A magyar oktatásügy válsága

Társadalmi felbolydulás indult meg Ausztriában. Sokan fejeket követelnek, még az oktatási miniszter lemondatása is szóba került. Megkondították a vészharangot: elkerülhetetlen az oktatás gyökeres reformja. A felbolydulás oka a legújabb PISA-felmérés (Programme for International Student Assessment) harminc OECD- és tíz azon kívüli állam 15–16 éves diákjainak tudásszintjéről. A korábbi felmérések szerint az osztrák diákok még az élbolyhoz tartoztak a természettudományi és a matematikai ismeretek, valamint az olvasástudás terén, de mára visszacsúsztak a közepesen teljesítő országok közé.
A magyar helyzet ennél sokkal siralmasabb. Már a korábbi PISA-felmérés is a magyar diákok felkészültségi szintjének romlását mutatta, a friss felmérés adatai szerint olvasástudásban és matematikában mélyen az OECD-országok átlaga alatt vagyunk, alig felette a leggyengébb ötöknek, a természettudományok ismeretében is csak egy hajszállal jobb a kép, ott épp elérjük az OECD-átlagot. A középszintű szakoktatás területén a helyzet egyenesen tragikus: itt már sereghajtók vagyunk. Hazánkban mégsem tapasztalható felbolydulás – csak apátia és hallgatás. Az indoklás szerint nem a tudásszint gyenge, hanem a PISA-felmérés, mert módszereiben nem igazodik a hazai gyakorlathoz. Láthatjuk, a struccpolitika kitermeli saját önigazolását, pedig a hanyatlás egyre nyilvánvalóbb. Az egyetemet kezdő hallgatók tudásszintje messze elmarad a korábbi évfolyamokétól, és ebben nem csak a mesterségesen felduzzasztott létszám a ludas.
A politika aktorai megpróbálják másfelé terelni a közfigyelmet, ezért újra előkerült az ügynöktörvény ügye. A publikum kitöltheti dühét a koncként odavetett szerencsétleneken, akiket az előző rendszer erkölcsi nyomorékká tett, és közben nem tűnik fel, hogy lassan, de megállíthatatlanul csúszunk lefelé. A tudás, a kultúra elsőrendű nemzeti ügyünk még a gazdaság szempontjából is. Egy korábban rossz pályára vezérelt gazdaság öt–tíz év alatt helyrehozható, ha a nemzeti erőforrásokat jól hasznosítják. A legfontosabb erőforrás pedig nem az ásványkincs, a gyárak, a gépek vagy a föld termőereje, hanem az emberi tudás, a szakmai tapasztalat. A kultúra azonban lassabban mozdul, mint a gazdaság. Emberöltőnyi idő kell a felvirágzásához, és emberöltőnyi idő alatt vesszük észre hanyatlását is. Amíg élnek, működnek és tanítanak a szakmájuknak élő tanárok, mesterek és gazdaemberek, addig a tudást a következő generáció átveszi, és aztán továbbadja a következő nemzedéknek. A hivatásának élő tanár onnan ismerszik meg, hogy a legkuszább oktatási reformok ellenére is képes maradandót alkotni, képes akár életre szólóan megszabni lelkesedésével, tudásával tanítványai pályafutását. Az igazi baj ott kezdődik, amikor ez a láncolat megszakad. A pedagógusok társadalmi megbecsültsége és presztízse krónikusan alacsony. Így volt ez már az előző rendszerben is szociológiai felmérések szerint, és helyzetükön a rendszerváltozás jottányit sem változtatott. Elég egy pillantást vetni a közalkalmazotti bértáblázatokra, hogy lássuk, mennyire elmarad a pedagógusok bére a többi ágazatétól. Olyan társadalomban élünk, ahol mindent pénzben mérünk, ezért anyagi megbecsülés nélkül a társadalmi presztízs is alacsony marad. A jó képességű hallgatók elmenekülnek a tanári pályáról, marad a középszer, és a középszer csak saját középszerűségét örökítheti tovább. Persze lesznek mindig megszállottak, akiket hajt a szakmaszeretet, de ez csak arra elég, hogy az elit iskolákba jussanak kiváló pedagógusok. A kontraszelekció pedig tovább növeli a szakadékot az elitképzés és a kevésbé tehetős rétegek számára elérhető oktatás szintje között.
A helyzet már-már tragikomikus a nagy garral hirdetett felsőoktatási törvény előkészítésében. A minisztérium kapkodását jól jellemzi az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottsága által szervezett tájékozató bevezetője: „Tisztelt hallgatóság! Amiről én beszélni fogok, az a törvénytervezet tegnap esti verziója. Azt hallottam, hogy délelőtt 11-kor készült egy újabb. Miniszter úr már tud ennél újabbról is?”
Az egyetemi oktatók és a minisztérium álláspontja egyre távolodni látszik. Az alkut megkötő rektoroktól eltekintve erősödik a tiltakozás amiatt, hogy a szakmai, oktatási szempontok alárendelődnek a közvetlen gazdasági érdekeknek, a merev szabályozás pedig akadályozza, hogy az egyes egyetemek és karok sokszor nagyon eltérő lehetőségeik és adottságaik figyelembevételével oldják fel a minőségi oktatás és a megnövelt hallgatói létszám közötti feszültségeket.
Nagy a felelősség azok kezében, akik az oktatás strukturális kérdéseiben döntenek. Jó döntésekkel elősegíthetik országunk versenyképességét a nemzetek versenyében, a rossz döntések hatását viszont generációk sora szenvedheti meg. Ha ez a terület a pártcsaták színterévé válik, ha az új elképzelések minden választás és kormányváltás után keresztezik a korábbiakat, akkor a vesztes csak az oktatás ügye lehet. Különösen szerencsétlen helyzet, amikor a terület legfontosabb döntéshozóit kicsinyes koalíciós osztozkodás keretében választják ki. Ha valahol szükség volna nemzeti összefogásra, ha valahol nem szűk pártérdekek mentén kellene haladni, akkor az oktatás, a kultúra feltétlenül ide tartozik. A konszenzusra talán még lehetne esély, hiszen nem ellenzéki vagy jobboldali túlzás az oktatás válságáról beszélni. Ezt jól példázza, hogy a válság méretét és veszélyeit talán még senki nem tárta fel olyan meggyőzően, mint Gazsó Ferenc szociológus az MSZP társadalompolitikai fórumán. Kérdés azonban, hogy a politika alakítói képesek-e a szűk pártérdekeken túlmutató nemzeti célokat elfogadni és megvalósítani.

A szerző egyetemi tanár