Működőképessége határán az Ab

Igaza van a hetvenöt éves Csoóri Sándornak abban, hogy 1990-ben Nyugatról mi egy elegáns, de kifáradt demokráciaképet örököltünk, Keletről pedig olyan reflexeket, amelyeket egy szörnyű diktatúra alakított ki bennünk (Heti Válasz, V. évf. 5. sz.). Sajnos, demokráciaképünk vonásai manapság inkább a keleti örökséget tükrözik. Ezt bizonyítja az államhatalmi ágak jelen állapota is. Így például a brókerügy próbaperének, a Tocsik-pernek a kimenetele, amely arról árulkodik, hogy a bírói testület még mindig gyengélkedik, még mindig nem heverte ki a negyven éven át tartó diktatúra gerincropogtató megpróbáltatásait; a végrehajtó hatalom pedig – élén a hiperaktív kormányfővel – ráadásként a közigazgatási reform elmaradását is megsínyli; végül a törvényhozás szánalmas állapotát az Alkotmánybíróság (Ab) számos, színvonalas indokolással alátámasztott határozata dokumentálja. Említést érdemel, hogy a legfőbb ügyész, aki jogállamban közjogi méltóságnak számít, manapság az űzött vad sorsát kénytelen elviselni: interpellációra adott válaszát a szocialista–liberális többségű Országgyűlés már 16 esetben nem fogadta el. Alkotmánysértő felelősségre vonástól, visszahívástól csupán az Alkotmánybíróság alkotmányértelmező határozata óvta meg.
Mostoha sorsra jutottak a független intézmények élén álló vezetők is. Hivatali idejének letelte előtt távolította el 2003 novemberében a kormány Mellár Tamást a KSH, László Csaba pénzügyminiszter pedig 2003. december 29-én Molnár Zoltánt a Kincstári Vagyoni Igazgatóság éléről. Mindketten pert indítottak munkáltatójuk ellen, amit előbbi első fokon, de nem jogerősen, utóbbi pedig már jogerősen megnyert. A Magyar Energia Hivatal éléről Kaderják Pétert a szocialista–liberális koalíció 2003-ban a gáztörvény módosításával távolította el. Panasza tárgyában az Alkotmánybíróság még nem határozott. Szintén törvényhozási úton, a szervezeti törvény módosításával történt a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének az éléről Szász Károly eltávolítása. E törvény ellen a köztársasági elnök előzetes normakontrollt kért, ami csak kis részben vezetett sikerre. Ugyancsak az MNB szervezeti törvényének módosításával kívánta korlátozni a központi bank függetlenségét a kormánykoalíció. Mádl Ferenc köztársasági elnök ugyan a múlt év novemberében visszaküldte az Országgyűlésnek a törvényt, mert különösen aggályosnak tartotta a monetáris tanács egyszerre és aránytalanul sok új taggal való bővítését, amely a jegybank függetlenségével ellentétesen növeli a miniszterelnök befolyását a testületben. Az Országgyűlés azonban – érdemi módosítás nélkül – újra elfogadta a törvényt. A Fidesz gazdasági kabinetje az Alkotmánybíróságtól utólagos normakontrollt kért. Elsősorban azért, mert a módosítás európai jogot sért, másodsorban pedig közjogi érvénytelenség okából. Továbbra sem maradt tétlen azonban a bosszútól lihegő szocialista–liberális kormány. Nem elégedett meg az általa elért, személyre szóló törvényalkotással, hanem Lamperth Mónika belügyminiszter rendőrhatósága nyomozást folytat Szász Károly ellen hol hűtlen kezelés, hol meg magánokirat-hamisítás miatt, Draskovics Tibor pénzügyminiszter pedig – visszahívása céljából – fogást keres Járai Zsigmondon, azzal az ürüggyel, hogy közreműködött a Fidesz gazdasági bizottsága által az Alkotmánybírósághoz beadott panasz összeállításában.
Kijárt a gyűlöletnyilvánításból Mádl Ferenc köztársasági elnöknek is a miatt, mert 2003. december 22-én mind a gyűlöletbeszéd-törvény, mind pedig a lex Szász ellen – élve az alkotmányban biztosított államfői jogkörével – az Alkotmánybíróságtól előzetes normakontrollt merészelt kérni. Ezt pedig karácsonyi ajándékként olyan mértékadó személyiségek sem hagyhatták csípős megjegyzés nélkül, mint Gyurcsány Ferenc vagy Lendvai Ildikó. (Katona Béla indulatos kirohanását képes volt a húsvéti ünnepekre tartalékolni.)
Az Alkotmánybíróságról szóló törvény preambuluma szerint: az Országgyűlés az alkotmányos rend és az alkotmányban biztosított alapjogok védelme, a hatalmi ágak szétválasztása és kölcsönös egyensúlyának megteremtése, az alkotmányvédelem legfőbb szervének felállítása érdekében alkotta meg ezt a szervezeti törvényt. A fentebb vázolt, alkotmánydeficites helyzetben roppant feladatok várnak tehát az Alkotmánybíróságra, amely – lehetőségeihez képest – mindent elkövetett, hogy a törvény elvárásainak eleget tegyen. Ezt dokumentálja, hogy a mostani kormánytöbbség rovására a 2003. és 2004. esztendőben kilenc esetben állapított meg alkotmánysértést, és semmisítette meg az alkotmánysértő jogszabályokat. Bezzeg az Orbán-kormány kontójára csupán három esetben került sor törvény alkotmányellenességének megállapítására. (A szervezett bűnözésről szóló, 1998. december 22-én elfogadott törvény módosításának egyes rendelkezései; e törvény további módosításáról szóló, 2000. szeptember 5-én elfogadott törvény 1. §-a miatt; végül pedig azért, mert az Országgyűlés a Házszabályban hiányosan szabályozta az ülésrendet.) Mintha lennének azonban olyan hatalmi tényezők, amelyek nehezen viselik el, hogy – az államhatalmi ágak lerobbant állapotához képest – az Alkotmánybíróság mind morális, mind pedig szakmai követelmények szerint magas színvonalon látja el felelősségteljes, alkotmányőrző feladatát. Hiába határozza meg azonban az alkotmány az Alkotmánybíróság tagjainak létszámát tizenegy főben, ha e testület kénytelen feladatát a működéséhez szükséges minimális, nyolc főre csökkent létszámmal ellátni. Németh János, a testület volt elnökének megbízatása ugyanis 2003. július 31-én, Strausz János megbízatása pedig 2004. december 23-án – 70. életévük betöltése miatt –, végül Czúcz Ottó – uniós bírói megbízatása miatt – 2004. április 30-án történt lemondása következtében megszűnt. Hiába rendelkezik az alkotmány akként, hogy: „Az Alkotmánybíróság tizenegy tagját az Országgyűlés választja. Az Alkotmánybíróság tagjaira az Országgyűlésben képviselettel rendelkező pártok képviselő csoportjainak egy-egy tagjából álló jelölőbizottság tesz javaslatot”, majd az Alkotmánybíróságról szóló törvény akként, hogy a 70. életév betöltése előtt az új tagot az elődje megbízási idejének a lejártát megelőző (!) három hónapon belül, lemondás esetén pedig a megüresedett helyet két hónapon belül be kell tölteni, ha a jelölőbizottság – alkotmányos kötelezettségét megszegve – javaslatát nem teszi meg kellő időben. Ezért az alkotmánybírók kétharmados megválasztására nem kerülhet sor.
Hiába panaszolta az Alkotmánybíróság elnöke, hogy „hanyatlik az alkotmányosság kultúrája Magyarországon”, és hívta fel a figyelmet arra, a parlamenti munkában „fontos, hogy a parlamenti úriemberség érvényesüljön” (Magyar Nemzet, 2004. július 5., 5. oldal), hiába figyelmeztetett a vezetése alatt álló testület vészes létszámhiányára. Pedig 2004. október közepén maga Gyurcsány Ferenc kormányfő kereste fel az Alkotmánybíróság elnökét, és jelentette ki – minden szavát nyomatékkal tagolva: – „A kormány független és erős Alkotmánybíróságot szeretne, olyat, amelynek nem korlátozottak a működési feltételei.” A kormánypártok rögvest felfogták, hogy körülbelül olyannyira van szükség „független és erős Alkotmánybíróságra”, miként ugyanilyen Magyar Nemzeti Bankra. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a 2004. december közepén a négy parlamenti párt csupán a kormánypárt által támogatott Bragyova András alkotmányjogász, és az ellenzék által támogatott Kovács Péter nemzetközi jogász jelöléséről tudott megállapodni, mert az MSZP küldetésében eljáró Vastagh Pál a Szili Katalin házelnök által javasolt Kemenes István táblabíró személyében utóbb elbizonytalanodott. Így február 8-án arról értesülhettünk, hogy az MSZP-frakció csupán két alkotmánybíró megválasztásához járul hozzá. Pedig a harmadik jelölt elfogadása azért is előnyös lenne, mert Strausz János távozása következtében nincs az Alkotmánybíróságnak többé egyetlen olyan tagja, aki hivatásos bírói gyakorlattal rendelkezik. Az pedig már csak hab a tortán, hogy bár az alkotmány szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a férfiak és nők egyenjogúságát minden polgári és politikai, valamint gazdasági, szociális és kulturális jog tekintetében, annak az Alkotmánybíróságnak, amely őrködni hivatott az alapvető emberi jogok fölött, csupán egyetlen nő tagja van, aki (bocsánat az indiszkrécióért) egy év múlva a 70. életévének betöltése miatt távozik a testületből, és nagyon csodálkozhatnánk, ha sikerülne a helyét egy másik, az ő képességeit megközelítő adottságokkal rendelkező nővel törvényes határidőn belül betölteni.
Szorongva várjuk az Országgyűlés február 14-i ülését, vajon nem hatnak-e ismét a Keletről örökölt, egy szörnyű diktatúra által kialakított reflexek, nem teszik-e precedenssé a Horn-korszak hírhedt, 1996. november 12-én hozott határozatát, amely szerint az előzetes konszenzus dacára az Országgyűlés csupán a kormánykoalíció jelöltjét, Holló Andrást választotta meg, viszont az ellenzék jelöltje, Bruhács János nem kapta meg az országgyűlési képviselőktől a megválasztásához szükséges szavazatokat.
Az olvasó elnézését kérem, hogy az államhatalmi ágak és az úgynevezett független intézmények szánalmas állapotát oly hosszasan taglaltam. Így kívántam azonban világossá tenni, hogy az alkotmánybírók megválasztásának az alkotmányban és a szervezeti törvényben foglalt rendelkezések szándékos és nyílt megsértésével történő késleltetése nem elszigetelt jelenség. Az államhatalmi ágak látszólagos szétválasztása és a független intézmények színleges önállósága csak paravánként szolgál a tekintélyuralmi rendszer lopakodó restaurációjának leplezésére. A restauráció sikerének egyik legfőbb akadálya az Alkotmánybíróság. Nyíltan megszüntetni nem célszerű, jobb ha alacsony létszámmal takaréklángon működik, és maga is paravánként szolgál.
Mintha igaza lenne Csoóri Sándornak abban: „Ma már egyértelmű, hogy várva várt demokráciánk nem a sokféle vélemény összehangolására, hanem az egyet nem értés kultúrájára épült rá. Ez az a ferde történelmi szaltó, amikor a demokráciában a politika a diktatúra szerepét tölti be.”

A szerző nyugalmazott ügyvéd