Az integrációs vita margójára

Biztosan mások is észrevették, hogy az utóbbi hónapokban több televíziós kommentátor és hírolvasó a korábban használt európai integráció helyett sokszor „euroatlanti” integrációt mond, mintha mindig is ez a kifejezés kísérte volna a magyar európai integrációt illető vitákat. Pedig aki ismeri a kérdést, az tudja, hogy e megfogalmazások mögött radikálisan eltérő szándékok és érdekek fogalmazódtak meg. Tanulságos megnézni, hogy az egyes nemzetállamokat átfogóbb keretbe illesztő tervek milyen változásokon mentek keresztül, és miképpen változtak egy európai, atlanti és egy euroatlanti integráció célkitűzését illetően.
A nemzetállamok feletti nagyobb állami egység létrehozatala Nyugat-Európa és Észak-Amerika vonatkozásában eltérő célokból már az 1900-as évek elején felmerült. Az első tervet az angol világbirodalmi dominancia hanyatlása és ugyanakkor az Egyesült Államok gazdasági erejének feljövetele váltotta ki, amikor vezető angol és amerikai tőkéscsoportokon belül jöttek létre törekvések egy közös angolszász dominancia kialakítására a világban, akár intézményi uniós összefogás keretében is. Cecil Rhodes és Alfred Milner köre és az általuk szervezett Round Table-csoportok hálózata jelentette e törekvés hátterét. A fő szembenállás e csoporton belül az volt, hogy míg az angolok inkább a világ érdekszférákra felosztását és benne az uralmuk fenntartását tartották továbbra is alapvető fontosságúnak, az amerikaiak az érdekszférákra felosztott világ helyett az érdekszférákból kiszabadított világot tartották szem előtt. Woodrow Wilson tézisei az első világháború után a nemzeti önrendelkezésről és a szabad népek Népszövetségbe tömörüléséről ezt az eltérést jelentették az angolokétól. Igaz, az e mögötti reális amerikai érdek – óriási termelési kapacitással és ipari fölénnyel rendelkezve minden más európai hatalomhoz képest – azt is jelentette, követelve minden nép számára a nemzeti önrendelkezést és a világ érdekszférákra bomlásának lebontását, hogy „tegyétek szabaddá előttünk a világ meghódítását gazdasági erőnk számára a szabad kereskedelem révén”. Mindenesetre az atlanti unió gondolata az 1900-as évek eleje óta folyamatosan újra-újra felbukkant különböző megfogalmazásokban angol vagy amerikai szerzőktől. Emellett 1924-ben merült fel először az első világháború utáni tapasztalatok alapján a szembenálló nemzetállamok feletti, de főképpen a legyőzött Németország feletti összeurópai kontroll megteremtése érdekében az Európai Egyesült Államok gondolata. Coudenhove-Calergi írta meg ekkor a szövetségi Európa létrehozásának tervét, és ezt alaposan megvitatták mind az Egyesült Államok vezető külpolitikusaival, mind az angolokkal és a franciákkal. Az amerikaiak támogatása e terv felé azon alapult, hogy egy európai intézményi öszszefogás után már könnyebben lehet majd lépni egy euroatlanti unió felé. Az angol tőkés körökben ezzel szemben akkor még ragaszkodtak az angol világbirodalmi örökség legalább egy részének a megtartásához, így szemben álltak egy ilyen tervvel, és jobban ragaszkodtak az angol nyelvű államokra leszűkült atlanti unióhoz, például Kanada, az USA és Nagy-Britannia részvételével. Amikor Hitler egyre inkább uralma alá vonta Európát az 1930-as évek végére, és az angolok védelme merült fel az amerikaiak számára, ismét hangot kapott az atlanti unió eszméje. Az amerikai-angol Clarence Streit Union Now címmel adott ki egy könyvet 1938-ban, amelynek nagy publicitást csaptak az angol lapokban is, majd amikor kitört a második világháború, Union Now with Britain című könyvével pontosította elképzeléseit. Nagy vita volt e művekről mind az amerikai, mind az angol lapokban és például George Catlin, aki az 1940-es amerikai republikánus elnökjelölt külpolitikai tanácsadója volt a kampányban, a szorosabb angol–amerikai állami unió létrehozását tette a kampány középpontjába. A háború alatt már Churchill is felkarolta a szorosabb európai egységbe való angol belefonódás lehetőségét, és 1943-as washingtoni látogatása alatt a Coudenhove-Calergi által említett Európai Egyesült Államok tervét javasolta maga is. A háború után pedig Churchill az Európai Mozgalom létrehozója volt, amely az Európai Egyesült Államok megalakulását tűzte ki céljaként, de végső célként az euroatlanti unió volt megfogalmazva. Az Egyesült Államok kongresszusa 1948-ban el is fogadott egy határozatot, amely támogatásáról biztosította az Európai Egyesült Államok létrehozását.
A háború alatt az Egyesült Államokban élő, de korábban egy amerikai bank francia fiókját vezető francia bankember, Jean Monnet és köre volt a másik vonal, amely a nemzetállamok feletti európai egyesülés tervén dolgozott. A végső cél náluk is egy szövetségi európai egység létrehozása volt, de reálisan felmérve a várható ellenállás lehetőségét a kis lépésekkel előrehaladás melletti egyesülést választotta az Európai Egyesült Államok létrehozásának azonnali megcélzása helyett. Az alapeszme ennél Alfred Mitranytól származott, aki a „spill over” effektusok, az átsugárzó hatások révén látta elérhetőnek az egyik lépéstől a másik lépésig haladás szükségszerűségének létrehozását, és ezzel igyekezett a visszafordíthatatlanságot garantálni a nemzetállamokkal szemben az európai egységesülés folyamán. A történelmi ismeretek fényében ma már tudjuk, hogy a Montánunióval, majd a Közös Piaccal, illetve az Európai Közösség már többszektorú integrációjával és végül az Európai Unióval valóban így is ment végbe a nemzetállami ellenállás kikerülése, és egy mindinkább szövetségivé váló Európa megvalósítása.
Érdemes a holland–angol politikatörténészre, Kees van der Pijlre utalni, aki kiemelte, hogy már a második világháború utáni amerikai Marshall-terv is – kevésbé hangsúlyozva – nem egyszerűen a háborúban megrokkant nyugat-európai államok újjáépítését szolgálta, hanem tudatosan csak olyan termelési struktúrát finanszírozott e terv keretében, amely nagy szériás kapacitást hozott mindenhol létre, és így lehetetlenné vált a nemzetállami piacokra való bezárkózás, valamint a csak helyi nyersanyagbázisokra történő ráépülés. A Szén- és Acélközösség, majd a Közös Piac létrehozását már ez a termelésszerkezet is kikerülhetetlenné tette, és nem mellékes célként ezzel Németország szoros befogása a szélesebb európai közösségbe és állandó ellenőrzése is végbement.
Ez az egységesülés – miután az összefonódott amerikai–angol tőkétől függetlenként maradó francia tőkés csoportok De Gaulle vezetésével ellenálltak – leállt az 1960-as évek elejétől, és ennek hatására mondtak le az amerikai tervezők is az 1960-as évek folyamán az amerikai dominancia alatt létrehozandó euroatlanti unió tervéről, és fogadták el kisebb célként az önálló európai egység felé fejlődés újraindítását. A 70-es évek elején Zbigniew Brzezinski – David Rockefeller külpolitikai tanácsadója – trilaterális koncepciója ennek az új hangsúlynak felelt meg, és az USA mellett az önálló, egységes Nyugat-Európával, illetve Japánnal adta meg a trilateralizmus három elemét. Az 1973-ban David Rockefeller által létrehozott Trilaterális Bizottság ezen az alapon kezdte el munkáját.
Kees van der Pijl azt is jelzi, hogy 1980-ra a Marshall-terv által is segített nagy szériás termelési szerkezet olyan nagy európai transznacionális cégeket hozott lére, amelyeknek egyrészt már béklyót jelentettek a szűk nemzetállami határok, de amelyek másrészt védelmet akartak egy egységes európai piacon az amerikai és a japán konkurensekkel szemben. Így jött létre 1983-ban a European Roundtable of Industrialists szervezete, benne a legnagyobb világcégekkel, akik ugyan minden belső határ lebontását támogatták, ám Amerikával szemben zártan akartak tartani egy szorosabb Európai Uniót. E terv hangadói a francia és a német nagy világcégek vezérkarai voltak, és a főként angol–amerikai–holland tőkét képviselő Unilever, Royal Dutsh Shell és más óriáscégek képviselői ki is vonultak néhány évre ebből a szervezetből. Így az európai központú szorosabb összefogás tőkés erői hajtották előre az 1980-as évek közepétől a De Gaulle-ék miatt leállított európai egyesülés újraindítását, és jött létre 1986-ra az Egységes Okmány, amely a teljesen egységes európai piac létrehozásának menetrendjét fektette le. (Jacques Delors az ő választottjuk és emberük volt az ezután következő években az Európai Bizottság élén.) Az Amerikától való függetlenségi felbuzdulás utóhatása volt még, hogy a felbomló szovjet blokk integrálására beindult versenyben az amerikaiakkal szemben a német tőkés csoportok terveket dolgoztak ki 1987–88 folyamán, és több száz milliárd márkás programokkal a közép-kelet-európai országok és Oroszország német tőkével való Európába integrálását kívánták megvalósítani. Ennek vezető alakja a Deutsche Bank elnöke, Alfred Herrhausen volt, Kohl kancellár és köre háttérsegítésével. Ám az angolok és az amerikaiak részéről óriási támadás indult meg e tervek ellen, végül Herrhausen merénylet áldozata lett 1989-ben, és e tervek más támogatói is így vagy úgy hatalmi machinációk áldozatai lettek. Kees van der Pijl ezt egy 2001-es tanulmányban részletesen is elemzi What Happened to the European Option for Eastern Europe? (Mi történt Kelet-Európa európai opciójával?) címmel, ugyanis végül az amerikai opció valósult meg. Végül – ezen események hatására is – az amerikai– angol tőkével szembeni független Európa terve lehanyatlott, és a mostani bővítésig komolyabb törekvés nem volt arra, hogy az Európai Uniót egy Amerikától független központként építsék ki. Az iraki háború kapcsán létrejött és a második világháború óta az első német lázadás Schröder kancellár részéről az Egyesült Államok és Nagy-Britannia teveivel szemben, illetve összefogása Franciaországgal azt mutatja, hogy mozgásban vannak ma is azok a tőkés csoportok, amelyek már a 80-as években is megkísérelték ezt. Ugyanígy az európai alkotmányozás során az egységes európai külpolitika intézményi kialakítására törekvés, továbbá az önálló európai katonai ütőerő létrehozása ilyen szempontból is értékelhető.
Összegezve tehát azt lehet mondani Pijl elemzése nyomán, hogy az angol és az amerikai tőkés csoportok főáramához tartozó külpolitika tervezői előtt ma is ott áll a végső terv, egy Euroatlanti Unió létrehozása, egy szövetségi Európai Egyesült Államok megteremtése után egy valamikori későbbi jövőben, míg a főként német és francia tőkés körökből álló csoportosulások egy része előtt egy Amerikával szemben lezáródó szövetségi Európa képe lebeg. A hazai televíziós hírkommentárok – és a bemondók számára a szövegeket írók – az „euroatlanti” integráció kifejezés magától értetődőként feltüntetésével még nagyon sietnek, ez még egy nyitott kérdés prejudikálását jelenti. És most tegyük zárójelbe, hogy ez számunkra üdvös vagy káros lenne, már csak azért is, mert itthon a nyilvánosság előtt lényegében semmilyen vita nem folyt le erről. De jelezni kell azt is, hogy nem kevesen vannak, akik azt gondolják: egyrészt vissza kellene fordulni az erősebb nemzetállami keretek felé, egy lazább európai egység mellett, másrészt a mai EU összeomlását prognosztizálják a kibővítés okozta belső intézményi feszültségek miatt a közeli jövőben. Ma még nem lehet tudni, hogy e három opció közül melyik valósul meg, de egyik sem puszta fantazmagória.

A szerző egyetemi tanár