A rendszerváltozás adósságai

A békés átmenet kezdete óta megháromszorozódott Magyarország külfölddel szembeni tartozása

A nyolcvanas évek végére az alacsony hatásfokkal működő magyar gazdaság kezdte maga alá temetni a negyven éve fennálló társadalmi struktúrát. A slampos diktatúra reformkísérletei csődöt mondtak. A kiútkeresést segítette a kedvező nemzetközi helyzet, a Szovjetunió végleges elgyengülése. A kedvező nemzetközi helyzetet kihasználva került sor az új demokratikus politikai rendszer alapjainak lerakására. A magyar társadalom szerencsésnek mondhatta magát, hiszen az új rendszer megteremtése vér nélkül ment végbe, nem tört ki forradalom vagy polgárháború, nem voltak jelentősebb sztrájkok sem. Működtek a hivatalok, ügyeket lehetett intézni. A társadalom nagy többsége a rendszerváltozást kezdeményező erőkről joggal hihette, hogy a demokratikus intézmények, mechanizmusok és eljárások révén felszabadulnak a társadalom kreatív erői, és a keretek jóléti tartalommal is telítődnek. Antall József is így gondolta, amikor olyan szociális piacgazdaságról beszélt, amely versenypiacként működik, de az állam képes a szociális feladatok ellátására.
Hatvanmilliárd dollárra nőtt az adósság
Mára kijelenthetjük, hogy a demokratikus keretek nem teltek meg jóléti tartalommal. El sem kezdődött a fejlett európai országokhoz való általános jóléti felzárkózás – viszont lemaradtunk a kelet-közép-európai új demokráciákkal összehasonlítva. Az utóbbi körülményt nagy fájdalommal éli meg a magyar közvélemény. A nyolcvanas évek végén Magyarországon az életszínvonal jóval magasabb volt, mint Lengyelországban, mára a helyzet fordított, a lengyel reálbér 150 euróval (35 ezer forint/hó) magasabb a magyarnál. A reálbér a társadalom jólétének legátfogóbb mutatószáma, hiszen a legtöbben bérből élnek, ahhoz igazodnak a nyugdíjak, a járadékok és a segélyek. Mára Magyarország eladósodottabb, mint a giereki adóssághegy alól kievickélő Lengyelország volt 1981-ben. Az sem öröm, hogy a Németh Miklós által 1989-ben bejelentett 22 milliárd dolláros adósságunk mára majdnem 60 milliárd dollárra nőtt.
Közben a magyar termelővagyon döntő hányadát értékesítettük. Őszinte csodálattal fogadhatjuk a tényt, hogy a polgárháborút vívott Horvátország néhány év alatt több száz kilométernyi autópályát épített, miközben nálunk csak elhanyagolható hosszúságban épültek sztrádák. Örömmel az sem tölti el a magyarokat, hogy míg szomszédainknál a csökkenő adótételek mellett is telik az államkassza (Szlovákia, Románia), addig nálunk növekvő adók és illetékek mellett állandósul az ezermilliárd forint fölötti költségvetési deficit. Az emberek jelentős része elvesztette bizalmát a demokratikus átalakulás sikerében, a demokrácia alapintézményeit tartalom nélküli, drága díszdoboznak tekinti (parlament, önkormányzatok), egy kisebb részük egyenest visszavágyik a Kádár-rendszerbe, másik részük hamis huncutságokat, bűnös összefonódásokat sejt, mi több, hisz az összeesküvési teóriákban.
Költséges és bosszúálló selejtek
Az eltelt másfél évtizedben a demokratikus intézmények sok selejtet termeltek. Selejtet termelni aktív cselekedettel és mulasztással egyaránt lehet. Illendő ezek közül néhányat nevesíteni. Sokan formai ügyként kezelik az alkotmányt. Az alaptörvény ma is az 1949-es évszámot viseli. Tartalma a 15 év alatt szinte kicserélődött, de a cserék mindig az aktuális helyzethez igazított politikai alkudozások, nem pedig a távlatos gondolkodás jegyében következtek be. Új alkotmányról a kerekasztal-tárgyalásokon kellett volna gondoskodni, de az elmaradt. Megalapozatlan hiedelemmel kezdődött 1990-ben a kormányzás. A kívülről táplált teória szerint Magyarországot nyugati hitelezői fizetésképtelenségbe hajtották volna. A téves beállítás szerint új hitelekre, a régiek megújítására nem számíthattunk volna, ezért kellett minél gyorsabban minden vagyont pénzzé tenni, privatizálni. Márpedig 1981–82-ben, amikor a kommunista rezsim még nem állt a bukás küszöbén, devizatartalékok nélkül is sikerült a csődöt elkerülni. 1990-ben pedig egymilliárd dollárt meghaladó összeg volt tartalékban.
Téveszmés kormánypolitika alakult ki az adósságkezelés kérdésében is. A magyar kormány elzárkózott mindenfajta adósságkönnyítéstől, még a hosszabb távra átütemezésétől is, de ezt több átalakulóban lévő szocialista ország kihasználta. (A Brady-tervnek Lengyelország volt a kedvezményezettje, de Oroszország is adósságkönnyítésekben részesült.) A rendszerváltók szerint adósságkönnyítés helyett a termelővagyont kellett devizáért értékesíteni, és az árbevételekből kellett az adósságtól megszabadulni. Mára világos mindenkinek, hogy ez végzetes hiba volt, mert a vagyon elfogyott, az adósság pedig a ’90-esnek több mint háromszorosa. Sajnos nem születtek törvények az állami vagyon piaci értékű eladásának biztosítására sem, annak ellenére, hogy 1990-ben létrejött és elkezdett működni a Budapesti Értéktőzsde. A részvénytársaságokká alakított állami vállalatokat nem a mindenki által hozzáférhető, nyílt értékesítési csatornán, a tőzsdén, hanem joggal kifogásolt, átláthatatlan alkufolyamatok keretében adták el. A kialkudott ár a későbbi tulajdonos kezében a tőzsdére bevezetve duplázódott vagy háromszorozódott. Ez mutatta, hogy mennyit gazdagodtak az új tulajdonosok az állam kárára.
A magyar törvényhozás az éves költségvetéssel évente kiemelt témaként foglalkozik, de az államadósság alakulására szinte ügyet sem vet, azt átengedi a mindenkori fiskális boszorkánykonyha szakácsmestereinek. Az államadóssággal viszont sakkban tartható a mindenkori éves költségvetés. A bankkonszolidáció kapcsán is úgy zúdult az állam nyakába több száz milliárd forintnyi új államadósság, hogy a parlament szükségét sem érezte a bankkonszolidációt szabályozó törvény megalkotásának. A törvényalkotás egy évtizedig szinte hátat fordított a Magyar Nemzeti Banknak (MNB), azt görbe visszapillantó tükörből szemlélte. 1991-ben ugyan megalkották a kereskedelmi és a jegybanki törvényt, de tűrték, hogy a jegybank továbbra is széles körben végezzen kereskedelmi banki tevékenységet. A dolog ahhoz volt hasonlítható, mintha egy labdarúgó-mérkőzésen időnként a játékvezető is beleavatkozna a játékba az egyik vagy a másik fél oldalán, azaz maga is focizna. A számviteli törvényt rég elfogadta a parlament, de a jegybanknak hosszú évekig hitelesnek mondható könyvelése nem volt. A bajok ideig-óráig leplezhetők voltak, de a Surányi-korszakban egyik bomba a másik után robbant: a CW Bank Bécsben százmilliárdos veszteséget okozott az adófizetőknek, s az éves költségvetés volt kénytelen nyolcvan-száz milliárd forintos MNB-veszteséget fedezni. Mivel a részmegoldások kimerültek, így az MSZP–SZDSZ-koalíció 1996-ban az MNB könyveiben meghúzódó 2000 milliárd forintos veszteséget egy adósságcserének elkeresztelt művelet részeként törvény erejével zúdította az adófizetők nyakába. A törvényhozást nem érdekelte, hogy ez az irdatlan adósságtömeg miből keletkezett, az állam működését finanszírozta-e vagy csak MNB-veszteség. Hitelesített elszámolás ugyanis akkor sem történt. Az államadósság terhei miatt az utóbbi években nem készülhetett építkező, csak megszorító költségvetés. (Kivéve az 1999. és a 2000. évi költségvetést.)
Kiemelt figyelmet érdemel az előző másfél évtizedben követett árfolyam-politika is. A világban keresve sem találunk olyat országot, amelyik gazdasági sikereit valutája folyamatos leértékelésének köszönheti. Az 1998–2002 közötti polgári kormányzat négy évétől eltekintve Magyarországon a nemzeti valuta árfolyamrombolása rögeszmévé vált. A forint 1990-es értékének a töredékére zuhant. A leértékelések inflációt gerjesztettek, ezért magasak a kamatok, és ez akadályozza a nemzeti érdekű gazdasági kibontakozást. A parlament folyamatos mulasztásban volt és van: 1995–98 között, amikor a jegybank engedett a kormányzatnak, és támogatta a leértékeléseket, elnökét el kellett volna marasztalnia alapvető kötelezettsége, a forint értékállandósága védelmének elmulasztása miatt. 2002 óta pedig, amióta is a kormány állandó nyomást gyakorol a jegybank elnökére a leértékelés érdekében, az elnök és a jegybank tevékenységét támogatni kellene. Erre a parlamentnek megvan a jogi lehetősége, ám ezzel rendszeresen elfelejt élni.
A törvények tűrték, néha gerjesztették az összeférhetetlenségi helyzeteket. Lehetséges volt, hogy állami vezetők állami vállalatokban is tisztségviselőként működjenek. Kettős minőségükben el kellett dönteniük, hogy az állam vagy az állam által tulajdonolt, de a privatizáció előtt álló cégben saját érdekeiket képviselik. Rendre az állam maradt alul. A jegybank tisztségviselői egy időben kereskedelmi banki igazgatóságokban és felügyelőbizottságokban ugyancsak tisztséget vállaltak. A jegybanki intézkedések időbeli ismerete a kereskedelmi bankoknál hoz hasznot. Akár órákon belül milliárdokban mérhető a haszon abban a kereskedelmi bankban, amelynek igazgatóságában a jegybanki árfolyam vagy a kamatintézkedést előre ismerő jegybanki tisztségviselő ült.
Európa-szellemű és jóléti demokrácia kell
A nem teljeskörűen ismertetett demokratikus selejtek eredménye számszerűsíthető. A százmilliárd dollárnyira becsülhető állami vagyon elkelt, de az adósság nem tűnt el, sőt 22-ről 60 milliárd dollárra nőtt. A gazdaságba és a társadalomba visszaforgatható bevételek azonban nem keletkeztek. Mindez azt jelenti, hogy a rendszerváltozás 15 éve alatt 130-140 milliárd dollár tűnt el jóléti hatás nélkül. A jólétet csak Gyurcsány érzi és hangoztatja. Ez évi 1500-2000 milliárd forint. Most, hogy az állami vagyon szinte teljesen elfogyott, ez az összeg 2002-től az éves költségvetési deficitekben jelenik meg. A növekvő adósságteher már csak a költségvetés állandó nyirbálásával, a magyar tulajdonú gazdaság, a környezet és a társadalom elsorvasztásával fedezhető. Az uniós tagságra készülve a polgári kormány üde intermezzónak tekinthető fordulatot hajtott végre a rendszerváltozás hatékonyságán, csökkenő eladósodottság, folyó deficitek, infláció és kamatok mellett (maastrichti kritériumok). A keletkező erőforrásokat a gazdaság erősítésére és a szociális szektorból hiányzó források pótlására használta.
2002 óta azonban a dolgok visszazökkentek az 1979 óta tartó trendbe. Ebben a szellemben az új Marshall-segélynek is felfogható európai uniós pénzalapok hatékony felhasználása illúzió. Ezt jól mutatja a 2002–2004 közötti évek tapasztalata. Az uniós forrásokból a kedvezményezettek által felhasznált pénz 2004-ben messze alatta maradt a befizetési kötelezettségeknek. A 2001-ben csúcsra járatott uniós forrásfelhasználás 2002-ben megtorpant, és azóta stagnál. Az uniós kapcsolatrendszer ma nem forrásként működik, hanem elvonja a forrásokat. A rendszerváltozás demokratikus díszdobozai újra nem a jóléti változásokat segítik. A 2006-os parlamenti választásoknak arról kell szólniuk, hogy ki tud hitelesen bemutatni egy, a jóléti alternatívával is élni tudó demokratikus rendszert. 2006-ban az 1998-ban meghirdetett elv, miszerint több mint kormányváltás, kevesebb mint rendszerváltás, már kevés lesz. A kormányváltás mellett európai szellemű rendszerrevízióra is szükség lesz annak érdekében, hogy továbbra is örülhessünk a 1990-es békés átmenetnek, ámde a demokrácia gyümölcseit is belátható időn belül élvezhessük.

A szerző országgyűlési képviselő