Polgári bál

Boldog-boldogtalan az országértékelő beszédeket értékeli ezekben a napokban, de kevesen gondolnak arra, hogy a halmozott értékelések kulisszái mögött mégiscsak ott van egy ország. Nem is akármilyen: helyenként lelkesítő, helyenként megható, helyenként meg elszomorító – de minden más, szerencsésebb csillagzat alatt lélegző országtól megkülönbözteti az a körülmény, hogy a miénk. Sokat fricskázták Orbán Viktort a tematikus országértékelő országjárása miatt, két pozitívumot azonban aligha vitat el tőle senki: egyfelől nem vett hozzá piros dzsekit; másfelől legalább részben kiemelte a politikai számvetés, leltárszerű szembenézés műfaját a gyakran pállott és provinciális székesfővárosi közegből. Az ország persze provinciákból áll össze – de nem árt tudatosítani: a budapesti provincia csak egy ezek közül, ha történetesen a legelső is.
A fővárosi hírlapíró hónapszámra ellehet úgy, hogy nem lépi át Nagy-Budapest közigazgatási határait: pici szervezéssel helyébe jön a világ. Mégis rosszul teszi, ha nem járja minden lehető alkalommal a magyar vidéket: egészen más országkép tárul így a szeme elé, mint amit a hírügynökségi fejlemények akár percre kész ismeretével is kialakíthat magának. Még inkább vonatkozik ez a politikusokra – már persze azokra, akiket tényleg az ország érdekel, nem pedig a kísértetiesen hasonló nevű fikció. Jómagam, ha elbizonytalanodnék valamilyen értékítéletemben, s nem lelek kapaszkodót, arra gondolok: hogy vetődött fel ez a kérdés Komlón vagy Orosházán, Győrben vagy Gyöngyösön, Székesfehérvárott vagy Jászárokszálláson. Nem biztos, hogy meglelem a választ, de legalább van merre elindulni a keresésére.
Nyíregyháza például azért jó hely a pesti publicista számára, mert ott a konzervatív polgár úgy küzd féltett tradícióinak megtartásáért és megerősítéséért, hogy a politikai közeg enyhén szólva nem kedvez úgy e törekvésnek, mint például a szomszédvár Debrecenben. Ám a harc nem reménytelen. Miközben például a farsangi szezon a Nyírség fővárosában idén igencsak lukacsosan alakult (a hagyományos jogászbál például érdeklődés hiányában el is maradt), az immár harmadízben megrendezett polgári bál a sóstófürdői Krúdy Vigadóban több száz érdeklődőt vonzott. A nyíregyházi polgároknak (köszönhetően a szervezésben élen járó civil, polgári körös és fideszes hölgykoszorúnak) igencsak nívós időtöltésben lehetett részük a patinás épületben: Hende volt a fővédnök, Vikidál a nótafa, Fábry a mókamester, az Oscar-díjas séfet meg a fővárosból hozatták az ízlelőbimbók diszkrét kényeztetése végett. S ha mindez kevés volna a jóból, a tűzpiros estélyiben domborító főszervező, Urbán Judit (mellékállásban a Fidelitas helyi elnöke) kipenderült a pódiumra a zenekar elé, átlényegült dizőzzé, s autentikusan búgta a mikrofonba a New York, New Yorkot meg az Ó, Miszter Alkoholt. A távolról jött, rácsudálkozó vendég pedig óhatatlanul arra gondolt: Bill Clinton szaxofonos szólói óta vitathatatlan, hogy az efféle képességek igencsak jól jöhetnek mondjuk egy polgármesteri kampány hajrájában. Mert kétségkívül fontos a munkahelyteremtés, a beruházási politika meg az ingyenes iskolatej is, ám éles helyzetben, a választófülkék félhomályában döntő lehet akár egy emlékezetesen prezentált Chattanooga Choo-Choo is…
Persze, amint az élet nem habos torta, az ország sem csak polgári bál. De efféle dolgok nélkül nincsen bukéjuk a munkás hétköznapoknak sem. Úgy múlunk ki a világból, hogy abban sem lehetünk biztosak: benne voltunk-e egyáltalán. Búfeledtető vigasságok nélkül olyan a létezésünk, mint a papírízű országértékelő beszéd: értékelhetetlen.