szakértelmét várták-várják az MSZP-ben, cserébe a baloldali szocialisták szállítják a szegények, a nyugdíjasok és a proletárok szavazatait.
Antall József és Orbán Viktor átlagos egzisztenciájú értelmiségi, míg Németh Miklós és Horn Gyula magasabb egzisztenciájú apparatcsik volt. Medgyessy már volt apparatcsikként és egyben milliomos kapitalistaként, Gyurcsány pedig egykori apparatcsikjelöltként és egyben milliárdos kapitalistaként lépett színre. Az MSZP titka, lelke és jövője az a szociotechnika, amivel az arra fogékony szegényeket, nyugdíjasokat és proletárokat képes volt a whisky, a koktél és a plázsok világában szemérmetlenül mozgó Medgyessy mellett mozgósítani. Ez annak a populista szociotechnikának a továbbfejlesztett változata, amivel Horn Gyulát és az általa képviselt MSZMP-apparátust sikerrel rehabilitálták politikailag az 1994-es választáson.
Ha Orbán is milliomosként, mondjuk Berlusconi-féle jobboldali kapitalistaként versenyzett volna az MSZP nem kapitalista jelöltjével, minden bizonnyal klasszikus baloldali politikai össztűz alá vették volna. Apparatcsikokból lett kapitalisták jelölésével viszont át kellett alakítani az addig csak szimplán apparatcsikok politikai piacon való eladására alkalmazott populista szociotechnikát. Horn Gyula lakossági fórumain az apparatcsik és a kisemberek alkotta „lakosság” – baloldali nyelven szólva – dialektikus egységet képez (talán azért, mert Horn még kötődni tud ahhoz a közeghez, amiből vétetett), de Orbán legyőzéséhez ez már kevés. Medgyessyvel kezdődően már píárosok, kommunikációs tanácsadók, kampánystratégák stb. hadai gyártják iparilag a populista technikát, aminek az volt a mélypontja, amikor a volt agitprop apparatcsik, Lendvai Ildikó a köztévében szó szerint a kisemberekre hivatkozva utasította el a tőkejövedelmek megadóztatásának ellenzéki javaslatát. Ennek az apparatcsikokra és kapitalistákra szabott paternalista populizmusnak az intellektuális színvonaláról és hatásairól mi sem árulkodik jobban, mint amikor szocialistákra szavazó nyugdíjasok az egykor volt öntudatos szocdem munkásokkal össze sem hasonlítható módon azzal érvelnek, hogy az MSZP legalább szociálisan érzékeny,
és a nyugdíjasok arra szavaznak, aki legalább ad nekik.
A gazdasági és pénzügyi „szakértő” Medgyessy kormányzása azért ásta alá az MSZP hatalmát, mert az elosztási (osztogató) politikája az államháztartás hiányának drasztikus növekedését vonta maga után, és képtelenek voltak az újraelosztó (osztogató) politika gazdasági forrásainak biztosítására. A ciklus első évében még úgy tűnt, az MSZP hatalompolitikája is sikeres lesz: bespájzol pénzügyi forrásokból, és közvetlenül a 2006-os választások előtt osztogató, közérzetjavító intézkedésekkel maga mellé állítja a szavazók többségét. A most beharangozott adócsökkentés kevésbé az SZDSZ liberális politikájának és kormányzati súlyának tudható be, inkább az elosztható források elapadásának: ha nincs mit és miből adni, akkor kevesebbet vesznek el, hogy lehessen mire hivatkozni. Ez azonban nagyjából annyit segít a kisembereken, mint a „szociálisan érzékeny” SZDSZ megfelelő adózóképességet feltételező Sulinet-programja.
Gyurcsány Ferenc hatalomra kerülésében azért látok érdemi változást, mert Medgyessy nemcsak a hatalompolitikai szakadék szélére kormányozta az MSZP-t, hanem még az ebben a helyzetben a párt számára kétségtelenül szükséges virtuális politikára sem volt képes. Az, hogy a baloldalnak kapitalista milliárdos miniszterelnöke van, külön is gerjeszti, hogy a párt politikáját – leplezendő az osztályháttért – a miniszterelnök személyére és személyiségére hegyezzék ki. Ugyan már Medgyessy is élvezte a lojális média döntő többségének jóindulatát és támogatását, Gyurcsánynak kifejezetten arra van szüksége, hogy a sajtó kiszolgálja az ő személyét, amit azért is tesznek meg szívesen, mert a medgyessysta sajtónak egy idő után kifejezetten kínos volt a nyilvánosságban csetlő-botló Medgyessynek segítséget nyújtani. Gyurcsány és sajtója igyekszik a végletekig perszonalizálni a politikát, hogy előre hozza az Orbánnal való választási versenyét, ami eltereli a figyelmet a választási kampány első számú témájáról: a szocialista kormányok és kormányfők kiábrándító gazdasági teljesítményéről.
Közben a kormánypárti baloldali sajtó nem kevés bulvártámogatással hetek óta intenzíven foglalkozik Orbánnal. Eleddig nem tapasztalt kettős médiaoffenzíváról van szó: a politikai sajtó és a bulvármédia Gyurcsányra szabott, forgatókönyvszerű együttműködéséről. Orbánt provokálják, hogy – kiugrasztva a bokorból – a két személy és személyiség versenyével foglalkozzanak. A témák: a Fidesz válsága, Orbán hatalmának növelése, Orbán és Gyurcsány tetszési indexe, Orbán menekül Gyurcsány elől, Orbán nem vállalja a vitát Gyurcsánnyal a parlamentben stb. Kiegészíti mindezt a terjengős médiakörítés: Gyurcsány fél a békáktól, Gyurcsány bőrrákja, Gyurcsány a mamájával, Gyurcsány kézen fogva feleségével, Gyurcsány családja, Gyurcsány Görög Zitával stb. A média nagyobbik része tehát kisemberközelbe hozza Gyurcsányt, és szembeállítja vele a közvetve politikai gyávának és – Gyurcsánnyal szemben – kormányzásra alkalmatlannak lefestett Orbánt, akinek személye és személyisége az előző ciklusban már egyébként is szabad préda volt.
Körmendy Zsuzsanna a maga ironikus módján kitűnően világított rá Tamás Gáspár Miklós Orbánhoz írt nyílt levelére: Tamás úgy szólította fel barátian Orbánt a közéleti aktivizálódásra, hogy egyben ráaggasztgatta a baloldali sajtóból ismert összes negatív jelzőt. Gyurcsányt viszont ezzel a megkülönböztetett bánásmóddal még sem ő, sem mások nem tisztelték meg. Minden tiszteletem Debreczeni Józsefnek és Tölgyessy Péternek, a „mérsékelt polgári közép” Orbán-szakértővé avanzsált koponyáinak, de elgondolkodtató, hogy egyiküknek sem akaródzik felismerni: korlátozott helyzetelemzésük és – ehhez képest érthetetlenül – túlfeszített Orbán-kritikájuk ugyanúgy harmonikusan illeszkedik a gyurcsányista virtuális valóságba, mint Dávid Ibolyáék egyoldalúan Fidesz-ellenes kétfrontos harca. A gyurcsányista sajtó dialektikus egységet képez: egyik része a Torgyánnal való közös kormányzással igyekszik diszkreditálni Orbánt, a másik része meg, a Magyar ATV-vel az élen, Torgyánt futtatja, aki lelkesen mondja fel a leckét: az Orbánra évek óta hulló baloldali vádakat. Orbánt és a Fideszt egyszerre és közösen akarják bekeríteni jobbról és balról, és közben a politikai koncon osztozkodni.
Ám nem árt emlékezni olyan Orbánnál megveszekedettebb antikommunistákra, mint Giczy György és Mizsei Zsuzsanna, akik végül a keresztényellenes és antikatolikus Hetek című lapnál, illetve az MSZP klientúrájánál kötöttek ki. No meg Macskássy Izoldára, aki a választások előtt – Szabó Ivánhoz hasonlóan – hódolt Medgyessy előtt. Körvonalazódik Dávid Ibolya „normális” Magyarországa. A baloldali nagypárt és a töredezett jobboldal kispártjainak dialektikus egysége.

A szerző politológus