Benes-ügy: cserbenhagyott szudétanémetek

Annak ellenére, hogy a második világháború, s vele együtt a nácizmus ideológiájára felépített társadalmi rendszer 60 évvel ezelőtt véget ért, a baloldal még mindig a németekről kialakított torz sztereotípiákat sulykolja a társadalomba. Elég egy pillantást vetni a könyvesboltok polcaira, hogy meggyőződjünk róla – a kommunizmussal foglalkozó elenyésző mennyiségű olvasnivaló mellett –, milyen elképesztő a felhozatal a fasizmus, a világháború, illetve a náci Németország vezetőinek emlékét felszínen tartó, nemritkán egyszerű sikerhajhász „szakirodalom” terén.
Kelet-Európában a németekkel szembeni magatartást két fontos további jelenség kísérte: a német kisebbségek könyörtelen asszimilálása – miközben a németajkúak Belgiumban vagy Olaszországban ma területi autonómiával és hivatalos nyelvhasználati jogokkal rendelkeznek –, illetve a németek ellen elkövetett bűnök, jogtalanságok semmibe vétele.
Utóbbi kategóriába tartoznak a hírhedt Benes-dekrétumok is, amelyek több mint hárommillió csehszlovákiai német sorsát pecsételték meg. A Benes-dekrétumokról mi, magyarok – bár gyakran emlegetjük őket – gyászosan keveset tudunk. Elsősorban ezzel magyarázható, hogy a magyar kormány minapi döntése, amellyel bojkottálta, hogy a dekrétumok ügye – a szlovákiai magyarok elleni máig kiható benesi diszkrimináció kapcsán – az ENSZ emberi jogok bizottsága elé kerüljön, gyakorlatilag semmilyen komoly megütközést nem váltott ki. Azt persze, hogy a kormány nem igazán viseli szívén a határon túli magyarok sorsát, már volt alkalmunk megszokni. A mostani döntés azonban mintegy hárommillió szudétanémetet, illetve azok utódait is érintette.
A történet ugyanis Folmavában, egy nyugat-csehországi községben kezdődött 1945. május 13-án. A helyi németek éppen a templomba tartottak, amikor cseh fegyveresek törtek be a faluba. A védtelen lakosságot elkergették, akik mindent maguk mögött hagyva a bajor határ felé menekültek. Csakhogy az amerikai katonák – a terhes nőkön kívül – senkit sem engedtek át a határon, így az emberek élelem, ellátás és orvosi segítség nélkül maradtak a határon. Néhányan eszméletüket vesztették, egy idős asszony pedig a helyszínen meghalt. A cseh fegyveresek közben öldökölni kezdtek a faluban. Először az idős Thim tanár házaspárral végeztek, majd Johann Mach és felesége következtek, akik után öt árva gyermek maradt hátra. A hetvenöt éves Karl Schneck fejét saját kapájával hasították szét. Folmavában mindent egybevetve összesen negyvenhét embert gyilkoltak meg. Az elüldözöttek pedig a határ menti dombokról nézték, hogyan fosztják ki otthonaikat a csehek. Az elkövetőket sohasem vonták felelősségre, nem is keresték őket. Ahogy a prágai Scharnhorst iskolában működő tömegmészárlás irányítóit sem. Itt, egyes becslések szerint több ezer embert – köztük gyermekeket, csecsemőket – lőttek halomra. Békeidőben. A gyilkosok aztán a holttestek közt lépkedve győződtek meg róla, él-e még az illető, s ha még mozgott, bajonettszúrással vetettek véget életének. A prágai német egyetem rektorát, Albrecht professzort, a neurológiai és pszichiátriai klinika igazgatóját intézetének padlásán akasztották fel. Kegyetlen sors várt azonban a brünni kórház német betegeire is. Őket a kórház alagsorba szállították, ahol sem orvosi segítséget, sem gyógyszert nem kaptak. Sőt, az is megesett, hogy a betegnek – nem tudni, kik – altatás nélkül vágták fel a gyomrát. Brünnből indult egyébként a deportálások egyik legvéresebb akciója, a hírhedt halálmenet is, amelynek során a harmincezer elűzött brünni németből mintegy tízezren haltak meg. Ők – ahogy a korszak legtöbb áldozata – tömegsírokban fekszenek.
Végül említsük meg röviden az észak-csehországi Lanskrounban történt borzalmakat. A kisváros főterére mintegy ezer németet hajtottak ki. A cseh gárdisták ütötték-verték, rugdosták, leköpdösték őket, majd találomra lövöldözni kezdtek a tömegbe. Aztán a városi víztartályba zavarták őket, ami idővel vörös lett a vértől. Aki ugyanis ki akart mászni, annak kezére tapostak, visszalökték a tartályba, s rálőttek. A szerencsésebb „vádlottak” a cseh „népbíróság” elé kerültek. Nekik a főtéren elhelyezett asztalhoz – a benesi ítélőszék modellje – vezető út utolsó métereit, a népbíróság tagjainak óhaja szerint, hason csúszva kellett megtenniük. Az ítéletet fehér krétával írták a németek hátára, és általában kötél vagy egyszerűen egy géppisztolysorozat által hajtották végre.
Ilyen és ehhez hasonló történeketek olvashatók Sidonia Dedinová – magyar nyelven is megjelent – Edvard Benes a likvidátor című dokumentumkötetében. A gyakorlatban ugyanis ilyesmiket jelentett a kollektív bűnösség elve. Hogy a magyar baloldal szerint a dekrétumoknak mindezek ellenére „nem megfelelő fóruma” az ENSZ emberi jogok bizottsága, több mint érthetetlen. A Benes-érában történt etnikai tisztogatások során mintegy 250 ezren haltak meg, és csaknem hárommillió embert üldöztek el – teljes vagyonfosztás mellett – otthonából. Az elüldözöttek családjai sokszor darabokra hullottak, s csak hosszú évek elteltével – ki Németországban, ki Ausztriában – találták meg újra egymást. Sokat mond a rendszer könyörtelenségéről, hogy nemegyszer olyan németajkú zsidók lettek a benesi „jogrend” áldozatai, akik éppen hazatérőben voltak a náci koncentrációs táborokból. Politikatörténeti szempontból pedig figyelemre méltó az a meglehetősen megalapozott vélekedés, miszerint az 1946-os csehországi választásokon sohasem győztek volna a kommunisták, ha a csehek számíthattak volna a szudétanémet szavazatokra.
A Benes-dekrétumok ügyét pusztán vagyonjogi kérdésnek beállítani nemcsak fatális tévedés, de nagymértékű erkölcstelenség is (a felvidéki magyaroktól a Benes-korszakban 570 ezer hektár földet koboztak el, míg 2005. szeptember elsején előreláthatólag 580 ezer hektár magántulajdonban lévő mezőgazdasági terület kerül a szlovák állam tulajdonába). A Gyurcsány-kormány azzal, hogy megakadályozta, hogy a dekrétumok ügye az ENSZ emberi jogok bizottsága elé kerüljön – ne feledjük, az unió többször megerősítette: nem kíván a kérdéssel foglalkozni –, nemcsak a felvidéki magyarok megaláztatása, hanem mintegy hárommillió szudétanémet kifosztása és szülőföldjéről való elűzése, valamint 250 ezer szudétanémet halála felett is szemet hunyt. Ami a magyar baloldal múltjáról és hagyományairól, illetve jelenlegi erkölcsi állapotáról egyaránt sokat elmond.