Annak idején kissé szomorúvá tett, hogy egy súlyosan beszédhibás ember lett a kulturális miniszter. Annak a pártnak, amely a kulturális minisztert adja, ennyire volt fontos a magyarság beszédkultúrája. Páratlan élmény lehetett, amikor Miskolcon megnyitotta a magyar nyelv hetét. „Büszkék lehetünk választékos, szép nyelvünkre” – mondta. Az viszont kissé felvillanyozott – én is csak gyarló ember vagyok –, hogy távolabbi névrokona, a 19. században élt kitűnő zeneszerző és karmester, Ferdinand von Hiller vezette be Drezdában a bérleti hangversenyeket és alapította meg Kölnben a konzervatóriumot.
Ha miniszteri teljesítményét Görgey Gáboréhoz mérjük, Hiller sok tekintetben jobb volt Görgeynél. Ha a polgári kormány kezdeményezőképességét tekintjük, annál sokkal rosszabb. De annál is, ami egy valódi szociáldemokrata kormánytól elvárható – vagy amit ő maga ígért. Miután Görgey konfrontatív politikája a végsőkig borzolta a kedélyeket, Medgyessy Péter olyan politikát kért, amely szerint a kultúra nem „válaszfal”, hanem „híd”. Hiller már az elején megígérte: Nem nyomulós kultúrpolitikát akar, hanem esélyteremtő kulturális politikát. A szakma és az ellenzék – gondolván, elődjénél csak jobb jöhet – megnyugvással fogadta a váltást. Már elfelejtették: annak idején Görgey is a „megbékélés” jegyében foglalta el a bársonyszéket.
Hiller néhány hónapi államtitkárság után otthagyta az oktatásügyet a kulturális miniszteri stallumért. Szó sincs cserbenhagyásról – mondta –, mert az oktatás és a kultúra szorosan összetartozik. Huszonegy hónap után a kulturális tárcáról is lemondott a még magasabb pártelnöki tisztség kedvéért. Már az Oktatási Minisztériumban is arról beszélt, hogy több választási cikluson átívelő „gondolkodásmódra” van szükség, és ezt szorgalmazta kulturális miniszterként is. Az alapelv helyes volt. De nem vette észre, hogy az MSZP csak válságkormányokat képes felállítani, melyek minden energiáját a gazdasági összeomlás túlélése és a választási kampány emészti fel. Volt a dolognak egy szépséghibája is: Hiller elfelejtette bevonni a polgári oldalt a terv kialakításába. Az eredmény, a magyar kulturális stratégia, úgy próbálta ezt kompenzálni, hogy kikerülte a kényes kérdéseket. Csakhogy ezek egyben kultúránk megkerülhetetlen kérdései is. Nem veszik tekintetbe, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek, a határon túli magyarok vagy az egyházak milyen kulturális stratégiákat követnek. Hihetetlen, de az egész dolgozatban egy alkalommal sem szerepel sem a „jobb-”, sem a „baloldal”, sem a szocialista, sem a liberális, sem a konzervatív megjelölés; sem valamely párt neve. Az alkotók azt az illúziót igyekeznek kelteni, mintha a kultúra – sőt, a kultúrpolitika – légüres politikai térben alakulna ki. A stratégia olyan lett, mintha Vitányi Iván írta volna Aczél György és Köpeczi Béla idejében.
A tavaly nyáron elkészült Új magyar szociáldemokrácia című vitairat úgy próbálta a baloldal hegemóniáját megszilárdítani, hogy célul tűzte ki az MSZP számára „a nemzet egyesítését”. Az elcsépelt demokrácia helyett a technokrata jogegyenlőség és esélyegyenlőség fogalmakkal operáltak. A stratégiában hasonló okokból váltotta fel a közművelődés fejlesztését az esélyegyenlőség. Tudható volt persze, hogy mindez csak szemfényvesztés, hiszen a koalíció éppen az esélykülönbségek fenntartásában érdekelt. Jellemző, hogy a vitairat csak a romákat, a fogyatékosokat és a homoszexuálisokat emeli ki. De már a középosztály megerősödését nem támogatják („nem segíthetünk mindenkin” – írják), mert az – mind gazdaságilag, mind politikailag – az előjogokkal rendelkezők konkurense lenne. Márpedig szakmai közhely, hogy a kiegyensúlyozott művelődés és kultúra alapja az erős középosztály. De még a cigányság felemelésével is gondok vannak. Farkas Flórián szerint a kormányzat azért nem adja meg a cigányság felemeléséhez (speciális oktatási programjához) szükséges támogatást, hogy minél tovább kiszolgáltatott helyzetben tartsa őket, és néhány forintért bármikor meg tudja vásárolni szavazataikat. A fogyatékosokat pedig úgy támogatják, hogy megvonják munkáltatóiktól az adókedvezményeket.
A stratégia jól tudta a leckét: „A kultúra a nemzeti egység megőrzésének és erősítésének kitüntetett terepe.” Hilleren mégis kiütközik a baloldal örökletes nemzetfóbiája. Kétségbe vonja a polgári kormány őszinteségét, és merő populizmusnak állítja be a millenniumi ünnepség szerinte rokokós eseményeit (panem et circenses). Sem történészi ismeretei, sem empátiája nem elegendő ahhoz, hogy meghallja a fenti kezdeményezések lenti visszhangját: a nép vágyát, hogy visszaszerezze már-már elvesztett identitását. Kárörvendve jegyzi meg: „Nem sok maradt az ünnepből.” Valóban – de ezért éppen az ő csapata felel. A stratégia arról értekezett, hogy az EU-csatlakozás körülményei „javíthatják a határon inneni és túli magyarság kapcsolatait, erősíthetik a korszerű, európai távlatú »globális« magyar nemzettudatot.” Néhány héttel később Hiller együtt kampányolt Gyurcsány Ferenccel a külhoni magyarok kettős állampolgársága – ellen. Hiller napi kormányzati munkájában is diszkriminált. Csak néhány példa. Még 2003-ban történt, hogy az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának fél évet kellett várnia meghallgatására. Tavaly már csak két óra hosszat volt hajlandó rendelkezésre állni, amivel egyoldalúan korlátozta a képviselői jogokat. Nemcsak a stratégia, az Európa-terv sem alapszik széles körű egyeztetésen. A külföldi fesztiválokra kiküldött filmeket nem konszenzus alapján választották ki. A Művészetek Palotája eredeti tervét a benne elhelyezendő intézmények megkérdezése nélkül változtatták meg. És mivel a Hagyományok Háza nem vállalta az előnytelen feltételeket, a mai napig nem dőlt el, melyik lesz a harmadik intézmény. Amikor megszületett a döntés arról, hogy a palotában a Modern Magyar Művészeti Múzeum helyett a Ludwig Múzeumot helyezik el, a grémiumban az érintett intézmény képviselője is helyet kapott. Az irodalmi pályázat kiírását 2003 végén úgy változtatták meg, hogy a pályázó elveszítette anonimitását.
Miután Kállainé Kállai Katalin romaügyi miniszteri biztos összeférhetetlenség miatt nem tölthette be tovább tisztségét, Hiller Kállainé köztisztviselői szerződését megbízásos munkaviszonyra cserélte, és – a törvény szelleme ellenében – továbbra is ugyanabban a munkakörben alkalmazta. Ezzel szemben, jóllehet Beke Pálnak még két éve volt hátra a Magyar Művelődési Intézet élén, Hiller elmozdította, és helyébe saját emberét, Borbát Erikát állította. Mivel a New York-i Magyar Kulturális Intézet vezetője, Magyar Kálmán lelkiismeretes, a nemzeti érdekeket védő ember volt, Hiller tavaly, január elején leváltotta, és helyére Orsós László Jakabot, a Népszabadság film- és tévékritikusát nevezte ki.
Szintén január elején a tárca megbízta Gyurcsány korábbi üzlettársát, Rákosi Ferencet (Altus Consulting Rt.), végezzen 8 millióért jogi tanácsadást a tárcának. (Minek egy minisztériumnak jogi tanácsokat adni?) Amikor viszont a Fidesz-vezetésű Debrecen költségvetés-módosítást kért, hogy több pénzhez jusson, Hiller nem támogatta indítványukat. A 2005-ös költségvetés pénzt vont el az egyházi iskoláktól. A XX. és XXI. Század Intézet 2003 októberében olyan utasítást kapott, hogy 2003-ban nem használhatja fel előző évi maradványát. A Terror Háza Múzeum támogatását idén két számjegyű összeggel csökkentették.
A tájékoztatásban dúló diszkrimináció közvetlenül sújtja az állampolgárokat. A kormány két sajtótájékoztatót ad: egyet a baloldali, és egyet a teljes nyilvánosságnak. A kormány tavaly októberben úgy határozott, a kormánytagok nem adnak interjút a Magyar Nemzetnek. A Népszabadságot viszont feltétel nélkül ki kell szolgálniuk. Október 6-án éppen e lap újságírója, Csontos János kért Hillertől interjút, aki „időhiányra” hivatkozva lemondta azt, majd pedig, a látszattal sem törődve, a Nap-keltében, az MSZP honlapján, a Népszavában és a baloldali szabadegyetemen korteskedett. A kormányzati embargó egyébként a teljes jobboldali sajtót és minden konzervatív műsort egyazon következetességgel sújtja. A tárca – a Népszabadságon kívül – nem a másik legnagyobb napilapban, a Magyar Nemzetben jelentette meg a Nemzeti Kulturális Alap nemzetiségi és kisebbségi pályázatát, hanem a baloldali Magyar Hírlapban. Az Európa-terv a liberális Beszélőben jelent meg. Jóllehet köztudott, hogy a jobboldalnak alig van sajtója, Hiller kijelentette, hogy a baloldalnak önálló tv- és rádiócsatornára van szüksége. Tavaly márciusban a lapok megírták, hogy az MSZP holdudvarához tartozó vállalat (a Pan-Am Média Kft.) egy olyan országos tévéhálózat kiépítését tervezi, amely 46 helyi televíziót köt össze optikai kábellel. Az év végén újabb hír: a kulturális tárca mintegy 686 millió forintot állított be a közszolgálati (valójában a kormány által befolyásolt) műsorok támogatására.
2005 elején az egyházi ügyekért felelős államtitkár, Gulyás Kálmán, a Miniszterelnöki Hivatal tanácsadója, azzal az ötlettel állt elő, hogy revideálni kell az apostoli Szentszék és a Horn-kormány között 1997-ben megkötött megállapodást. A javaslat egybecseng Gyurcsány azon követelésével, hogy az egyházak ne foglaljanak állást politikai kérdésekben. Nem kulturális politika ez, hanem kultúrpolitika, ahogyan azt már az MSZP-től – és az MSZMP-től – megszoktuk.
Jóllehet az MSZP „kicsi, de aktív” államról beszélt, Hiller – szövetségesének engedve – tudatosan lemondott a közművelődés tartalmi szabályozásáról: a normaalkotásról, a mintaadásról vagy a kedvezőtlen kulturális tendenciák visszaszorításáról. Szakmailag sem állja meg a helyét, hogy egy mégoly gazdag kulturális kínálat önmagában képes a művelődés számos szegmenséből kizárt tömegeket visszavezetni a kultúrához. Azt persze Hiller is tudja, hogy a szabad művelődéshez sok pénz és sok szabadidő szükséges. De azzal nem számolt, vagy nem érdekli, hogy a koalíció egy szűk elitet képvisel, mely oly mértékben eladósítja az országot, hogy az emberek durván kétharmadának már esélye sincs arra, hogy felül tudjon emelkedni létfenntartásának napi gondjain.
Beiktatásakor Hiller azzal biztatta a közvéleményt, hogy lesz pénz, mert „jóban van” a pénzügyminiszterrel. Csakhogy a kulturális miniszternek mindenekelőtt az állampolgárokkal és a magyar kultúrával kell jóban lennie. Amikor az Országgyűlés előtt egy olyan törvényjavaslat feküdt, amely szerint az állami támogatásokból megvalósult beruházások utáni áfabefizetés kötelezettségének ki kellene terjednie a kulturális beruházásokra is, Hiller igennel szavazott. Pedig ezzel a döntéssel az általa felügyelt terület egymilliárd forintot veszített. Hiller tehát a pénzügyminiszter vonatkozásában pozitívan, választói tekintetében viszont negatívan diszkriminált. 2003. május 20-án azt ígérte, amit mindenki szeretett volna hallani: tárcája ki fog törni a maradékelv szorításából. Rá egy hétre Medgyessy bejelentette az első Draskovics-csomagot. Három héttel később fogtak hozzá a magyar kulturális stratégia megírásához. A stratégiában pedig szó szerint ez áll: „A kulturális stratégia nem lehet egy szektor érdekérvényesítő hadműveleti terve. Nem képezhet panasz- és követeléslistát.”
Hillernek mindenképpen mennie kellett.
A szerző a zenetudományok kandidátusa,
művelődésszociológus
origo.hu
Egy kecskeméti nő olyan hálás volt az orvosnak, aki megmentette az életét, hogy meztelenül ment be hozzá
