Csellengő diplomácia Bush és Európa között

Az újraválasztott amerikai elnök február végi európai útját elemzők szerte a világban az amerikai–európai kapcsolatokat meghatározó látogatássorozatként tartják számon. Ez a körút szolgál néhány olyan tanulsággal, amely különösen itt, Közép-Európában fontos, ámde mindeddig kimondatlan maradt. Az út ugyanis arról szólt, hogy a NATO tagjai, a „nagyok”, milyen következtetést vontak le maguknak abból a korábban soha ki nem próbált külpolitikából, hogy tudniillik mi történik, ha a NATO-t félreteszik, és ki-ki a maga útját kezdi járni.
Ezt az elemzést a magyar diplomáciának is célszerű lenne elvégeznie, mert ebben a kis kalandban élenjáró volt a szocialista–szabad demokrata kormányzat külpolitikája. A magyar külügyről sok minden elmondható a miniszterváltás óta, csak az nem, hogy elképzelése lenne arról, mit is kezdjen az átalakulóban levő Európával. Mintha a NATO- és EU-taggá vált Magyarországnak most, hogy elérte integrációs céljait, már dolga sem lenne a nagyvilágban, befejezte volna küldetését. Pedig nem kis kihívás előtt áll a magyar diplomácia – de csak álldogál, nagy elégedettségben.
Nem így Európa többi állama. Nagy léptékű folyamatok játszódtak le az elmúlt egy-két év folyamán, ezeket ki-ki értékelte, sőt már a következtetéseket is levonta, és ennek megfelelő diplomáciai lépéseket is láthattunk. Hiába, ilyen gyorsan megy ez arrafelé. Miután azonban a magyar külpolitika a (már nagyon aktuális) minisztercsere után sem talált magára, sőt továbbra is tanácstalannak tűnik saját feladatait illetően, célszerű néhány szempontra felhívni a figyelmet mindannyiunk közös érdekében. Nem érdektelen ez még akkor sem, ha a szocialista kormányzat, úgy látszik, végképp eldöntötte, hogy a hátralévő kis időre már nem oszt önálló nemzeti érdekvédő szerepet a külügyi tárcának. Merthogy a svungot kapott miniszterelnök láttán úgy tűnik, a diplomáciai akciózás a kormányfő kizárólagos előjogának nyilváníttatott, aki aztán irányítatlan rakétaként becsapódik, találkozik, nyilatkozik, tréfálkozik, a Külügyminisztérium pedig, külpolitizálás helyett, a takarítószemélyzet feladatait vállalta magára, és kizárólag a nemzetközi romeltakarításért felelős.
Mit is kellene végre észrevennie a magyar külügynek a nemzetközi fejlemények közül? Például azokat, amelyek hosszú távú következményekkel járnak Magyarország elsődleges közegében, Európában. A kérdés, ami a február végi diplomáciai csúcshét után feltétlenül megválaszolandó, az az, hogy egy látványos nemzetközi diplomáciai összecsapás után az önmagát sikeresnek nyilvánító nagyhatalom miért jön a „kisebbekhez” – békülni? Hiszen nem épp most kellene, jó, meglehet, finomabban, de mégis azt mondania, hogy íme, csak el kell fogadni, amit Amerika mond, ha tetszik, ha nem. És hogy a kisebb államok, az iraki háborúban nagy léptekkel valóban önállósuló francia/német/és a többi európai ország diplomáciája miért fogadja ezt a békülést mégis oly nyílt lelkesedéssel? Nem épp most kellene tovább ütniük a vasat, megerősíteni az elért pozíciókat?
Bush elnök valóban mind bel-, mind külpolitikailag sikeresnek mondhatja magát. Szemben első választási győzelmével, a 2004 végén aratott második választási sikere egyértelmű és meggyőző volt, eredményét nem is kérdőjelezte meg senki. Az iraki missziót pedig az iraki választásokon tapasztalt jelentős részvétel okán amerikai szempontból nyugodtan kanyaríthatja politikailag sikeressé. Tehát miért is jönne az amerikai elnök, a világ egyetlen nagyhatalmának vezetője – Canossát járni – a hűtlen Európába? Miért bonyolódik ilyen feladatokba, amikor ezzel igen kényes helyzetet vállal magára, hiszen, bár kimondott célja volt az amerikai–európai kapcsolatok rendbetétele, a békülés saját választói miatt mégsem tűnhet meghajlásnak.
A nézeteltérések egyik fő színtere éppen közös szövetségük. A NATO-t az európaiak már jó ideje azért kritizálják, mert túlságosan unilaterális, egyoldalúan Amerika-központú, az amerikaiak meg azért, merthogy az túlságosan multilaterális, így nem hatékony. E transzatlanti közegbe robbant bele az iraki válság, s az elmúlt másfél évben ezért láthattunk egy korábban elképzelhetetlen elvet, egy minden korábbival gyökeresen szakító diplomáciai gyakorlatot: a szövetségesek azt próbáltak ki a gyakorlatban, hogy mi történik, ha a transzatlanti viszonyt a tagállamok másodrendűvé fokozzák le, külpolitikai prioritásaikat átrendezik, a NATO-t hátrasorolják, és saját nemzeti szempontjaikat sem az USA-ban, sem az európai tagállamokban nem próbálják összehangolni az atlantizmus érdekeivel.
2004 végére eljött az ideje a kiértékelésnek, abban az atlantizmus félretételének két következménye vált világossá. Először is az, hogy az atlantizmus nélküli külpolitizálásból valójában egyetlen tagállam sem került ki erősebben. Az európai országok saját nemzeti érdekérvényesítő képessége nem nőtt, sem azáltal, hogy kétoldalúan szorosabbra vonták kapcsolatukat Washingtonnal, mint tette azt például Spanyolország és Olaszország, sem azáltal, hogy markánsan Washingtonnal szembefordultak, mint tette azt Franciaország vagy Németország. Legalább ilyen meglepő, hogy az atlantizmus félretételével önállóan cselekvő Washingtonnak is azt kellett érzékelnie, hogy nemzetközi pozíciói nem erősödtek, sőt. Nemzetközi érdekérvényesítő képessége romlását regisztrálta az amerikai vezetés is.
Azaz nem a kétoldalú kapcsolatokban van a varázs, hanem az atlanti együttműködésben, jöttek rá az Atlanti-óceán két partján, és próbálták ezt a februári találkozókban kiigazítani. A külpolitikai váltás végrehajtása nem volt könnyű, mert egyik fővárosban sem történt személyi változás a kormányzat élén, és most úgy kellett irányt váltani, hogy ugyanazok néztek egymással szembe, akik másfél évvel ezelőtt az atlantizmus félretevésével nyíltan külön utakat kezdtek járni.
Összességében George W. Bush európai útjáról elmondható, azért jött létre, mert minden szövetséges azt érzékelte, hogy az atlantizmus félretevésével saját nemzetközi pozíciói romlottak. Azaz hosszabb távon elmondhatjuk, hogy ezzel a találkozósorozattal a NATO reformja is szilárdabb alapokra helyeződött, s a szövetség a nemzetközi élet tényezője marad továbbra is. Már önmagában erre is elég lenne felhívni a magyar diplomácia figyelmét, a jövőben a miniszterelnöknek a NATO-ban tett merev kijelentéseihez hasonló kínos helyzetek elkerülése végett.
Az útnak azonban van egy másik, Közép-Európa számára különösen fontos tanulsága is. Az utóbbi másfél év eredményeképpen most már bizton kimondható, hogy az az alternatív stratégia, amelyet egyes közép-európai országok kipróbáltak, hogy diplomáciai erejüket a NATO hangsúlyozása helyett a Washingtonnal való kétoldalú kapcsolatok szorosabbá tételére mozgósítsák, kudarcot vallott. Hiába járultak hozzá az iraki misszióhoz az ehhez hasonló érvek alapján, ugyan megkapták az olyannyira áhított washingtoni vállveregetést, de ezért európai presztízsük, sőt nemzetközi imázsuk jelentős romlásával kellett fizetniük. A Medgyessy- majd a Gyurcsány-kormány magyar diplomáciája sajnos erősen megtépázva került ki az elmúlt másfél év nemzetközi viharaiból. És ráadásul a Washingtonnal való kétoldalú politizálásról mára kiderült, hogy az európai „nagyok” is negatív véleménnyel bírnak.
Sajnos ezt a tévutat járta a magyar diplomácia az utóbbi időben. Az elejétől fogva lehetett látni, hogy a washingtoni szűkös nemzeti érdeken alapuló külpolitika oly mértékű ellenállást fog kiváltani, hogy az idővel az USA-t is politikájának megváltoztatására, a multilateralizmus, azaz a NATO felé való visszafordulásra fogja rábírni. A magyar diplomácia pedig hosszú távú elemzések és megfontolások nélkül egy buta kalandba vetette bele magát, és rontott ezáltal azon a nemzetközi pozíción, amely nélkül nincs nemzeti érdekérvényesítő képesség.
Az élet, mondhatnánk, azokat igazolta, akik mindvégig azt hangsúlyozták, hogy az atlanti együttműködés erejét, kohézióját nem váltja ki a Washingtonnal való kétoldalú kapcsolatokra történő átállás. Washington is, az egyes európai tagállamok is leszűrték már ezt a tanulságot, és diplomáciai tevékenységüket most állítják át. Talán a réveteg magyar diplomácia is rávehetné magát az ebből következő külügyi lépések megtételére.

A szerző külpolitikai szakértő