Most, hogy az Európai Unió intézményeiben is újra napirendre került a rasszizmus és az antiszemitizmus kérdése – amit elsősorban Auschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulója váltott ki –, Európa kezd a kérdés jelentőségének tudatára ébredni. A háború után Adenauer, Schuman és De Gasperi a náci totalitarizmus nyomán kialakult, súlyos konfliktussal terhelt megosztottságon felülkerekedve sikerrel alakította ki az egyesült Európa magját a szétszakított kontinensen. A Szovjetunió vezetése, miután felrúgta a Hitlerrel kötött áruló paktumot, a nyugati demokráciák oldalára helyezkedve hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. S ez nem minden. Férfiak és nők, akiket az igazság eszménye lelkesített, dobogó szívvel fogtak fegyvert a kommunizmus nevében, saját hazámban is, hogy a szabadságért harcoljanak.
Ez az a történelem, amelyre Európa egy része ma emlékezik, amelyről még ma is megemlékezik. Nem feledve természetesen azt, hogy szabadságunkat nagymértékben köszönhetjük az Egyesült Államokhoz fűződő transzatlanti kapcsolat kialakulásának és megerősödésének, részben a második világháború folyamán, de főképp az azt követő időszakban. Úgy helyes azonban, hogy tisztázzuk – és ezt nem további viták szítása kedvéért, hanem magyarázatként –, az ezekben az eseményekben szerepet vállaló személyek nagy része hosszú éveken át inkább a történelmi magyarázatokat és a nácizmus feletti győzelem „történeti tényeit” helyezte előtérbe, az ezzel járó szükségszerű egyszerűsítésekkel. A szovjet totalitarizmus igazi arca sokáig és sokak előtt rejtve maradt; elég csak azokra az európai értelmiségiekre gondolnunk, akiket szép számmal megnyert magának a békemozgalom – még olyan személyiségeket is, mint Bertrand Russell. Nagyon kevesen adtak hitelt annak, amire az idő tájt csak mint néhány egyetemi tanár vádjaira és nyugtalankodására tekintettek.
Elég csak emlékeztetni az olasz történelemből a foibe-gyilkosságok borzalmaira, amelynek az emlékét is cenzúrázták és feláldozták, először a Tito marsall Jugoszláviájával ápolandó jó kapcsolatok oltárán, majd az olasz kommunista mozgalom egységes arculata érdekében.
Egy bátor asszony, egy zsidó értelmiségi, Hannah Arendt az elsők között tette azt, amit még ma is botrányosnak tartanak: összehasonlításában egyenlőségjelet tett a nácizmus és a sztálinizmus közé. E megállapítása éppen azért volt botrányos, mert – egyesek szerint –, nem vette figyelembe a két jelenség sajátosságait és ideológiai tartalmukat. Mindazonáltal szilárd alapokon nyugszik a két rezsim szerkezetének összehasonlítása, amelyben mindkét rendszer mint terrort és propagandát terjesztő félelmetes gépezet jelenik meg.
Mind a nácizmus, mind a sztálinizmus halálos mozgalma azt rendelte el, hogy egy adott fajnak – a zsidóknak –, illetve egy osztálynak – a burzsoáziának – nincs joga az élethez, és megtervezte kiirtásukat. A szovjet kommunizmus szerint a történelem törvényei diktálták a szóban forgó osztály vagy az oda tartozók bukását, míg a náci ideológia szerint a természet törvényei távolítják el mindazon elemeket, amelyek nem minden esetben tekinthetők alapvetően fontosnak.
Mind az ortodox marxista tudósok, mind a Shoa egyedülálló mivoltát féltve védelmezők vitatták Arendt összehasonlítását, aki azonban vállalva a kockázatot, 1951-ben közzétette azt – egyébként kivételes érzékkel, ha arra gondolunk, milyen történeti források álltak akkor rendelkezésére: bár bukása után hat évvel Hitlerről sok adat állt rendelkezésre, és a náci levéltárakat már alaposan átvizsgálták, nagyon keveset lehetett viszont tudni Sztálinról, akinek a halála csak két év múlva következett be. Róla és a kommunista terrorról egészen az 1990-es évekig csak kevés adat kerülhetett napvilágra.
A mai Európa olyan országokból és népekből állt össze, amelyek sajnos, közelről tapasztalták meg e második totalitárius rezsimet, az azzal járó borzalmakat. Az ő történelmük a mi történelmünk is. Az általuk elszenvedett fájdalom mindenki fájdalma kell hogy legyen. S ha a mai Európa egységes és szabad, ez épp azért lehet így, mert meg tudta magát szabadítani a XX. század két nagy totalitárius rendszerétől, amelyek ugyan eredetükben és kimenetükben különböztek, ám abban hasonlítanak, hogy mindkettő „objektív ellenségnek” kikiáltott, ám valójában teljesen ártatlan embereket mészároltatott le. Számos tudós, vagy akár az etika magyarázata ma már a kontextus, a fájdalmas tapasztalat és – ne feledkezzünk meg róla – a győzedelmes felszabadulás hasonlóságát hangsúlyozza; ugyanazon értékek ezek, amelyek nevében a „kis Európa” visszautasította a totalitarizmus gyökereiben a nácizmus és a kommunizmus közt vont szerkezeti analógiát, éppen a történeti különbözőség szempontjait helyezve előtérbe.
Ma is tiszteletben tarthatjuk, tiszteletben kell tartanunk a történészek érvelését, különböző elemzéseiket, összehasonlításaikat, még akkor is, ha azok kíméletlen eredményt adnak. Ám végül is mindannyian, akár Keleten, akár Nyugaton élünk, ugyanannak a történelemnek vagyunk részesei, és szabadon ítélkezhetünk a múlt, mint közös múltunk felett, képmutatás és engedékenység nélkül.
Ez az alapja annak a meggyőződésemnek, hogy Szájer József és Vytautas Landsbergis felhívásának nyitott fülekre kell találnia. Készen állok arra, mi több, eltökélt szándékom, hogy a vitában a saját hatásköröm szabta határokon belül, az európai intézményeknél részt vegyek. Úgy gondolom, egy széles körű, nyilvános és az átláthatóságon alapuló európai vitára lenne szükség, amely méltó ahhoz az Európához, amelyet az új Alkotmány alapján a tagállamok és népeik javára építünk.
Franco Frattini
origo.hu
Egy kecskeméti nő olyan hálás volt az orvosnak, aki megmentette az életét, hogy meztelenül ment be hozzá
