Tíz tételben a gazdaságpolitikáról

Első tétel
Azok a gazdaságpolitikai hibák és tévutak, amelyekkel már hosszú ideje együtt élünk, javarészt abból fakadnak, hogy Magyarország sorozatosan rossz válaszokat adott a globalizációra. Nem arról van szó tehát, hogy vajon önmagában jó-e vagy sem a globalizáció, hanem arról, hogy vajon Magyarország jó és aktív válaszokat ad-e a globalizáció kihívásaira.

Második tétel
A rossz válaszok egyik oka az örökölt gazdasági kényszerekben rejlik. Így például a hazai privatizáció menetét alapvetően befolyásolta az a tény, hogy az elmúlt negyven esztendő szocializmusa hatalmas külső adósságot hagyott hátra. Az adósságtörlesztéshez szükséges bevételek növelésének kényszere alatt pedig nagyon sokszor előnytelen és joggal kritizált privatizációs ügyletek születtek.

Harmadik tétel
A rossz válaszok másik oka, hogy a magyar szellemi elit elmulasztotta a globalizációval való érdemi szembenézést. Eddig ugyanis mindkét oldalról csak politikai pamfletekre futotta. Jobboldalról olyan elméletekre, amelyek a nemzetállamokat elnyomorító globális összeesküvés rémével ijesztgetnek. Balról – a kizsákmányolás és az elidegenedés fogalmaira építve – az új kapitalizmus neomarxista ihletésű kritikáira. Mindeközben pedig azok, akik a gazdaságpolitikát ténylegesen alakítják, a globalizációban nálunk is minden világok lehetséges legjobbikát látják. Ám ennyire ellentétes dogmákból nehéz, ha nem lehetetlen, értelmes cselekvési alternatívákat megfogalmazni.

Negyedik tétel
A szocializmusból örökölt gazdasági kényszerek miatt és a globalizációval való szembenézés hiányában Magyarországon a piacgazdasági átalakulás és a világpiaci integrálódás döntően külső receptek alapján játszódott le. Eltekintve a csehországi kuponos privatizációtól, Kelet-Közép-Európában, és így Magyarországon is, semmilyen eredeti, saját elképzelés nem született arra, hogy miként kellene úrrá lenni a tervgazdaságból a piacgazdaságba vezető átmenet problémáin. Maradtak tehát a kívülről hozott, az adósságválságokban vergődő fejlődő országok számára kitalált (neo)liberális receptek: a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció.

Ötödik tétel
A külső receptekre, privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika erőforrásai azonban végesek, tartalékai korlátozottak. A privatizációt eleve behatárolja az eladható állami vagyon nagysága és köre. Így Magyarországon sincs már mit eladni, ha mégis privatizációra kerül sor, akkor annak több köze van az állam eladósodottságához, mint a versenybővítés iránti törekvéshez. Hasonlóképpen a gazdaság liberalizálásában is viszonylag hamar el lehet jutni addig a pontig, amikor a külföldi befektetésekért folyó liberalizálás már egy lefelé húzó nemzetközi versenyfutásba – széles körű adómentesség, olcsó munkaerő, puha nemzeti valuta, gyenge munkajogi előírások, laza környezetvédelmi szabályok – hajtja az országot. Mi ebben most ott tartunk, hogy az adófizetők pénzéből forintmilliárdokat fizetünk azért, hogy a világ legnagyobb transznacionális vállalatai kegyeskedjenek nálunk is letelepedni.

Hatodik tétel
Magyarországon a privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika az ezredfordulóra belső korlátaihoz érkezett, konkrét gyakorlata, az export vezérelte növekedési modell pedig tartós válságba jutott. Ez a modell két tényezőre épült: az olcsó munkaerőre és a viszonylag kedvező infrastruktúrára. E két tényező – megtámogatva a masszív privatizációs kínálattal – a kilencvenes években elegendő volt ahhoz, hogy a gazdaság modernizálásához szükséges tőkét és technológiát, valamint az exportra termelő transznacionális vállalatokat az országba vonzza. Az ezredfordulóra azonban elfogytak a modell tartalékai. Az olcsó, szabad és könnyen betanítható munkaerő-tartalék az ország nyugati felén szinte teljesen kimerült. A keleti régiókban ugyan még megtalálható ez a munkaerő, ide viszont a lassan épülő autópályák hiánya akadályozza a külföldi tőke eljutását. Hasonlóan szertefoszlott egykori előnyünk az infrastruktúrában is, az autópálya-építkezéseket éppen ez a tény motiválja.

Hetedik tétel
A privatizációra, liberalizációra és deregulációra épülő gazdaságpolitika hazai válsága miatt az ország felzárkózása csak alapvető gazdaságpolitikai modellváltással érhető el. Noha az export vezérelte modell kifulladásának jelei már az elmúlt évtized végén megjelentek, a hazai gazdaságpolitika nagy vonásaiban mind a mai napig változatlan maradt. A fejlődési pálya kiegészítésére mindössze egyetlen rövidke vállalkozás történt 2000 és 2002 között, a Széchenyi-terv, amely kísérletet tett a betelepült transznacionális nagyvállalatok, valamint a hazai kis- és közepes vállalatok összekapcsolására, továbbá néhány hazai erőforrás, mint amilyen a termálvízkészlet, mobilizálására. Egynémely politikusi körökben a ma divatos felfogás úgy tartja, hogy a Széchenyi-tervvel az ország elkanyarodott az export vezérelte fejlődési modelltől, és csak egy új kormánnyal, 2004 táján tért vissza a helyes útra. Ám ez alapvető félreértés! Nem a gazdaságpolitika tért le az export vezérelte modellről, hanem – mint fentebb láthattuk – az export vezérelte növekedési modell ütközött saját belső korlátaiba. A Széchenyi-terv pedig a kifulladó modell mellé és nem helyett keresett újabb erőforrásokat. Természetesen az export vezérelte növekedési pályára mindig vissza lehet térni. De ne feledjük, ennek ára van. Ilyen ár például a nemzeti valuta leértékelése, a reálbérek stagnálása vagy csökkenése, a külső befektetők számára további kedvezmények biztosítása.

Nyolcadik tétel
Magyarországon ma mindenfajta gazdaságpolitikai modellváltás alapja, hogy a politika végre felhagyjon az agyonideologizált vagy-vagy logikával – a jobboldalon a neoliberális, a baloldalon pedig a belső erőforrások mozgósítására épülő gazdaságpolitika diszkvalifikálásával, gyakori démonizálásával. A (neo)liberális, szabadpiacpárti, valamint a nagyobb állami szerepvállalásra épülő gazdaságpolitika közötti választás ugyanis nem politikai hitvallások, hanem a megoldandó problémák kérdése. A politika természete szerint az egyszerű üzenetek mestersége – így a hazai politikusok is szívesen látják a világot vagy-vagy alternatívákban. Ám az egymást kizáró egyszerű üzenetek nemcsak azt jelentik, hogy primitívvé egyszerűsítjük az előttünk álló kihívásokat, hanem azt is, hogy eleve kidobjuk a másik alternatíva felhasználható elemeit.

Kilencedik tétel
Mint mindig az életben, a gazdaságpolitikában is van legalább még egy út. A globalizáció korában sem csak egyetlen fejlődési minta létezik, hanem két alapvető gazdaságfejlődési modell verseng egymással. Az egyik, az angolszász országok modellje, a szabadpiaci gazdaságpolitikával – privatizációval, liberalizációval, deregulációval – a vállalatokon kívüli környezet rugalmas átalakítását helyezi előtérbe. Ez volt Írország, és ma ez Szlovákia sikerének kulcsa. A másik modell a vállalatokon belüli rugalmasságra, az alkalmazottak nagyobb önállóságára, kreativitásuk kiaknázására, ebből eredően a nagyobb hozzáadott értékű termelésre, végső soron a helyi humán erőforrások minél jobb érvényesülésére helyezi a hangsúlyt. Ez volt Finnország, és ma ez Szlovénia sikerének záloga. A lényeg, és ez a globalizáció korparancsa, hogy a gazdaságpolitikai modell valahol – vállalaton kívül vagy belül – biztosítsa a rugalmasságot. Ettől lesz mind a két modell élet- és versenyképes. Okos országok okos kormányai pedig a kettőt kombinálják egymással. Okos országok okos kormányai a gazdaságpolitikában nem játsszák ki egymás ellen a betelepülő külföldi nagyvállalatokat és a helyi kisvállalatokat, nem tekintik egymással ellentétesnek a globálist és a helyit, hanem éppen a globális és a helyi összekapcsolódását segítik elő.

Tizedik tétel
Egy felzárkózó országban a globalizáció viszonyaihoz igazított gazdaságpolitika egyszerre liberális és konzervatív – úgy épít a szabadpiaci versenyre, hogy közben az ország belső erőforrásait, mindenekelőtt a humán erőforrásait is erősíti. Egy ilyen gazdaságpolitika nálunk támaszkodhat a korábbi előzményekre is, például a Széchenyi-tervre. Ám Hérakleitosz óta tudjuk, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba folyóba, mert időközben a folyó – és világ is – megváltozik. Így 2006-ban sem lehet minden további nélkül újra viszszatérni a Széchenyi-tervhez. Vegyes modellre van szükség, amely, ahol lehet és kell, a vállalatokon kívüli környezet flexibilitását, ahol lehet és kell, a vállalatokon belüli rugalmasságot erősíti. Szükség van a (neo)liberális gazdaságpolitika elemeire, így a külföldi befektetőknek nyújtott kedvezményekre, mert nálunk még mindig a betelepülő külföldi tőke teremt tömegével munkalehetőséget az alacsony képzettségű munkavállalói rétegeknek. Szükség van a (neo)liberális gazdaságpolitika elemeire, így az állami kiadások visszafogására, mert a túlzott állami kiadások az innovatív hazai vállalkozásoktól veszik el a forrásokat és a levegőt. De szükség van állami eszközökkel a hazai erőforrások, szellemi energiák és vállalkozói ötletek mozgósítására, a kis- és közepes vállalkozások, valamint a nagyobb hazai hozzáadott értéket előállító ágazatok támogatására.
Egy ilyen vegyes, a globalizáció viszonyaihoz igazított gazdaságpolitikának ma Magyarországon legalább 12 ponton kell alapvető változtatásokat megtennie:
a) A vállalkozások (adó)terheinek azonnali és radikális csökkentése.
b) A kis- és középvállalkozások hitellel, tőkével és technológiával való segítése, és különösen a betelepült transznacionális vállalatokkal való termelési kapcsolatainak közvetlen támogatása. Nem azért, mert ezek zömmel magyar tulajdonú vállalkozások, hanem azért, mert csakis ennek a szektornak a megerősödésén keresztül vezet az út a humán erőforrásokra építő gazdasági felzárkózáshoz.
c) A vállalkozói szektor és a kutatás-fejlesztés öszszekapcsolása. Magyarországon számtalan jó vállalkozás és sok jó kutató-fejlesztő bázis van – ami hiányzik, az a közöttük lévő közvetlen kapcsolat.
d) A hazai magas hozzáadott értéket teremtő munkakultúrák – például a kézműves-manufaktúrák vagy a borászat – megőrzése és védelme. Elsősorban ismét nem azért, mert ezek magyar munkakultúrák, hanem azért, mert a réspiacokon versenyképesek, és növelik a nemzeti termékben a hazai hozzáadott részt.
e) A magas hozzáadott értékű és sajátos hazai erőforrásokat kihasználó ágazatok – például gyógyturizmus, informatika vagy biotechnológia – célzott fejlesztése.
f) A felsőoktatás színvonalát lefelé húzó, az egyetemeket nivelláló úgynevezett bolognai folyamat mellett a csúcsszínvonalú egyetemi intézmények (college-ok) rendszerének és hálózatának megteremtése.
g) A munkalehetőségek bővítésének támogatása, akár olyan termelőberuházásoknál is, amelyek döntően alacsonyan képzett munkaerőt foglalkoztatnak, és így alacsony hazai hozzáadott értéket termelnek, mert még ez is jobb, mint a munkanélküliség.
h) Az államigazgatás radikális karcsúsítása, ami nem azonos a ma zajló, pusztán költségvetési megtakarítási szempontú fűnyíróelvvel. Minden olyan igazgatási és hatósági feladatot, ahol a verseny az állampolgárnak/fogyasztónak jobb és több szolgáltatást biztosíthat, piaci és részben civil, nonprofit szereplőknek kell átadni. A ma még központi igazgatási, tervezési és fejlesztési feladatok többségét alulról legitimált, demokratikusan választott testületekkel és jelentős önállósággal rendelkező régiókhoz kell decentralizálni. Ezzel párhuzamosan növelni kell a települési önkormányzatok saját forrásait, a helyben keletkezett személyi jövedelemadó legalább felét a településen kell hagyni. A minisztériumokban és központi állami szervekben csak stratégiai és szabályozási feladatokat szabad megőrizni.
i) A nagy elosztó-ellátó rendszerek, mindenekelőtt az egészségügy terén a működtetésben (tehát nem a tulajdonlásban!) – a szociális szempontok megőrzése mellett – a magántőke széles körű bevonása.
j) A lakásrendszerben olyan támogatáspolitika kialakítása, amely döntően a lakásmobilitást (lakáscserét) erősíti. Nem az a lakásrendszer igazságos ugyanis, amely célzottan támogat egy-egy mégoly rászoruló réteget, hanem az, amely lehetővé teszi, hogy minden réteg előrébb léphessen egyet, hogy idővel minden réteg javítani tudjon lakáshelyzetén.
k) A közlekedési infrastruktúra fejlesztése, európai szintű logisztikai bázisok kiépítése (Budapesten és vidéken is).
l) Az európai uniós források minél jobb kihasználása, és minél több ilyen forrásnak a termelő beruházásokba és infrastruktúrába való terelése. A 2007–2013-as tervezési időszakra vonatkozó Nemzeti fejlesztési terv pedig, legyen az időtáv bármily távoli is, életbevágó fontosságú. Bárki is legyen ugyanis kormányon ebben az időszakban, bármit is ígérjen a választási kampányában, bármi is szerepeljen kormányprogramjában, csakis azt tudja majd megvalósítani, ami ebben – az unió által is elfogadott – tervben szerepel.
Mindezek a lépések természetesen felfűzhetőek olyan nagy fejlesztési víziókra is, amelyek a jövő Magyarországában Kelet-Közép-Európa pénzügyi szolgáltató központját, jövendő tudáscentrumát vagy új innovációs motorját látják. A legnagyobb vízióhoz, Magyarország felzárkózásához azonban globalizáció- és (neo)liberalizmusellenes dogmáktól mentes szorgos aprómunka kell.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár