Honnan indult el az MSZP–SZDSZ harci szekere?

Ha mi, magyarok egy kiegyensúlyozott polgári társadalomban élnénk, akkor a politikai kampány mindössze a választások előtti hónapokban kezdődne el. Az MSZP, miután oly sok mindenben volt képtelen meghallani az idők szavát, és legalább úgy tenni, mintha tudomásul venné a polgári eszme – és gyakorlat – győzelmét a bolsevista eszme – és gyakorlat – felett, egyetlen radikális újítást vezetett be a kormányzás kommunikációja területén: meghonosította Magyarországon a négy éven át tartó kampányt.
Az állampolgárnak ebből borzasztóan elege van, a média pedig figyelemre méltó egyöntetűséggel (tehát sajnos a jobboldal is) azt szajkózza, ami oly kedves Dávid Ibolya füleinek: hogy lám-lám, ilyenek a pártok, főleg a nagyok, acsarkodik egymásra mindkettő. Kevesekben tudatosul az, hogy itt a kormány az, amely ellenzék módra vicsorog, holott ha egyszer hatalmon van, kormányoznia kellene, vagy legalább mosolyognia, mintha nem fájna. De miért képtelen az MSZP–SZDSZ-kormány arra, hogy békésen vagy legalább a béke látszatát keltve tegye a dolgát?

A harci kutyák természetéről

Azok, akik az uniós kampány idején Ron Werberben jelölték meg az MSZP agresszív kommunikációjának egyetlen okát, csak a gombját találták meg az elveszett kabátnak, de a kabát nemcsak hogy nincs sehol, hanem mire meglesz, kiderül, hogy sose volt rajta gomb, mert tépőzáras. Nem hinném, hogy a jövőre esedékes választási kampányban a konzervatív oldalnak le kell lesüllyednie a baloldal harci kutyáinak szintjére, de az bizonyos, hogy a harci kutyák tenyésztésének körülményeivel és főleg a természetükkel – azaz annak föltérképezésével, hogy mi várható tőlük és mi feltételezhető róluk, mikor ölnek és mikor harapnak – mindenképpen tisztában kell lenni. Ezért néhány dolgot érdemes végiggondolnunk.
Amikor az MSZP-tagok javarészének szocializálódásáról esik szó, akkor valójában a kommunista örökség, a kommunista elvek szerint, tehát osztálygyűlöletre nevelt egyén (ma ez a MSZP– SZDSZ hatalmi struktúrájába beépült középgeneráció) szellemi-lelki miliőjére kell gondolnunk. Azokra, akik Che Guevaráért lihegtek, akik beletörölték a lábukat Németh Lászlóba, Nagy Lászlóba, ahányszor csak tehették, azokra, akiknek nem okozott gondot az „ellenforradalom” szó leírása. Akik jól érezték magukat a Kádár-rendszerben, amelyet nagy hiba a Trabanttal, a hétvégi telekkel és a paprikás krumplival jellemezni, sokkal inkább összefoglalná a lényegét a nyolc elemit végzett, diplomásokat leugató párttitkár, a tizenkét évnyi várakozás és kérvényezés után kiutalt vezetékes telefon vagy a maximum 400 forint kivihető „valuta”, amellyel dőzsölhetett az, aki Bécsig eljutott. Aki egy forinttal többet szeretett volna kivinni, az a rendőrök óvó karjaiba futott. (El lehet olvasni ennek felemelő élményéről Kertész Imre Jegyzőkönyv című írását.)
Ez egy nyomorúságos és megnyomorító rendszer volt, amelynek megvoltak a kiváltságosai, de a legtöbb embernek a „paprikás krumpli–Trabant– telek” szentháromságából csak a paprikás krumplira futotta. Az elzabrált villák új, kommunista tulajdonosai a második generációban szocialistává váltak, s csak a harmadikban lettek szociáldemokraták, akkor, amikor a nagyapák szerezte, az évtizedek folyamán szétmálló „burzsoá” vagyonhoz az apák „kapcsolati tőkéje” révén az ifjak némi állami vagyont is hozzátrükköztek.
Az a propaganda-erőközpont, ahonnan az MSZP-SZDSZ harci szekere a Demokratikus Charta után elindult, még a második világháború előtti időkben készült. Bármennyire furcsálljuk is, a mai PR-tevékenység hajszálgyökerei, még a Nyugaton kifejlesztett legmodernebbnek tartott kommunikációs technikákat is beleértve, a rendkívül sikeres szovjet és német totalitárius propagandáig nyúlnak vissza. Erről senki nem beszél, bár nem is tagadja. A mai hipermodern politikai kommunikációs technikák számára a 30-as és 40-es évek szovjet és náci propagandája volt az a bizonyos első egymillió, amelynek eredetét a milliomos vállalkozóvá vált, koncerteket és árvákat támogató újgazdagtól már nem illik és nem is szokás megkérdezni.
De miért volt olyan hatásos ez a totalitárius propaganda? Mert hatásos volt, hiszen a Nyugat csak évekkel a második világháború után döbbent rá arra, hogy ha nem veszi föl a harcot a szovjet propagandával, a velük szimpatizálókkal és a hazai kommunistákkal, akkor egy szép napon arra ébred, hogy ha valaki London vagy Párizs elővárosában kikönyököl az ablakba, már a kertek alatt húzódik a vasfüggöny.

Aki védekezik, azt elsöprik

Arthur Koestler A vágyakozás kora (The Age of Longing) című regényében leír egy esetet, amely szerinte az ötvenes évek derekán meg fog történni. A Szovjetunió területén kísérleti atomrobbantások folynak, s hogy hogy nem, egy bomba „véletlenül” egy lakott települést pusztít el. A szovjetek gyorsan odaküldenek egy pilótát, készítsen róla titkos jelentést, mi történt. A pilóta alacsonyra ereszkedik, és rettenetes dolgokat lát: halálosan megsebesült emberek vánszorognak az utcán, sokan összeesnek, és tömérdek a halott.
Mi történik? Először is a szovjet hírügynökségek egy hétig hallgatnak. (Koestler ezt a művét 1951-ben írta, de nekünk azért eszünkbe juthat a csernobili katasztrófa pontosan egy hétig visszatartott híre.) Utána kiadnak egy kommünikét, amely szerint az atombombát csakis az ellenség dobhatta le az ártatlan dolgozó emberek államára. A világ hírügynökségei ezek után fölkapják az álhírt, amely ötven százalékban végül is igaz: bombázás volt, ellenség nem volt.
Mit tesz a Nyugat, miután megvádolták? A Nyugattól ennyire futja: „Nem mi tettük.” Ugye, ismerős? Aki nem tett semmit, védekezik. Védekezik, tehát gyanús. A modern kommunikációs elméletekben a defenzív (védekező) magatartás a legnagyobb botrány, jóvátehetetlen vétek. (Körülbelül olyasmi, mint egy zsinagógában Jézust emlegetni.)
Koestler regényében a Nyugat védekező passzivitása remek alkalom a szovjeteknek, hogy újból támadásba lendüljenek. Amíg a Nyugat álmélkodik a kommunisták pofátlan rágalmain, azalatt ők „megtalálják” a bűnöst. Rögtön le is csukják, mert annyira igazságszeretők, és a lefogott ember természetesen azonnal bevallja, hogy összejátszott az imperialistákkal.
Ez Koestler látlelete. Megmutatja: aki védekezik, azt elsöprik. Támadni kell. Ez a hatásos propaganda lényege. A szovjet mindig támadott, a Nyugat mindig csak védekezett. Mert a Nyugat nem tudta, hogy támadni kell, akár féligazságokkal. Hogy valami igaz-e vagy sem, az a propagandaharcban szinte egyáltalán nem számít.
Ugye, emlékszünk arra, amikor a 2002-es sorsdöntő választások előtt a hivatalban lévő miniszterelnök feleségéről azt terjesztették a választások előtt, hogy férje a karját törte? Igaz volt? Semmi sem volt igaz belőle. Számított ez az MSZP-kampányában? Egy fikarcnyit sem számított. Lévai Anikó védekezett, mint a Nyugat: elmondta, nem veszekedtek, semmi ilyesmi nem történt. („Nem mi tettük” – mondja a megrágalmazott Nyugat Koestler regényében.) A védekezésre kényszerítettségről az MSZP még egy rókabőrt lehúzott: megsérült a kampánycsend! Ezt harsogták, ezt üvöltötték a jól idomított harci kutyák. Hogy is írta Camus A lázadó emberben? „Azon a napon, amikor a bűn az ártatlanság képében tetszeleg, érdekes áttétel folytán az ártatlanságot szólítják fel önigazolásra.”
Vagy vegyünk egy másik példát, a szabad Magyarországon tiszti kereszttel kitüntetett Bácskai besúgó esetét. Amikor kiderült, hogy besúgó volt, jelentései nyomán kollégáit börtönbe csukták, családtagjait meghurcolták, támadással védekezett. Megforgatta feje fölött az eleven fa gircses-görcsös ágát, és lesújtott az antiszemitizmus-bunkóval. Jelentkeztek a megvádoltak: az ’56-os, akkor műegyetemista felkelők.
Egyikük olvasói levélben védekezik (Magyar Nemzet, február 13.), szívszorítóan bizonygatja, hogy társai munkások és parasztok gyerekei voltak, és nem voltak antiszemiták.
Magam elé képzeltem azt a hetvenen fölüli embert, aki megírta olvasói levelét. Hányszor megalázhatták. Hányszor behívták a rendőrségre. Hányszor állt vigyázzban a pártirodán. Hányszor éreztették vele az elvtársak, hogy „vaj van a fején”, tudják róla, hol állt ’56-ban!
S most jön a spicli, aki beköpte a saját apját, húgát és sógorát, s mert szorul nyaka körül az erkölcsi hurok, hát most még egyszer utoljára elvakkantja magát: antiszemiták! (Bár ez az „elvakkantja”, magam is érzem, sértő – a kutyákra.) A jobboldali meg vigyázzba vágja magát, mint a pártirodán, és mentegetőzik, „kérem, mi nem voltunk antiszemiták!” De a tiszti keresztes besúgó tudta azt, amit minden kommunista – a mozgalmi illegális meg a hatalmi illegitim egyaránt – tudott: hogy támadni kell. Támadni és mószerolni az utolsó leheletig. Dobálni a sarat, mert amíg vakarják magukról, addig esetleg el lehet tűnni a homályban.
És ez az, amihez a jobboldal nem ért, nem is fog soha érteni, mert ha ezt megtanulja, akkor már nem lesz többé polgár, akkor már harcos lesz a soros „szent háborúban”, amelyben a célok elérése érdekében „minden meg van engedve”. És akkor már ugyan mitől lenne értékőrző jobboldal?

Érvek ütközése helyett vallásháború

Magyarország állampolgárainak közérzetét a baloldal által bevezetett négyéves kampányidőszak miatt a kommunikációs technikák túladagolásának veszélye fenyegeti. Mire elérkezik az igazi választási kampány ideje, az embereket a pártok által elmondott érvek már alig fogják érdekelni. A szavazás hitbéli meggyőződések alapján történik majd, a vallásháborúk mintájára. A folyamatos kampány eredményeként az állampolgárok zöme a közönynek máris abba a típusos állapotába jutott, amelynek lényegét egy derék csalamádéárus szavaival tudnám érzékeltetni: „Egy szavukat se hiszem el. Minden paprikát megettünk, ami otthon volt.”
Az MSZP legújabb és egészen eredeti módon tehetséges, bár kétségtelenül aljas hadművelete most éppen az ügyészséget támadja. Azzal vádolják már most (!) a hatalmasra dagadt brókerbotrány ügyében az ügyészséget, hogy „kampánybombának” szánja a – vádemelést. Ez a hír egészen döbbenetes. Ez a hír rávilágít arra, hogy az igazság a brókerügyben még ki sem derült, és máris mellékes. Ez a hír azt közli, hogy Kulcsár Attila vallhat, amit akar, nevek hangozhatnak el a legmocskosabb vonatkozásban, tények tömege derülhet ki, amelynek ha lennének következményei, számos politikus kénytelen lenne fölállni a székéből, kiderülhet, ki sikkasztott, ki fedezett és ki tartotta a markát, és mindezzel semmi baj nincs, az MSZP számára mindezzel csak egy baj van: az időpont. Rossz az időpont!
Vagyis nem a hatalmas sikkasztási ügy a lényeges, hanem az, hogy a vádemelés negatív módon befolyásolja az MSZP kampányát. Azt a kampányt, amelynek várható színvonaláról a Szemlőhegyi úti tinédzserkaland után már lehet némi fogalmunk. (Egy pszichiáter könnyedén megfejtené az igazi okait annak, hogy mit jelent egy népszerűség-hajhászó politikus szájából ez a megnyilvánulás: hazamegyek, hát öt gyerek van otthon! A nem túl bonyolult freudi elszólás bizony azt jelenti, hogy egy bizonyos, rendkívül népszerű, ötgyermekes miniszterelnökhöz való hasonlítani akarás emésztő vágya mondatta ki ezeket a szavakat.)
Nos, itt áll előttünk teljes szépségében a totalitárius gyökerű offenzív baloldal: Kulcsár vallott, és nyakig vagyunk a slamasztikában? Sebaj, támadni fogunk! Megtámadjuk a jobboldalt, célozgatunk, hogy manipulálja az ügyészséget, és kijelentjük, hogy kampánycélokra használja föl a vádemelést. És akkor hátha elsikkadnak azok a nevek, amelyek kínosak, nagyon kínosak…
Ez a gondolkodásmód fényt vet a baloldal mély erkölcsi válságára. Arra a lejtmenetre, amely Medgyessy állambiztonsági múltjának kiderülése óta tart. A baloldal morális lepusztultságához a jobboldal összes kommunikációs baklövése úgy aránylik, mint a rablógyilkossághoz a lekvárdézsmálás. A mély erkölcsi válság évek óta időről időre megnyilvánul, és mint egy sipoly, amely képtelen meggyógyulni, mindig újratelik gennyel. Ez tette olyan szomorúvá a Teller-levél hamisításának ügyét – hogy a napilap főszerkesztője először megpróbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és csak akkor kért elnézést, amikor már hatalmas volt a botrány. Persze, egy morálmegvető társaság nem is érezheti, hogy valami nagyon nem rendjén való dolog történt akkor, amikor egy halott tudós ravatala alá bújva egy erkölcsi toprongy kidugta a saját maga által írt „Teller-levelet”, amelyet szinte még a szemfedő alatt taknyolt össze.
Hogy ez miért undorító, azt nehéz elmagyarázni annak, akit ez nem undorít. A kérdés csak az, hogy mindez kit, kiket nem undorít? Válaszom nagyon egyszerű: azokat, akik „szent háborút” viselnek a gyűlölt ellenség, a polgári oldal ellen.
Már most látható, hogy ez a háború, amelyre a jelek szerint a kampányidőszaknál jóval előbb számíthatunk, egyenlőtlen eszközökkel fog folyni. De hogy ismét egy koestleri gondolatot idézzek: ha egy polgári demokrácia bevetné a totalitárius propaganda teljes eszköztárát, akkor azt semmisítené meg, aminek a nevében küzd. Ezért nehéz kijelenteni azt, hogy úgy kell kampányolni, mint a baloldal. Nem biztos, hogy úgy kell. Másképpen kell, de egy percre sem szabad elfeledkezni arról, hogy mit tud a rivális politikai erő, és mire képes a hatalom megtartása érdekében.
Emlékszem a pillanatra, amikor az európai parlamenti választások idején tartott, a jobboldal által szervezett nagygyűlésről hazafelé tartó hatalmas tömeg meglátta a Dunán az MSZP élcsapatának kicsiny torpedónaszádját: „Le a Fidesz hazugsággyárával!” – hirdették dölyfösen. E jelmondatot azok találták ki, és azok írták föl a hajóra, akik húsz éve még az imperialistákkal meg Amerikával akartak leszámolni. A parton ballagó tömeg boldog volt és derűs, mutogattak a torpedónaszádra, mint a gyerekek, és nevettek a szocialista élcsapaton. Akkor valahogy nem tudtam nevetni. Arra gondoltam, hogy negyvennyolc éve fölemelték volna a géppuskát, és céloztak volna. Nyolcvanöt évvel ezelőtt pedig kézigránátot hajítottak volna „az ellenséges közegbe”.
És ha nem sikerül a dolog, akkor még ugyanazzal a torpedónaszáddal, a kalapot mélyen a fejükbe nyomva elhúztak volna Bécs felé.
Most már csak Brüsszelbe futhatnak.
Oda se sokáig.

A szerző irodalmi szerkesztő