A parasztgyűlölet az ideológiai alap

Hálás köszönet illeti az agrárminisztert, hogy a 2004. júniusig bekért és benyújtott bizonylatok alapján a földalapú támogatást előreláthatólag március végéig – alig kilenc hónapon belül – a mintaszerűen szervezett adminisztrációnak köszönhetően mégis zökkenőmentesen kifizetik. Nagy-nagy áldozat ez a kormánytól, hiszen a múlt év őszén az EU által átutalt összeggel eddig a költségvetési hiányokat április vége helyett csupán március közepéig lehet toldozni. Érthető tehát, hogy a hosszan tartó tüntetés sok bosszúságot okozott a kormánynak. A parasztokkal nem könnyű szót érteni.
Számos aggály merült fel bennem, elsősorban a kormány pénzügyi politikája miatt. A teljes nemzeti vagyon elherdálásával a korábbi adósságtól sikerült megszabadulni. Most mégis újra eladósodtunk, az üres kamrából nem lehetett még az EU által átutalt összeget sem előkotorni. Tavaly a televízió nyilvánossága előtt megszólaltatták a Magyar Nemzeti Bank hajdani alelnökét, aki bennünket újabb kölcsönök felvételére és a forint gyengítésére biztatott. Adórendszerünk a jóléti államokéval vetekszik. Hová tűnik el akkor az így összegyűjtött pénz? J. K. Galbraith amerikai közgazdász visszaemlékezéseiben említi, hogy Észak-Amerika lakosságát az első világháborút követő pénzromlás nagyon megviselte, ezért óvakodnak az újabb inflációtól. 1945 óta mi másodszor, immár két évtizede szenvedjük ezt el. Az, aki a külföldi kölcsönfelvételek szakértője, a nemzetközi pénzintézetek lekötelezője volt, a magánosítás zűrzavarában hatalmas vagyont szerzett. Hogyan mer ezek után ilyen javaslattal előállni? Köztudomású, hogy a pénzromlás, az eladósodás a gazdagok és a tőzsdespekulánsok érdekeit képviseli.
Az a Bokros Lajos, akit aligha vádolhat bárki is jobboldalisággal, úgy nyilatkozott, hogy az eltelt tizenöt év alatt egyik kormány sem kezelte ilyen felelőtlenül a pénzügyeket, mint a mostani. A koppenhágai egyezményben szereplő mezőgazdasági támogatás hazai kiegészítését kihagyták a 2005-ös költségvetésből. Ezzel a hazai mezőgazdaság versenyképességét tovább ronthatták volna. Helyesen ismerte fel az MSZP éles eszű és még annál is élesebb nyelvű frakcióvezető asszonya, hogy a gazdák tüntetését politikai érvek váltották ki. Azért, mert a kormány fel akarja számolni a parasztgazdaságokat. Ehhez kitűnő fegyver a jelenleg érvényben lévő földtörvény. A még meglévő parasztság a létéért küzd. Nyugat-Európában magától értetődő, hogy a termelő emberséges feltételek között gazdálkodhassék. Az EU korábbi tagországai nem akarnak nagybirtokrendszert. Ott a parasztság a nemzeti hagyományok, a nemzeti kultúra fenntartója is. Ezért kapja a támogatást. Annak csak örülnek, ha mi a külterjes nagygazdaságokban nyersanyagot termelünk, amelyet ők dolgozhatnak fel késztermékké, és adhatnak el sokkal magasabb áron. Az MSZP elődpártjának korábbi nagy példaképe, a Szovjetunió hírhedt lenini hármas jelszavára emlékeztetnék: Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a középparaszttal, és harcolj a kulák ellen! Nos, e téren is példamutató munkát végeztek a bolsevikok. A kulákokat és a középparasztokat koncentrációs táborokba zárták, a szabadon maradottak milliói haltak éhen, kényszerültek emberevésre olyan területeken, ahol korábban a cári Oroszországból jó termés idején egész Európát elárasztották olcsó gabonával.
A szovjet emigrációból hazatért kommunisták hozták magukkal a bolsevik párt parasztpolitikáját is. Aki ettől eltért, csökkenteni akarta falun és városban a terrort, bitófára juttatták; ez lett a sorsa Nagy Imrének is. Ezzel szemben Farkas Mihály a sztálini kollektivizálás idején szegedi beszédében így nyilatkozott: „Olyan feltételeket teremtünk a mezőgazdasági szövetkezetben, hogy a paraszt nyálát csorgatva kéredzkedjék be.” Amint visszaemlékszem, ehhez eleinte vérnek is folynia kellett, majd verítéknek is, de se nyálcsorgató helyzetre, sem másra én nem emlékszem, csupán arra a „hataloméhes, nyálcsorgató” nyilatkozatra, amit Németh Imre miniszter tett a termelők ellen a gazdatüntetés napjaiban.
Az 1991 óta a magyar mezőgazdaságban folyamatosan érvényesülő neoliberális politika lehetővé tette a külföldi és hazai magántulajdonú nagybirtokrendszer újjáalakulását. A magyar mezőgazdaság tőkevesztése és külterjes irányba sodródása a szemünk előtt játszódik le. Élelmes hivatalnokaink segítségével és engedélyeivel az ügyes és nekik hálás kereskedők és a tőlük egyre függetlenebb áruházi láncok a külpiacokról lejárt szavatosságú húst, egyéb állati és mezőgazdasági terméket – köztük fertőzött csirkéket és mérgező paprikát – vásárolnak nyomott árakon. Utána még össze is szidták a hazai termelőket, amiért árban nem versenyképesek. Élelmiszeriparunk folyamatos hanyatlása, esetenkénti felszámolása miatt visszaesett a nagy jövedelmet adó ipari növények termőterülete is. A dohánygyárakat most szerelik le, ezzel a nagy kézimunka-igényű és az EU által erősen támogatott hazai dohánytermesztés is végveszélybe került.
Az Agrárgazdasági Tanács a 2003. évet értékelve megállapította, hogy az előző év hat-hét százalékos inflációja mellett a növényi termékek termelői árszínvonala ugyan 20 százalékkal emelkedett, de az élő állat és az állati termékek ára 6,3 százalékkal csökkent. Ebben az évben a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 11, a nettó vállalkozói jövedelem 31 százalékkal romlott. 2000 és 2003 között az egyéni és családi gazdaságok száma 20, a gazdasági szervezeteké hét százalékkal lett kevesebb. Az állattartók száma a magángazdaságokban 22,5 százalékkal, a gazdasági szervezetekben 11 százalékkal esett vissza. Magyarország gazdasági állatállománya 1985-ben érte el a csúcsot, de még akkor is lényegesen alacsonyabb volt a nyugat-európai országokénál. Az állati termék-előállítás lehetőségeit tehát még korántsem merítettük ki. 1985 óta az állomány és teljesítménye egyharmadára esett viszsza. Ilyen csekély állatlétszámra csupán az országon átviharzó háborúk után volt példa. Ez nemzeti érdek lenne?
A múlt évben a nagy értékű bogyós gyümölcsökért a külföldi vevő csupán a leszedés díját térítette meg. Hol lehet ennyiért előállítani? Az egymást követő kormányzatok az értékesítő-beszerző-feldolgozó szövetkezeti mozgalmak újrateremtését tizenöt éve nem segítik. Minden nyugat-európai gazda tudja, hogy jövedelem csupán a közösen feldolgozott és félkész termékek értékesítéséből származhat. Ehhez pedig szövetkezeti integrációra van szükség. Helyette a nálunk bűnösnek nyilvánított nemzeti tudat (nacionalizmus) vádját elkerülendő szomszédainkkal osztozunk néhány hajdani hungaricumon (tokaji, pálinka) is.
A kormányzó két párt nemzetellenes politikája nem a családi gazdaságokat, hanem – tűzzel-vassal – néhány ezer nagybirtok létesítését szorgalmazza. Harmadik éve a juttatások 80 százalékát a kezükre játsszák. Igaz, velük könnyebb szót érteni, mert „huncut a paraszt, ha már egy arasz”. A jelenleg érvényben lévő földtörvénnyel könnyebb és olcsóbb kiirtani a parasztságot, mint a külhonból érkezett burgonya- és kukoricabogarat, amelyhez ugyancsak drága külföldi vegyszerek szükségesek. Németh első politikai államtitkára 2002-ben a nyilvánosság előtt többször hangoztatta: „Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a mezőgazdaságban 80-100 ezer ember fog munkát találni, a többieket kezelje a szociálpolitika!” Látszik, hogy Szanyi úr már megszabadult a káros nacionalista érzelmektől! De arra is választ szeretnék kapni, ha évről évre ilyen ütemben csökken a mezőgazdaságban foglalkoztatottak és az üzemek száma, miért nő évről évre az irányító apparátus. Hiszen ez a liberális kormányzati elvekkel homlokegyenest ellenkezik.
Ha sikerül a falvakat elnépteleníteni, a hazai és az egyre nagyobb számú külföldi birtokosok számát egy-kétezerre csökkenteni, a megüresedett házakba külföldről könnyű lesz vendégmunkásokat hozni. Ezen a téren a miniszter nagy elődje, Kollonics Lipót tevékenységét említhetném. Nem engedte Dél-Magyarországra a magyarságot visszatelepülni, hanem határőrvidék címen kizárólag románokat és szerbeket telepítettek be. Pedig abban az időben Bukovinából, 136 magyar faluból szívesen települtek volna ezekre a gazdag területekre, ahol ingyenföldet, többévi adómentességet, ingyenjószágot és gazdasági felszerelést kaphattak. A betelepített más nemzetiségű határőrök később – 1848–49-ben – a Habsburg-ház iránti együttérzésből a magyar lakosság ezreit irtották ki. A Habsburg-háznak és Kollonicsnak köszönhető, hogy akkor egymillió idegen ajkú telepes érkezett. Már csupán azt kellene kitalálni, hogy Kollonics híres mondása a nemzet kiirtására miként korszerűsíthető a mai viszonyokra. Igenis miniszter úr, ez valóban politikai ügy.
Azt sem érthetem: ha a nemzet érdeke a nagybirtok kialakítása, akkor ezt miért akadályozzák a nyugat-európai országokban, és miért erőltetik rá az új belépőkre? Mert ők tisztában vannak azzal, hogy a vidék, a parasztság a nemzeti hagyományok, a nemzeti kultúra hordozói. A kormány ezzel szemben a nagybirtok híve, ezért hallani sem akar a vidék felkarolásáról. Ebben pártjuk hagyományos parasztgyűlölete szilárd ideológiai alapjuk. S mindezt rá lehet fogni a globalizációra.

A szerző egyetemi tanár