Az érettségi vizsgáról és a svéd oktatási modellről

A magyar sajtónak sosem volt és ma sem kedvenc témája a közoktatás, az alap- és a középfokú oktatás pedig főképp nem az. Napjainkban viszont egyre több figyelmet szentelnek a lapok a kétszintű érettségi rendszerről folyó vitának.
Nem csoda, hisz a vizsga szónak ez a jelzője és a belőle képzett múlt idejű igenév (érettségizett) bűverővel bírt nemcsak az értelmiség soraiban, hanem a legtöbb gyermeket nevelő magyar család számára is. Ez a műveltség és a felsőfokú tanulmányokra való felkészültség hagyományos (sokak szerint több évszázados) és örök garanciája. Sajnálatos módon azonban – és ebben mindenki egyetért – meg kell változtatni, mert hagyományosan magas színvonala lesüllyedt, és az egyetem előtti szűrőfunkcióját nem látta el kielégítően.
Viszont még a pedagógusok között is csak kevesen tudják, hogy ezt a vizsgaformát a Bach-korszak alatt vezették be, és Eötvös József, a kiegyezés utáni első kultuszminiszter, megszüntetését és az egyetemi felvételi vizsgával való helyettesítését tervezte. Az a kérdés pedig kevesekben vetődik fel, hogy hajdanában valóban olyan magas színvonalú volt-e a matura, ahogy kiskoromban (1927-ben születtem) az öregektől hallottam. Móricz Zsigmond második önéletrajzi regényében (Forr a bor) egy tiszántúli kisvárosi gimnázium érettségi előtt álló tanulói, a maturandusok, Nyilas Mihállyal, az igazgató unokaöccsével együtt egy debreceni tankerületi igazgatóságra bejáratos személy megvesztegetésével szerzik meg a tételeket. Hja, ez egy kis vidéki középiskola volt! De Szabó Magda legújabb életrajzi regényében (Für Elise) a 30-as évek közepén a Dócziban, ebben a református egyház égisze alatt működő, igényes leányiskolában, az ő nagy szimpátiának örvendő, de rossz tanuló nevelt testvére számára az írásbeli alatt csempészik be a tételek megoldását – a felügyelő tanárok orra előtt.
Ha mindezt a saját 1945-ös érettségi vizsgámmal és a 60-as, majd később a 90-es években vizsgáztatóként szerzett tapasztalataimmal egybevetem, nyugodtan állíthatom, hogy ez a „háztáji érettségi” sokszor nem több, mint a tanárokkal lefolytatott bizalmas iskolazáró beszélgetés, néha az iskola évről évre visszatérő „saját elnöke” jelenlétében. Ez a vizsga az életben csak a protekciós helyekre való bejutásra készít fel. A diákkal több éven át együtt élő tanár sem gondolkodik másként, mint a célba vett munkahelyen dolgozó rokon vagy jó ismerős.
Nem ilyen az újonnan bevezetett emelt szintű érettségi vizsga. Ez a középiskolai tanároktól függetlenül megtartott francia examen de baccalauréat-hoz hasonlít, amelyet egy 1804. évi törvény tett kötelezővé az elméleti karokon tanulni kívánó fiatalok számára. Ma Magyarországon az értelmiségi túlképzés veszélye láttán egy ilyen szigorú vizsgát kellene a legigényesebb egyetemi karokra (és nemcsak az idegen nyelvi szakokra) való bejutás feltételévé tenni. A hagyományos vizsgát mai közoktatásügyünk középszintű jelzővel ellátva meg akarja tartani, azzal a figyelemre méltó újítással, hogy megnöveli benne az objektívan pontozható írásbeli rész súlyát, nehogy az egyetemi vizsgán derüljön ki, hogy mit ér az egyik vagy a másik iskola jeles osztályzata. De ezeket a teszteket időben – esetleg több iskolaévre felbontva – kellene letétetni! Így a fiatalok jó tréninget kapnának szakmaváltozásra és továbbképzésre kényszerítő korunk 5-10 évenként megismétlődő nagy tesztjeihez:
a munkahelyi felvételi beszélgetésekhez. Ez sokkal inkább serkentene folyamatos munkára, mint egy végső megmérettetés fenyegetése. A szóbelit pedig csak az elégtelen vagy a nagyon gyenge dolgozatok javítási lehetőségeként kellene meghagyni.
Persze az érettségi vita leple alatt a felsőfokú tanulmányokra való felkészítés minőségének a kérdése rejlik. A semmivel sem helyettesíthető jó minőségű oktató-nevelő munkát jól egészíthetnék ki az objektív értékelést és a tanulók kiválasztását segítő újítások. Például Svédországban – ahol már harminchat éve nincs gimnáziumi záróvizsga – az alapiskola 9. osztálya végén anyanyelvből, angolból és matematikából központi tesztet íratnak, és egyebek mellett ennek az eredménye alapján irányítják a tizenhat éves fiatalt a neki megfelelő továbbtanulási irányba (gimnáziumi humán vagy reál, illetve két különböző szintű szakképzés), az iskolán belül pedig a különböző szintű tantárgyoktatási csoportokba. Ezt a vizsgát különböző szinteknek megfelelő anyaggal a hároméves középiskola három osztályában évenként többször is megismétlik. Ez lehetővé teszi a tizenhat éves korban többnyire szülői határozattal választott – nem egyszer a tanuló adottságainak nem megfelelő – irány megváltoztatását. Az ezek után kiadott középiskolai záróbizonyítvány értékelése pedig sokkal többet ér, mint egy nagy hűhóval előkészített, formális vizsgáról kiállított papír.

A szerző nyugalmazott tanár