A kormányfő felelőssége

Közismert dolog az, hogy kisgyermekek gyakran sajátos önkénnyel használják a szavakat, rákényszerítve az őket szerető felnőtteket arra, hogy átmenetileg engedjenek a nyomásnak. A mai magyarországi miniszterelnök is valami ilyesmivel próbálkozik, s az őt szerető médiahad nem kifogásolja a nyelvi önkényt.
Már a kétigenes népszavazás előtti teljesen törvénytelen kormánykampányban, amikor szociális demagógiába akarták – s részben sikeresen is – a nemzeti értékelvűséget belefojtani, Gyurcsány az elszakított magyarság eltaszítását „felelős hazafiságnak” deklarálta. Hogy miért hazafiság magyarok millióit kitagadni, azt nyilván ő sem tudja, a felelősséget pedig – e tekintetben – a magyar alkotmány a kisebbségi magyarokról való gondoskodásként fogalmazza meg. Gyurcsány azonban figyelmen kívül hagyta mind a magyar nyelv, mind az alkotmány kötelmeit. Teheti, hiszen önértelmezése szerint neki nincs alternatívája.
Csakhogy a baj nem jár egyedül akkor, ha valaki ilyen szuverén módon kezeli az (érték)kötött dolgokat. (A gyermekeknél ez múlóan kedves dolog.) Jöttek a gazdák (Németh Imre szerint „nyálcsorgatóan”; Hiller szerint a kifizetetlenség miatt jogosan, amíg csak fel nem fedezte a szélsőjobboldalt mint a szélsőbaloldal mindenkori megmentőjét), s a már érdemeseknek kiosztott s gutgesinntekre nagyrészt elköltött kétszeresen is („magyarul” és „európaiul” is) garantált pénzüket kérték. S Gyurcsány ismét gyermeki szintű demagógiához nyúlt – megint érvek híján. Szerinte a gazdáknak haza kell menniük (ez valójában a tönkremenést jelenti, a nyugodt éhhalált vagy a híres liberális rászorultsági alap elfogadását), mert ő nem tud nekik adni, csak akkor, ha másoktól elvesz. A szegény kisebbségi magyarok után a magyar gazdatársadalom is élősdi tömegként jelent meg, amely mások zsebére akar élni. A posztkommunista kormány ezt is örömmel ismételgette a sokmilliós traktorok árával együtt. A népséget nem érdekli a jövője, menetel a kezdetben olcsó multiélelmiszerek – sokszor ellenőrizhetetlenül veszélyes – irányába. A városlakónak immár tényleg nincs hazája, mint egykor a római proletároknak, akik egyiptomi ingyenbúzán éltek az itáliai saját parasztság tönkrement utódaiként. Az oroszlánokat és más cirkuszi produkciós kellékeket ma a baloldali média szállítja, s „Csak rosszabb ne legyen az élet!” jelszóval folyik az előadás a hazafiasan felelős baloldali magyaroknál.
Gyurcsány persze ókonzervatív is a maga módján. Horn Gyulát követi ugyanis szorosan abban (emlékeznek 1994-re, hogy a „szakértelem” kerüljön kormányra), hogy azt hiszi, puszta szakmai kérdés az agrárium ügye. Persze aki depolitizálni akarja a vidéket, az a szellemi kolhozrendszert akarja visszahozni. Az alattvalók csak hallgassanak, kövessék a kijelölt irányt, s majd az illetékesek elvezetik őket a földi paradicsomba (amikor is másfél óra alatt gyorsvonattal Pécsre érkeznek). Hogy addig hogyan élnek meg az alattvalók, nos, ez magánügy. Illetve a korlátlanul globális szabadpiac majd elrendezi.
Ezek a gondolattalan egykori kommunisták most a tudományos liberalizmus automatikusan mindent megoldó téziseitől várnak hatalomban tartó megoldásokat. A baj csak az, hogy e téziseknek a tömeg számára nincsenek megoldásai. Egykor ezért jöhetett a kommunizmus kollektivista hazugságának sikere. Jelenleg azonban az elvtársak a nagy magánvagyon abszolút többségének birtokosai. Mert egyébként újra eszköz lehetne a kíméletlen „úrellenes” demagógia, amit egyébként próbálgatnak is friss jobboldali vagyonosokkal szemben.
Mi is hát a felelősség a semmitmondóan hangsúlyos szövegek hosszú szünetei szerint? Azt nem tudhatjuk, legfeljebb azt, hogy Gyurcsány nem szereti a kisebbségi magyarokat és a gazdákat, a keresztényeket és a fideszeseket, a közalkalmazottakat és a kistelepüléseket. S e negatív érzések jelenthetik a felelős hazafiságot, mivel ezek nélkül – mintegy friss milliárdosként – versenyképes volna az ország. A felelős hazafiság – egyébként a megnyomorított tudatú, materialista magyarok között sikeres – humbug tehát arra való, hogy tömegesen elhitessük azt, ami csak nekünk jó, s úgy tüntethető fel, mintha abból mindenki profitálhatna. A kádárizmus jó előmunkálatokat végzett, a csak anyagiakra figyelő magyarok (lásd: Gorenje-hadművelet) fogékonyak akár a távlati ígéretekre is. Nem fáradnak bele abba a (reménytelen) várakozásba, hogy eljönnek a jó idők – nekik is. Ha meg nem, akkor majd várnak újra. A magyar materialista advent – úgy látszik – felülmúlhatatlan.
Ezért nem számít az, hogy honfitársaink – nekik megélhetést biztosító – áruit fogyasztjuk-e, vagy tőkeerős, ideiglenesen olcsóbbat kínáló, a távolabbi szegénységből üzletet csináló multikét. Ezért nem számít az, hogy nem jogállami előnyöket érvényesítők hadoválnak társadalmi igazságosságról és demokratikus értékekről. Semmi nem számít, ha az embernek jól megy. Igyekezzen mindenki, elvégre a piac mindenkinek lehetőség. Ennyiből áll a gyurcsányi felelősség.

A szerző történész, egyetemi docens