Budapest állapota önmagáért beszél

Csönd van. A dudva, a muhar, a gaz lehúz, altat, befed – jutnak eszembe Ady keserű sorai egy késő éjszaka a Nagykörúton gyalogolva. Az orrfacsaró bűz az aluljárókban, a kutyapiszok, a falfirkák, a mocskos, több rétegben plakátokkal teleaggatott, málló falak egy pusztuló várost idéznek. Szó szerint az ugarra, vagy – képletesen – az egész magyar valóságra gondolt a költő? Erkölcsi válságra, amihez a legutóbbi időkben ilyen mérvű fizikai leépülés társul? Ez lenne a Duna királynője, Európa ezerszáz éves múltra visszatekintő nemzetének fővárosa?
A züllés legkétségbeejtőbb megnyilvánulása azonban a kapualjakban és padokon meghúzódó hajléktalanok sokasága, hiszen jelképesen benne foglaltatik egész korunk tragédiája: a lecsúszott, magára hagyott, kilátástalanságba taszított ember és a felette átlépő, vállvonogató közöny. Ezt a hideg apátiát a liberalizmus szülte és máig táplálja az egyén jogaira hivatkozó logikájával, szemben a közösségi, keresztény szolidaritás elveivel. Tanaival az egyén – restségére és önzésére építve – közösség iránt viselt felelősségét ásta alá és örökösen kész felmenteni erkölcsi felelőssége alól. Az egyéni jogok mindenhatóságát hangoztatva felmentést kap a gyermekét abortáló anya, a házasságtörő kéjelgő, a könnyűdrogokat terjesztő bűnöző, a testét áruló prostituált, a befogadó nemzetközösséget megvető, annak szokásaiból és hitéből gúnyt űző kisebbség. A liberalizmus tana, különösen annak közösségbomlasztó hatása nem véletlenül éppen hazánkban hullott a legtermékenyebb talajra, hiszen a múlt század minden magyar tragédiája a liberalizmus előfeltételeit teremtette meg és jelenkori térhódítását készítette elő. Trianon elvette nemzetünk egységét, a kommunizmus pedig a vesztes világháborúk után megmaradt reményen túl megfosztotta országunkat hitétől, erkölcsi mércéjétől, munkaszeretetétől, esztétikai érzékétől és attól a felelősségtől, amivel itt – Szabó Dezső gondolatát plagizálva – ezer éven át minden magyar tartozott minden magyarért. Démoni módszereivel egy olyan hazug közösségiséget teremtett, amely az összetartozás látszatát fenntartva borította fel azt a titkos harmóniát, ami az egyént és közösségét a teremtés óta összeköti. Ebben a bomlásnak indult, alapvető reflexeitől is megfosztott társadalomban végzetes az a közöny, amit korunk új tana, a kommunizmussal rokon liberalizmus hintett el itthoni – korábban a szocializmusért lelkesedő – híveinek segítségével.
Ez a közösségellenes eszmét retorikájába és kormányzati ténykedésébe egyaránt beépítő politikai szövetkezet, amely az ultraliberális tanokat varratmentesen ötvözi a kommunista hagyományokkal, immáron második alkalommal kap felhatalmazást országunk irányítására. Budapestet pedig mintha hitbizományba kapta volna. A laissez-faire szemlélet mindkét szinten leginkább a hangzatos szólamokkal társított teljes cselekvésképtelenségben, valamint a jövőkép és alkotó képzelőerő teljes hiányában mutatkozik. Lendületben az ország! – szól a kormányprogram. Lendületben a város! Budapestnek metró kell! – hirdették Demszky óriásplakátjai. Ha azonban a lovak közé dobjuk a gyeplőt, attól lendület még csak lesz, de az irány kétséges lehet. Ez a koncepciótlan sodródás éppen annyira észlelhető az ország jelenlegi állapotán, mint Budapest városképén.
Talány, hogy a magukat hazánk intellektuális krémjének kikiáltó liberálisaink miért leledzenek krónikus fáziskésésben nyugati elvbarátaikhoz képest. Hiszen hol van már az a Nyugat, amely a feltétlen liberalizálást hirdeti a gazdasági és társadalmi élet minden területén? Máshol szinte már csak megszokásból, mintsem meggyőződésből hirdetik azt a téveszmét, amely egy közösségre élő organizmusként tekint, amelynek fejlődésébe nem szabad államilag beavatkozni. A sodródásnak e torz szemléletéből már azok a liberális államok is kezdenek kiábrándulni, amelyek kezdetben gúnyos szkepticizmussal és jókora rosszindulattal szemlélték a liberalizmusnak fittyet hányó országok rekordgyorsaságú fejlődését. A globális receptek helyett helybeli adottságokra és közösségi sajátosságokra építő államok képesek csak virágzó és életképes társadalmi, gazdasági rendszereket létrehozni: ezt bizonyítja a szingapúri, malajziai és kínai példa. Erre az útra kezd visszatérni a liberális irányt követő nyugati államok többsége is, miután ideológiájukat követve elérték a zsákutca végét. Miért nem tudunk más országok tapasztalataira építeni? Nem látja Demszky Gábor külföldi útjai során, hogy hol tartanak Európa városai saját városához képest? Nem irigyli, hogy mindegyik úgy vált nemzetközi világvárossá vagy regionális központtá, hogy megtalálta és megtartotta saját arculatát?
Nem ok nélkül halkultak el az utóbbi időben azok a liberális hangok, akiktől oly gyakran hallottuk a Bezzeg Nyugaton…! kezdetű tirádát. Így most engedtessék meg, hogy mi hozakodjunk elő az állandó hivatkozási alap, a legliberálisabb ország legliberálisabb városának példájával. Több mint tíz éve annak, hogy a bűnözésről, kábítószer-kereskedelemről, munkanélküliségről és általános lakhatatlanságáról híres New York megtért a biztonságot, tisztaságot és rendet drákói szigorral, kemény állami beavatkozással megteremtő Rudolph Giuliani, valamint utódja, a nulla tolerancia politikáját hasonló következetességgel képviselő Michael Bloomberg irányítása alatt. A hagyományosan liberális megoldást, a passzív tétlenség és a szőnyeg alá seprés taktikáját megelégelő New York-iak radikális tervre szánták rá magukat a hajléktalanság egyre rémisztőbb méreteket öltő problémájának kezelésére. Csakhogy számokban is érzékeltessük: amíg a 80-as évek elején New Yorkban hétezerötszáz fő körüli volt a napi átlagban menhelyeken megfordulók száma, addig mára ez az arány meghaladja a negyvenezret. A negatív tendenciát ráadásul a költségek óriási növekedése kísérte: csupán az elmúlt évtizedben több mint 4,6 milliárd dollárt költött a New York-i városvezetés menhelyek építésére és fenntartására. A rekordméretű kiadások ellenére exponenciálisan fokozódó probléma a következtetések levonására kényszerítette a városvezetést. A felismerés, hogy a horribilis összegeket felszívó menhelyek önmagukban nem képesek megoldani, s csupán átmenetileg, felszínesen kezelik a hajléktalanság problémáját, egy radikális szemléletváltást eredményezett. Így született meg az ambiciózus, a legapróbb részletekig kidolgozott tervezet, amely a hajléktalanok számának kétharmados csökkentését tűzi ki célul a következő öt év alatt. A tervezett intézkedések részletes ismertetése nem a mi feladatunk – de azért az illetékesek figyelmébe ajánljuk New York polgármesteri hivatalának a honlapját (www.nyc.gov/endinghomelessness), hiszen ez esetben nem a részleteken, hanem a szemléletváltáson van a hangsúly.
Bloomberg tavaly június 23-án hirdette meg a menhelyek létesítésén és fenntartásán túlmutató megoldásokat körvonalazó tervezetét, amely több mint hatvan határidőhöz kötött kezdeményezést ölel fel. A csődöt mondott segélyezés helyett – amely pusztán a probléma kezelésére, nem pedig annak okainak és tüneteinek felderítésére szorítkozott – a tervezet a megelőzésre és az ösztönzésre helyezi a hangsúlyt. A megelőzés hatékonyságát növelik például azok a merőben új módszerek, amelyek segítségével ki lehet mutatni a veszélyeztetett, hajléktalanság küszöbén álló rétegeket. Bevezetik az önkritikát, amelyet a város vezetése saját intézményeivel szemben gyakorol: felmérések alapján ugyanis sok esetben az állami intézményekből (kórházak, börtönök, fegyintézetek és nevelőotthonok) felelőtlenül, a körülményekre való tekintet nélkül lökik ki a később hajléktalanná válókat. Ezeket a káros mellékhatásokat az új terv az intézményrendszer jobb összehangolásával, tevékenységük koordinálásával kívánja orvosolni.
New York vezetése felismerte, hogy egy város legnagyobb problémáit csak úgy lehet megoldani, ha a helyi közösséget bevonja és érdekeltté teszi azok felszámolásában. Így született meg az a koncepció, amely – a központosítás bürokráciája helyett – a hatékony közösségi szintet jelöli meg a hajléktalanság elleni küzdelem hadszínterévé. Főszereplője pedig maga a közösség, amelynek minden rétege – a közhasznú társaságoktól kezdve a magán- és állami szférán át az alapítványokig – érdekelt a sikerben.
Mint ahogy emberek között, úgy társadalmi közösségeik között sem létezik ab ovo minőségbeli különbség. Földrajzi fekvéstől és adottságoktól függetlenül képesek városok és államok a semmiből kiemelkedni és virágzó társadalmakat teremteni. Gondoljunk az őserdőből, mocsárból és identitás nélküli tömegből harminc év alatt hipermodern állammá fejlődő Szingapúrra, a gyarmati sorból és polgárháborúból, kusza társadalmi összetételéből felemelkedő, mára virágzó Malajziára vagy Európa reménytelenül elmaradott és rusztikus templom egeréből Kelta Tigrissé vált Írországra. Budapest is lehet New York, hiszen nem pénz és adottság kérdése egy társadalom jóléte. Csupán hozzáállásé, amelyben a közösség pozitív energiáit egy elhivatott, szakmailag felkészült, koncepcióval és főként felelősségtudattal rendelkező vezetés sűríti egy átfogó nemzetstratégiába. Gyökeres szemléletváltásra lenne szükség, amely nem egy szabados világvárosnak, hanem egy jellegzetesen magyar fővárosnak, egyben Közép-Európa régi-új regionális központjának megteremtéséhez nyeri meg a helyi közösség társadalmi rétegeit és gazdasági szereplőit, legyen az állami vagy magán, magyar, külföldi vagy multinacionális.
Talán nem kell ahhoz Lee Kuan Yew, Mahathir, Giuliani vagy Bloomberg kvalitásait Demszky Gáboréval összevetni, hogy Budapest polgárait meggyőzzük a különbségről. Fővárosunk magáért beszél.

A szerző közíró, politológus