A település nem földrajzi fogalom, emberi közösség

Nevezetes dátum, a Bokros-csomag kibontásának tizedik évfordulója hozta össze a változott rendszerű Magyarország pénzügyeinek legfőbb intézőit. Alkalom szüli a megtakarítást: a fideszes Varga Mihály fejéből pattant ki az ötlet, hogy ha a települési önkormányzatok számát radikálisan csökkentenék, megkönnyebbülne az államkincstár, csökkenne a költségvetési hiány. Azóta cáfolat követ cáfolatot, ő nem úgy gondolta, Draskovics Tibor nem azért tapsolt neki, a pénzügyminiszterek politikai botlását mégsem vélhetjük nyelvbotlásnak vagy valamiféle foglalkozási ártalomnak. (Rajtunk spórolnak, nem ellenünk.) A pénzügyminiszterek reggelijén szép egyetértésben elfogyasztott aprófalvak esete anekdotánál mégis több marad. Mutatja, meddig jutott és miben is áll az a „gazdasági” szemlélet, amelynek kiszemelt áldozatai: az egyetemek, a kórházak, s lám, egész települések, melyek jövendő sorsáról a költség/haszon elemzés hivatott dönteni. Véletlenül se nevezném ezt a gondolkodásmódot üzletiesnek, mert fájdalom, nem élelmes és életképes vállalkozások támogatásában nyilvánul meg, hanem az ország természeti és kulturális vagyonának felélésében és kiárusításában. Ez a szemlélet szétroncsolta, felfalta a társadalom eleven szövetét, most már a csontvázát ropogtatja: a köztársaság alkotmányát.
A település, igen tisztelt volt és reménybeli pénzügyminiszter urak, nem földrajzi fogalom, hanem emberi közösség. De csak addig emberi, ameddig lakói emberhez méltó életet élhetnek. És csak addig közösség, amíg szót értenek egymással, márpedig addig tanulnak egymással szót érteni, amíg közös ügyeik együttes intézése ezt megköveteli. Tudom, hogy aprófalvaink többsége máris jócskán eltávolodott ettől az állapottól, de vajon nagyvárosainkban (létszámarányosan) elevenebb a politikai közélet? Emberhez méltóbb a bánásmód? Továbbá azt sem értem, miért az aprófalvakkal bajlódnak jeles pénzügyi szakembereink, ahol a körjegyzőségek működése folytán alig van apparátus, tehát a költségek is roppant szerények. Minek elaprózni a dolgot? Miért nem a legnagyobb és legköltségesebb helyhatóságnál kezdik? Egyetlen város, Budapest önkormányzati jogainak eltörlésével többet nyerne az ország, mint ezernyi apró településsel. Tessék? Hogy az egészen más? Már miért volna más? Ha az önkormányzatiság tisztán gazdasági kérdés, akkor a legnagyobb tételtől kell megszabadulni. Ha ellenben nem az, akkor minden településnek, ahol magyar állampolgárok élnek, a lélekszámtól függetlenül elidegeníthetetlen alkotmányos joga, hogy lakói helyi ügyeikben maguk dönthessenek, s ne mások, máshol, a fejük felett.
Sokat, szinte mindent elvettünk már a kistelepülésektől. A vasút és az autóbuszjáratok rendszeres, összehangolt működését, ami a legfontosabb feltétele annak, hogy a vidék, mint Bibó István óhajtotta, a város vidéke legyen s ne elszigetelt periféria. Elvettük többségüktől az iskolát – még a hetvenes években. (Akkor menekült el a gyermekes családok java része.) Az iskolák maradékát a legújabb rendeletek fosztják meg a fennmaradás elemi feltételeitől, tekintet nélkül az ott folyó pedagógiai munka minőségére. Az aprófalvas körzetekben a legnagyobb az orvoshiány is. A „házi” orvos elnevezés gúnyként hangzik ott, ahol nemhogy a háznál, de a hatodik határban sincs orvos, miközben az öregek, krónikus betegek, leszázalékolt rokkantak részaránya épp ezeken a területeken a legnagyobb. Elvettük és soha nem adtuk vissza az aprófalvak (egykor többségében ingázó) lakóinak a nemzeti jövedelemnek azt a részét, amellyel ők a városokban és a téeszközpontokban, egykori munkahelyükön járultak hozzá a szocializmus építéséhez. S most, amikor a városi munkahelyekről kiszorultak, és a széthulló termelőszövetkezetek helyén néha csak kóró, korrupció és spekuláció terem, ölbe tett kézzel szemléljük másfél évtizede a vidék pusztulását, s magyarázzuk – ki-ki a maga világnézete szerint. Hogy mindenről a szocializmus tehet. Hogy éppenséggel a téeszeket kellett volna egyben tartani, s nem kellett volna a földet a gazdáknak visszaadni. Hogy vissza kellett volna adni az utolsó szögig, amit elvettek tőlük. Hogy családi gazdaságok kellenének. Hogy gépesített nagyüzem kellene. De azt, hogy a kül- és belföldi piacától egyenlőtlen és tisztességtelen versenyben megfosztott, a felvásárlóknak, üzletláncoknak, feldolgozóiparnak reménytelenül kiszolgáltatott hazai gazdát az egymást követő magyar kormányok részvétlen, cinikus vagy csak tehetetlen agrárpolitikája tette tönkre – ezt valamiért nem emlegetik. Pedig országos érdek (lett volna) és kormányzati feladat, hogy az Európai Unióba ne halálosan legyengült, az új helyzetre felkészületlen mezőgazdasággal lépjünk. Hogy a föld eltartsa megművelőjét, és a gazda megtartsa földjét.
Ezer traktor állt hetekig a Dózsa Györgyről elnevezett úton, s több száz demonstrált szerte az országban. A pénzügyminiszterek pedig, akik magára hagyták az agráriumot, a falvak megtizedeléséről fantáziálnak. És nem akadt senki, aki megkérdezze tőlük: dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?

A szerző író, a Védegylet szakértője