A politika makacssága győzött a szakmai

Furcsa hír jelent meg a Felsőoktatási és Tudományos Tanács honlapján: „Örömmel értesítem, hogy a 2005. március 9-i kormányülésen elfogadásra került az új felsőoktatási törvény (sic!). A vonatkozó jogszabályok értelmében a parlamenti benyújtásig a törvény ellenőrzését a kormány és a parlament szakemberei végzik, ezen idő alatt a törvény nem nyilvánosnak minősül. Budapest, 2005. március 11. Tisztelettel: Dr. Mang Béla s. k.”
Titkosított törvénytervezet
A legalább harmincszor átírt Magyar Universitas Program elfogadásának örömhírét Magyar Bálint miniszter úr minden sajtófelületen igyekezett közölni, ám a vitába belefáradt, elbocsátások rémével fenyegetett, és a leépítésekkel elfoglalt felsőoktatási közösség már csak apatikusan legyintett. A Debreceni Egyetem 532 munkatársának kirúgása engem is olyan elkeseredéssel töltött el, hogy nem is kívántam utánajárni. És az, hogy a kodifikáció mely állapotában sikerült kormány elé vinni a törvényt. Tekintve azonban, hogy az egyik magyar közszolgálati televízió arra kért, hogy reggeli műsorában Mang Béla úrral vitázzak erről, gondoltam, megnézem a legújabbat. Ekkor ütköztem eme furcsa titkosításba.
Mi folyik itt? A felsőoktatási törvény vagy hússzal korábbi verzióját a felsőoktatási testületek (Magyar Rektori Konferencia, Magyar Akkreditációs Bizottság, Felsőoktatási és Tudományos Tanács, Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája stb.) vonakodva és feltételekkel elfogadták. Az ezt követő államigazgatási egyeztetés során az igazságügyi és a pénzügyi tárca kifogásait állítólag orvosolták. Ezeket a módosításokat – amelyek között olyanok is vannak, amelyek ellentétesek a fenti testületek által elfogadott verzióban szereplő szabályozással – természetesen nem tárgyalták meg újra a fenti testületek. Nem tudhatjuk, hogy mit fogadott el a kormány. A parlamenti benyújtásig még a jogalkotási törvény szerint véleményezési joggal rendelkező szervezetek sem ismerhetik meg a törvény szövegét. Nem tudhatjuk, hogy teljesültek-e a fenti testületek feltételei. Mi a garancia, hogy nem egy teljesen új szöveget találnak majd asztalukon a képviselők?
Tömeges elbocsátások Debrecenben
Ezzel a „titkosítással” kétségtelenül csapdát lehet állítani a felsőoktatás sorsát figyelemmel kísérő egyének és testületek kritikáinak, hiszen ha a legutolsó változat alapján mondunk véleményt, azt „kommunikálhatja rá” a miniszter, hogy a végleges verzióban ez egészen másképp van.
Az utolsó nem titkos verzió valóban sokat változott a 2003 nyarán megjelent koncepcióhoz képest. A miniszter kihátrált abból az elképzelésből, hogy az intézmény teljes irányítását egy általa kinevezett igazgatótanács végezze, amelyet úgy a tizedik verzió tájékán elkezdtek irányító testületnek (it) nevezni. A Magyar Rektori Konferencia egyetértésének ára a rektorok it-elnöki megbízatása, és az intézményi tanácsok delegáltjainak többsége, a hallgatók egyetértésének ára egy általuk választott it-tag lett. Az it ezzel a miniszter és az intézményi tanács közé iktatott fölösleges korporatív testületté vált. A miniszter látszólag nem engedett világmegváltó tervéből, az intézmények mentették a menthetőt, csak érjen már véget a huzavona és a felsőoktatás sodródása.
Közben persze sokszor és sokféle ígéret elhangzott a finanszírozás reformjára, a beruházásokra. A finanszírozás reformját éppen most éljük egyetemeinken, eddig legalább kétezer-ötszáz „áldozata” van. Sajátos közjáték, hogy a fent említett, egy hónappal ezelőtti reggeli televíziós vitában szembesítettem Mang államtitkár urat azzal, hogy tömeges elbocsátásokra készülnek a felsőoktatásban, és a Pénzügyminisztériumban már félretették a pénzt a végkielégítésekre, ezt „szokásos fideszes riogatásnak” nevezte. Fideszes riogatás-e, hogy a Debreceni Egyetemen a tanszékvezetőkkel pénteken közlik, hogy hétfőn tíz óráig adják le az elbocsátandók listáját, mert a minisztérium csak akkor fizeti ki a végkielégítést, ha hétfőre ott van a lista a munkaügyi központban? Jól ismerem a Debreceni Egyetem felelős vezetőit, láttam személyes vívódásukat az eljárás embertelenségén, kiszolgáltatottságukat az Oktatási Minisztérium előkészítetlen és átgondolatlan finanszírozási reformjának.
Nincs garancia a finanszírozásra
Mindezen felsőoktatási reformfolyamatokat az oktatási miniszter és a miniszterelnök cinikus válaszai kísérik: „többnyire nem oktatókat bocsátottak el, és teljesen fölösleges, hogy közalkalmazottak takarítsanak az egyetemeken.” Bizony, miniszter és miniszterelnök úr, oktatókat is elbocsátottunk. Aktív, fiatal oktatókat, nevüket megkaphatják az intézmények vezetőitől. Igaz, az elbocsátottak többségét nyugdíjazták, de nem tudunk felvenni a helyükre fiatalokat. Miért is lesz diplomás-munkanélküliség? Nemcsak azért, mert sok hallgatót képeznek bizonyos szakokon, hanem főként azért, mert a nyugdíjazásokkal felszabaduló álláshelyeket a gazdasági megszorítások miatt nem lehet betölteni. Az elbocsátott technikusok és laboratóriumi asszisztensek munkáját most oktatók fogják elvégezni, ahelyett, hogy kutatnának. És még előttünk áll a szeptemberi kötelező négy és fél százalékos béremelés, amelyet háromszázalékos oktatói elbocsátásokkal tudunk majd abszolválni.
Ilyen körülmények között nem csodálkozom, hogy az egyetemeket végiglátogató Gyurcsány Ferenc csak hallgatói fórumokat tart. Jómagam nem kifogásolom, hogy a miniszterelnök meglátogatja az egyetemeket, főként, ha ezáltal tapasztalatokat szerezne kormánya felsőoktatási reformjáról, ha rájönne, hogy milyen veszedelmes és káros az oktatók és hallgatók szembeállítása.
A felsőoktatási törvény utolsó nyilvános változata semmilyen finanszírozási garanciát nem tartalmazott, az Oktatási Minisztériumnak nincs elképzelése a finanszírozás megújításáról. A hallgatói létszámhoz kötött támogatásról régóta tudjuk, hogy nem működik, mert elvileg rossz. Az egyetem ugyanis több feladatot is ellát. Hallgatókat képez, műhelyeiben tudományos és kulturális munka folyik, és be kellene tölteni a regionális tudásközpontok szerepét. E legalább négy feladatot egyetlen paraméter, a hallgatói létszám alapján elvileg sem lehet kiegyensúlyozottan finanszírozni, különösen, ha a finanszírozást néhány finanszírozási csoportra alapozzuk.
Esély a józan módosításokra
Ám az utolsó ismert törvénytervezet és az alapszakok rendszerét felsoroló kormányrendelet magában rejt egy még nagyobb veszélyt: az irányítási modell elfogadtatásának és elfogadásának kompromisszumában az Oktatási Minisztériumnak sikerült a képzés szerkezetét a bolognai elvekkel ellentétesen átalakítania. Mivel a törvény benyújtásakor csupán az alapszakok rendszerét gondolták végig – azt is csak félig-meddig –, kétéves huzavona után a jelenlegi törvénytervezet a legfontosabb bolognai célkitűzések egyikével, az alap- és mesterszakok egymásra épülésével került ellentmondásba. Az átjárható kétciklusú felsőoktatási modellt sikerült labirintussá változtatni. Mivel az alapszakok rendszerét az ezekre épülő mesterszakok kidolgozása nélkül alkották meg, minden szak arra törekedett, hogy a lehető legtöbb tantárgyat begyömöszölje az alapképzésbe.
Azokon az alapszakokon, ahol a tárgyalási pozíciók – például a döntéshozó testületekben való részvétel – erősek voltak, még azt is sikerült elérni, hogy az alapszakok hét félévesek legyenek a főszabályként hat féléves képzéssel szemben. Így aztán előáll majd – Bologna még nagyobb dicsőségére – az az abszurd helyzet, hogy a hat féléves vegyész szakon alapdiplomát szerzett hallgató nem mehet tovább minden gond nélkül a vegyészmérnöki mesterképzésbe, mert a vegyészmérnök alapképzés hét féléves. A természettudományi alapszakok kidolgozásának aktív résztvevőjeként úgy ítélem meg, hogy megint hiába dolgoztunk, a politika makacssága győzött a szakmai racionalitás felett.
A törvény parlamenti benyújtásakor remélhetőleg megszűnik a titkosság, és ha az Országgyűlés nem zárt ülésen tárgyalja a mindannyiunk jövőjét befolyásoló felsőoktatási törvényjavaslatot, talán még lesz mód a józan módosításokra.

A szerző akadémikus, volt oktatási miniszter