A költő visszavág: Gyurcsánytól nem kell a kitüntetés

Kicsi a hír, de nagy udvara van: Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke Farkas Árpádot, a kiváló erdélyi költőt a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntette ki.
Tüntette volna ki. Farkas Árpád ugyanis, a kiváló erdélyi költő e kitüntetést alázattal, de határozottan visszautasította.
E döntését azzal indokolta: a kitüntetést a miniszterelnök előterjesztése nyomán ítélik oda az arra érdemeseknek. Farkas Árpád pedig nem hajlandó kitüntetést elfogadni Gyurcsány Ferenctől. Ugyanis, a költőt idézve: „E kormány a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti kampányában megvádolta a határon túli magyar nemzeti közösségeket Magyarország és állampolgárai kifosztásának szándékával.”
Mindezek után „e kormány, pontosabban annak fője ellenünk hangolt kampányának számunkra oly szomorú sikere után támogatásáról biztosított, és egyben biztatott bennünket »kettős identitásunk« megőrzésére és fejlesztésére”.
Azért jó tudni, hogy vannak még költők. Hiszem, hogy ha látnák, hallanák, Balassi bólogatna, Arany János bólogatna, és József Attilának, akinek ugye az anyja kun és az apja székely, ugyancsak megcsillanna a dacos fény a szemében.
Mert végső soron ez az alapállás, amelytől a költő más, lényegesen több, mint a fogyasztók kiszolgáló személyzete. Bizonyos körülmények – ilyen körülmények! – között egy költő csupán egyet tehet: lelkiismeretére, hitére és büszkeségére hallgatva összeszorítja száját, és nemet mond a kalmárok vállon veregetésére.
Úriember rangon alul nem harcol, és úriember rangon alul nem barátkozik.
Farkas Árpádról még egyszer bebizonyosodott, hogy úriember. Amilyennek minden költőnek lennie kellene; és amilyen minden igazi költő. Abban a korban és abban a közhangulatban, amikor a társadalommal elhitették, sőt már-már paranccsá tették: íróember és pap ne politizáljon, csupán ezek a gesztusok maradtak meg.
A büszkeség, a visszautasítás, a példamutató emberi tartás gesztusa. Ott, ahol a közösség kormányzását könyvelőkre és közgazdászokra, vállalkozókra és lézengő ritterekre bízzák, a közösség lelkiismerete egyet tehet: nem vegyül e korpa közé. Tovább alkot, és szerényen, de határozottan kilép a rá irányított, művi és hazug reflektor elől.
Aligha véletlen, hogy minden embertelen korszak és minden diktatúra a nemesség, a költők és a papok kiirtásával és hiteltelenítésével kezdődik. Verd meg a pásztort, szétszéled a nyáj. Sározd be a lelkipásztort, a hívő dagonyázni fog.
Nemességünk alig van már. A klérus menetrendszerű össztűz alatt. Maradtak még a költők. Becsüljük hát meg őket: kitüntetés helyett szeretettel, olvasással és kézfogással. Hiszen ezekben az ordas időkben egy kézfogás sokat érhet. Egy kézfogás őszintesége mindennél többet érhet.
Mit is mond erre a költő? Mit is mond erről Farkas Árpád?
„Tisztelt Elnök úr (…), elnézését kérem, de az Ön sepsiszentgyörgyi, nemzeti sorskérdéseink iránt érdeklődő látogatása alkalmából futólagos kézszorítása is többet jelent számomra minden, e jelenlegi kormány által javasolt és érintett érdemrendnél.”
Ezt mondja Farkas Árpád: mert a költőnek nemcsak büszkesége, hanem stílusa, érzékenysége és jó modora is van. És állampolgárság nélkül is államelnöke, amelynek tisztelettel tartozik. Hát ezt a lojalitást kellene megtanulni tőle. Ezt a lojalitást kell megköszönni neki.
Köszönjük, Árpi bátyánk!
Köszönjük, hogy nekünk is van Árpi bátyánk.

A szerző író