Kényes misszió a periférián

Jó néhány éve próbálom megérteni az amerikai diplomáciát, és az ebből ránk eső részt. Ha néhány lépést hátrálva veszem szemügyre a dolgok állását, akkor azt kell mondanom, hogy legnagyobb sajnálatomra sem tudtam „nagy felbontású” képet készíteni, csak „felvillanásokat” láttam ebből az összetett behemótból. Ezek alapján próbáltam – korlátozott politikai jelentőségünk tudatában – választ találni olyan kérdésekre, hogy milyen céljai vannak Magyarországgal kapcsolatban az Egyesült Államoknak, melyek a kapcsolódási pontok, illetve kik ülnek a kapcsolatok minőségét meghatározó pozíciókban. Különösen kíváncsi voltam és vagyok arra, hogy pontosan mi vagy ki áll egy-egy megnyilvánulás mögött, amely időről időre képes a nagyhatalmi véleményre oly érzékeny magyar közvélemény felforgatására. Vajon a washingtoni irányelvek pontos követése húzódott-e meg Peter Tufo és Nancy Goodman Brinker nagykövetek egy-egy botrányt kiváltó nyilatkozata mögött, esetleg más?
Néha azért egy-egy sztori a maga valóságában jelent meg a szemeim előtt, mint akkor, amikor a nagykövet asszony alig egy hónapos itt-tartózkodást követően, 2001 októberében leantiszemitázta a magyar közéletet, fél évvel annak az Orbán-kormánynak a választási megmérettetése előtt, amelyet a hazai ellenzék már addig is, úton-útfélen próbált antiszemitának beállítani. Csak a véletlenen múlt, hogy kevéssel a nyilatkozat és a nagykövet asszony érkezése előtt, az akkori sajtóattasé fogadásán már szemtanúja voltam a beszéd genezisének. Két-három méterre tőlem nyomták ugyanis az Antiszemita közbeszéd Magyarországon című kiadvány egy példányát a frissen érkezett diplomata kezébe, akinek Magyarországgal kapcsolatos ismeretei ekkor még nem haladhatták meg egy féléves amerikai felkészítés szintjét. Frissen végzett történészként, az amerikai liberális demokrácia, az organikus gazdasági fejlődés és a középosztály vezető szerepének ideájával a fejemben úgy éreztem, mintha megbillent volna alattam a padló. A kép persze csak októberben állt össze a fejemben, amikor a nagykövet asszony a könyv summázatát üzente Magyarországnak. A földkerekség vezető – ráadásul éppen konzervatív vezetés alatt álló – demokráciájának budapesti képviselője beállt azok közé, akik a rendszerváltás óta könyörtelenül próbálták diszkreditálni a magyar jobboldalt, eltiporni a konzervatív–jobboldali sajtót.
Ilyen tapasztalatok után nem véletlen, ha reménykedve tekintettem Brinker utódja, George Herbert Walker érkezése elé. „Bertie bácsi” a követség dolgozói és saját tapasztalataim szerint is kedves jelenség, akinek első évét ugyanakkor egy tapasztalt üzletember bölcsessége jellemezte. Semmi kicsapongás, semmi „Kinek adom az első interjút? Hát persze, hogy a Népszabadságnak” médiataktika, mintha a diplomácia képzeletbeli nagy könyvének a nagykövetről szóló fejezete elevenedett volna meg előttünk. Aztán a minap érkezett „tőle” egy levél a Magyar Nemzethez, amelyben megvédi a lapunkban megjelent állításoktól Simonyi András washingtoni magyar nagykövetet, aki az amerikai magyarság körében immár tagadhatatlanul kivívta az ellentmondásos jelzőt. Ha Somogyi Ferenc külügyminisztertől kaptunk volna a beosztottját védő levelet, megértem. De hogy tőle? Ismét érezni kezdtem a padló billegését, ám mielőtt az amerikaiakkal kapcsolatos naivitásom maradékát sutba dobnám, még arra kérném a nagykövet urat, hogy munkahelye előtt tanulmányozza Harry Bandholz tábornok szobrát, és járjon el az ő szellemében. Szeresse a magyarokat, járjon köztük nyitott szemmel és értük tegyen.