Privatizáció, liberalizáció és az áremelések

Február elseje áremelésekkel köszöntött be, s az energiaárak élen járnak ebben. Az áremeléseket kommunikációs propaganda vezette be, amely arra alapoz, hogy gyorsuló világunkban a felejtés is gyorsul. Ki emlékszik már arra, hogy évekig az árak szükségszerűen bekövetkező csökkenésével agitáltak az energiapiac privatizálása és liberalizálása mellett? Most áltudományos elemzések és szakvélemények, a tőlünk nyugatabbra eső szerencsésebb országok árszínvonalára történő hivatkozások keltik az áremelések elkerülhetetlenségének látszatát, a felzárkózás szükségszerűségét. Ezek az előrejelzések mindig magasabb árakat prognosztizálnak, mint amennyit végül a jóságos kormányzat meghatároz, így aztán lehet hivatkozni szociális érzékenységre, kormányzati felelősségre.
Az önköltség tényleges növekedésének az árban való megjelenésével elvileg is egyet lehetne érteni, csakhogy a privatizáció és a liberalizáció óta a fogyasztói árakat már nemcsak az önköltség, hanem egyre inkább a profitszempontok határozzák meg. Az újságok egyik oldalán az energiaár-emelésekről, a másik oldalán az energiaszolgáltató cégek növekvő nyereségességéről, tőzsdei szárnyalásáról olvashatunk. Bár a két dolog szorosan összefügg, mégsem illik erről beszélni, helyette inkább e cégek jó teljesítményét szokták dicsérni.
A legnagyobb profit elve
Monopol- vagy oligopol piaci viszonyok között nem az önköltség csökkentése, hanem a minél nagyobb profit árban való érvényesítése az elsődleges cél. És hát lassan mindenki előtt nyilvánvalóvá válik, hogy az energialiberalizáció nem hozott és nem is hozhatott ebben változást, hiszen a vezetékes-energia-szolgáltatások monopoljellegét nem változtatta meg. Sőt, az államnak az energetikából való kivonulásával egyre inkább növekszik a nagy energiaszolgáltatók diktátuma, amit piacosan növekvő érdekérvényesítési képességnek szokás nevezni.
Az áremelések alkalmával az éppen aktuális önköltséget növelő tényezőre, például az olajár emelkedésére vagy csak általánosan az inflációra szokás hivatkozni. Első esetben azt tételezik fel, hogy az emelkedő árak eddig is a reális önköltségen alapultak, ami legtöbbször nem felel meg a valóságnak. Jól szemléltetik ezt a következő példák.
A 2003. évi emlékezetes paksi üzemzavar után bekövetkezett villanyáremeléskor az olcsó paksi termelés kiesésére hivatkoztak az ármegállapító minisztérium részéről, s aztán a múlt évben ismét üzembe került a paksi kettes blokk, de a villanyárat nem csökkentették.
A gázüzletág veszteséges voltára, illetve a világpiaci árakra hivatkozva a Mol Rt. évek óta zsarolta a kormányokat az áremelés érdekében. Az Orbán-kormány – a gázárak féken tartása céljából – 2002-ben felvetette a gázüzletág visszavásárlását, ami a kormányváltás után azonnal lekerült a napirendről. Most a gázüzletágat az a E.ON multinacionális német cég vásárolta meg, amely gázszolgáltatóként (a Dél-dunántúli Gázszolgáltatóban, a Fővárosi Gázművekben és a Közép-dunántúli Gázszolgáltatóban) már jelen van a hazai piacon. Úgy látszik, mégis jó üzlet a földgázüzletág. Talán az eladás előkészítéséhez tartozott a szinte folyamatos gázáremelés?
A Medgyessy-kormány a Mol Rt. nyomásának engedve a gázárakat jelentősen, két év alatt 45 százalékkal emelte. Ennek következtében a gázüzletág vesztesége – amelyet a világpiaci beszerzési árakkal számoltak – csökkent, 2004 első felében már százmilliárd forintnyi tartalék képződött. Ennek ellenére az áremelés indoka most is a világpiaci árnövekedés volt, arról a tényről azonban nem esett szó, hogy 2004. I–III. negyedévben az importátlagár 30,3 Ft/köbméter, a Mol Rt. eladási átlagára 39,4 Ft/köbméter volt, emellett a fogyasztás mintegy húsz százalékát kitevő olcsóbb, hazai kitermelésű földgázzal is rendelkezünk.
A Medgyessy-kormány a Mol Rt. állami tulajdonú 25 százalékos részvénycsomagjából 13 százalékot eladott, s az idén adja el a Gyurcsány-kormány a maradék 12 százalékot, aminek következtében végleg megszűnik az állami befolyásolás lehetősége a Mol Rt.-ben. S hogy mire számíthatunk? A multinacionális gázszolgáltatók növekvő érdekérvényesítésére, azaz további jelentős gázáremelésre, ami természetesen a villany és a távhő árának emelkedését is maga után vonja.
Még képtelenebb dolog az áremelés mértékét az átlagos inflációval összefüggésbe hozni, hiszen az energiaárak önköltségében elvileg is ennek csak egyes elemei hathatnak. Sokkal inkább kommunikációs fogásról van szó, a fogyasztói tűrőképesség beállításáról, azt a hamis látszatot keltve, hogy az áremelés törvényszerű, de ennek mértéke alatta marad az infláció mértékének. Vagyis viszonylagos pozitívumként tüntetik fel az áremelés negatív tényét, elhallgatva, hogy éppen az energiaár-emelés az egyik jelentős inflációnövelő tényező.
Túlfinanszírozott magáncégek
A villany mintegy 40 százalékát gáztüzelésű erőművekben termelik, ezért a gázár növelése emeli a villanytermelés önköltségét is. Itt az a kérdés, hogy emiatt indokolt-e a villanyárak emelése. Elég egy pillantást vetni a privát termelők saját tőkére vonatkoztatott nyereségének alakulására, s máris megállapíthatjuk, hogy nem lenne indokolt, mert a jelenlegi árak túlzott jövedelmeket tartalmaznak. A privát erőművek nyeresége a privatizáció óta mindig nagyobb volt 8 százaléknál, 2003-ban átlagosan az erőműveknél már 15,3 százalék, az áramszolgáltatóknál 13,8 százalék volt, ami lényegesen meghaladja a külföldi befektetők saját országaiban realizált nyereségét. Az igen jelentős extraprofitot jól jellemzi az is, ha figyelembe vesszük, hogy az USA tízéves államkötvényeinek hozama ebben az időszakban négy százalék körül volt. Vagyis a villamos piac privát szereplői jelentősen túlfinanszírozottak, ebből adódik a magas árszínvonal, amelynek a tényleges önköltséghez való viszonyát újabban nem szokás vizsgálni. Nincs árkalkuláció, nincs energiafogyasztói érdekvédelem. Helyeselhető, hogy az állami tulajdonú MVM Rt. biztonságos finanszírozását is rendbe akarják tenni, mivel korábban többször az MVM Rt. rovására növelték a privát termelők és szolgáltatók nyereségét. Ez a korrekció a villamosenergia-rendszer állami tulajdonú részének eddigi hátrányos megkülönböztetését szünteti meg, ami üdvözlendő. A villamos piaci szereplők jövedelmeinek a tényleges önköltségeken alapuló újraelosztása azonban áremelés nélkül lehetővé tenné az MVM Rt. jövedelempozíciójának indokolt rendbetételét. Itt üt vissza, hogy az állam az erőművi termelői piacot liberalizálta, ezért már csak az állami tulajdonú paksi atomerőműben termelt villany ára alapul az önköltségen, a többi erőműnél jelentkezik a liberalizáció árnövelő hatása. Más szóval: hat a Kalifornia-szindróma. A nagykereskedői és a fogyasztói ár hatósági szabályozása ma még elvileg lehetővé tenné a nagykereskedő MVM Rt. és az áramszolgáltatók közötti, önköltségalapú jövedelemelosztás révén a fogyasztói ár növelésének elkerülését vagy akár csökkentését is. Ehhez azonban – a külföldi monopóliumokkal szemben a hazai fogyasztók érdekét érvényesíteni képes – politikai szándék kellene, ami a jelek szerint nincs meg. Ezzel szemben nagyon erős a külföldi tulajdonú áramszolgáltatók kartell- ismérvekre jellemző érdekérvényesítő képessége, amit jól példáz a hatósági nagykereskedői ár 2001. januári eredményes áramszolgáltatói bojkottja, amelyet a Gazdasági Versenyhivatal sajnos nem is vizsgált.
Kevesebb figyelmet kap az, hogy az energiaáremelésekben a költségvetés is érdekelt. Az EU-csatlakozási megállapodás áfára vonatkozó, 2007-ig szóló, átmeneti kedvezményét a kormány a múlt év januárjában önként feladta, s a tűzifa, a távfűtés és földgáz áfakulcsát 12-ről 15 százalékra, a villamos energia áfakulcsát 12-ről 25 százalékra emelte. Az áremelések 15, illetve 25 százaléka tehát a költségvetést gazdagítja. Az állam legegyszerűbb fogyasztóvédelmi intézkedése az áfa – akár differenciált – csökkentése lehetne.
Az utóbbi években bekövetkezett jelentős energiaár-emelések (gáz, villany, áfa) a szegényeket sújtják igazán. A szociális fórum megállapítása szerint 2004-ben hárommillió magyar állampolgárnak kellett megélni a minimálbér felénél kisebb egy főre jutó jövedelemből. Egymillió embernek a rezsi kifizetése után mindössze néhány ezer forintja maradt a megélhetésre. Ezeknek az embereknek a kiadásai között az energiaköltségek részaránya öt-tízszeresen haladja meg az EU által elfogadhatónak tartott egy-két százalékot. Az uniós irányelvekkel összhangban levő, a szolidaritás elvén működő – kizárólag a lakossági fogyasztásra kiterjedő – szociális jellegű tarifák bevezetése mára elkerülhetetlenné vált. A közelmúltban Franciaország is szociális tarifát vezetett be a villamosenergia-szolgáltatásban.
Közérdekű szolgáltatások alkotmánya
A szociális tarifát társulatunk szakemberei évek óta sürgetik. A szociális tarifa lényege: egy fogyasztási tömbre kedvezményes a díj, efelett pedig magasabb díjat kell fizetni. A kedvezményes fogyasztási tömb kialakításánál – a nagycsaládosokra tekintettel – figyelembe kell venni az eltartott gyermekek számát. Fontos, hogy érdemi támogatást jelentő kedvezményre van szükség: a kedvezményezett tömb tarifája ne legyen magasabb az ellátás változó költségénél. Ennek logikája az, hogy e fogyasztások kiesése esetén a szolgáltatások állandó költségeit amúgy is a többi fogyasztónak kellene megfizetni.
A mostani villanyáremelésnél bevezetett szociális tarifa nem felel meg ezeknek a követelményeknek. Mindössze annyi történt, hogy a kedvezményezett éves fogyasztási tömbben (1320 kWh/év) csak infláció alatti, 4,3 százalék az áremelés. Tehát csak az áremelés mértéke a kisebb. Egy valódi szociális villanytarifa esetén a kedvezményes fogyasztás felső határa évi 900 kWh lehetne, ami a gyermekek számától függően évi 2100 kWh-ig növekedne. A kedvezményes tarifa pedig a változó költségnek megfelelően 2004. évi árszinten áfa nélkül nagyjából 13 Ft/kWh lehetne.
2003 októberétől a lakossági gázdíjak növekedését fékező kompenzációs rendszert vezetett be a kormány, amelynek forrása a 12 százalékos bányajáradék feletti többletjáradék, amit a hazai gáztermelő Mol Rt.-nek kell befizetni. Csakhogy a kompenzáció fokozatosan csökken, majd eltűnik, hiszen a hatóságok minden évben 24 százalékkal nagyobb belföldi kitermelési árat ismernek el a gáztermelő Mol Rt.-nek. Földgáz esetében elsősorban az évi 800 és 1800 köbméter közötti, fűtési célra is szolgáló fogyasztást kellene kedvezményezni. A felső fogyasztási határ a gyermekszámtól függően itt is növekedhetne. Sajnos ismét figyelmen kívül hagyták a nagycsaládosok jogos igényét, pedig az ő segítésük az egész nemzet érdekét szolgálná. Érdemes tudni, hogy a három vagy több gyermeket nevelő (eltartó) családok száma jelenleg 150 ezer, a háztartások négy százalékát kitevő családban nő fel a magyar gyermekek egyharmada, és nem mindegy, hogyan.
Az áremelések is jól szemléltetik a nemzeti energiapolitika hiányát, amelynek egyik fontos célja az állam tulajdonosi és szabályozói jogosítványai révén az energiaszolgáltatások árszínvonalának mérséklése lenne. A másik célja pedig, hogy a piaci verseny veszteseinek is biztosítsuk az alapvető közérdekű szolgáltatásokat. Jelenleg az energetikai rendszerek közül – a nélkülözhetetlenség sorrendjében – ide tartozik a villamosenergia-szolgáltatás, a gázellátás és a távfűtés. Meg kell alkotni e szolgáltatások alkotmányát, összhangban az érvényes uniós direktívákkal. Az alkotmány lényegi elemei: ellátási kötelezettség, a környezet védelme, ellátási biztonság, minőségi szolgáltatás és megfizethetőség. Ebben az alkotmányban kell meghatározni a szociális energiatarifák alapelveit és a költségvetésből finanszírozott fogyasztói érdekvédelmi szervezetek törvényes működésének feltételeit.

A szerző az Energiapolitika 2000 Egyesület elnöke