Kétoldali kultúra

Idehaza gyakran emlegetik a kultúra, a művészeti élet politikai fertőzöttségét. Az ország politikai pólusai körül két diszkrét szellemi horizont rajzolódik ki, amelyeket az egyszerűség kedvéért bal- és jobboldali kultúrának nevezünk. Baloldalinak mondjuk azokat az alkotókat, művészeti csoportosulásokat, ars poeticákat és érdekközösségeket, amelyek a jogelvű, liberális politikafilozófiai eszmekörrel mutatnak rokonságot, míg a „jobboldali” jelzőt az értékelvű, konzervatív gondolkodók, művészek kapják. Mintha valami tüdőgyulladásról lenne szó.
Az, hogy a kétoldaliság ilyen mélyen beette magát kulturális életünkbe, nem újdonság. Hagyományai vannak. „Mert jobb- és baloldalnak (…) nemcsak a politikája más és más, hanem az esztétikája is. A költészet alapkérdésében van a különbség: abban, hogy mit szabad a költőnek és mit nem szabad. A baloldal a szabadot sokkal szélesebbre mérte, míg a jobboldal mindenütt erkölcsi, politikai, társadalmi és ízlésbeli tabukat állít vele szemben…” Schöpflin Aladár írta ezt 1912-ben Az új magyar irodalom című esszéjében. Ő a konzervatív falakat áttörő Nyugat megszületéséről ír, annak a lapnak a létrejöttéről, amely „nem megkötött irodalmi program alapján indult, hanem a szabadság és tehetség jelszavával”.
Az idézet azt a – kulturális diskurzusokban ma is gyakran hallható – véleményt tükrözi, hogy a korszakalkotó tehetség, az új idők új dalnoka (vagyis a szürkeállomány) szükségképpen balra húz. A nagy, begyulladt kultúrtüdő bal fele tehát így sípol: odaát csupa népi bunkó, dogmatikus féltehetség, begyöpösödött senki lakik. A jobb fél pedig ezt hörgi: elmentek ti a nemzetvesztő, posztmodern anyátokba, hígfejű törpék!
A helyzet tehát legalábbis komikus, nemcsak azért, mert mindannyian ugyanazt a levegőt szívjuk, hanem mert itt két elfogultság, két indulat rágja egymást. Ez bergsoni értelemben komikus, hiszen az egylényegű spiritus gépiesen, mechanikusan válik szét, amint a szervezetbe jut. Ez ma a helyzet, ám ez nem jelenti azt, hogy ideálisan is az. Schöpflin Aladárnak művészetszociológiai szempontból igaza volt, de szellemtani szempontból nem. Mert az ideák magasából nézve, akárki akármit mond, a művészet egy és oszthatatlan. Nem szolgál semmit, nincsenek konkrét társadalmi céljai. Ahogy a régi görögök mondták: önmagában elegendő. Olyan, mint Hamvas Béla egy esszéjében Csuang-ce magányos tölgye és Csontváry cédrusa: (fel)használhatatlan. A művészet önmagáért van, ám ez nem öncél, hanem éppen hogy a lehető legmagasabb rendeltetés: a valóság a művészetben történik meg.
Ha erről a magaslatról most az aktuális helyzetre visszapillantunk, akkor látjuk, ki hogyan teszi tönkre a művészetet. A baloldalt szolgáló alkotók úgy, hogy amikor megszólalnak, akkor ahelyett, hogy gondolkodnának, a baloldali politikai szlogeneket szajkózzák, amikor pedig alkotnak, akkor a nagy narratívák végének nagy, posztmodern narratíváját művészetükön gyakran öncélúan, üresen érvényesítik, elfelejtve azt, hogy a műalkotásban mégiscsak a létnek kellene megnyílnia. Híg, pillanatnyi műveket gyártanak. A jobboldalt szolgáló alkotók pedig gondolkodás helyett gyakran csak a jobboldali politikai szlogeneket szajkózzák, amikor pedig alkotnak, gyakran nem találnak ki a hagyomány vitrinéből. Híg, patetikus műveket gyártanak.
Ez mindaddig így marad, amíg a politikai pártok nem normalizálják a kultúrához fűződő viszonyukat, mindaddig tehát, amíg a politika a művészeket használni akarja, nem pedig támogatni. Ma a művészekben minden politikus szolgát lát, nem partnert. Ez bűn, mert kétoldalú kontraszelekcióhoz vezet. A cédrusok maradnak a hegyen. A tűzifát lehordják.