Egy súlyos rendszerhiba sűrűsödő jelei

Nemrég iraki terroristák elraboltak és kivégzéssel fenyegettek egy olasz újságírónőt. Az olasz hatóságok elérték, hogy szabadon bocsássák. Amikor a bagdadi repülőtérre kísérte a kiszabadult túszt két olasz titkosszolgálati ügynök, az amerikaiak tüzet nyitottak a gépkocsijukra. Az egyik ügynök meghalt, a másik súlyosan megsebesült, az újságírónőt is lövés érte a vállán. Bush elnök részvétét nyilvánította Berlusconi miniszterelnöknek. Az Irakban állomásozó amerikai haderő katonai hatóságai kivizsgálják az ügyet. Az élet megy tovább. Valószínűleg porszem került az egyébként jól összerakott szerkezet fogaskerekei közé. A sajnálatos esetből volt egy hír.
Ez idő tájt egy Afganisztánt megjárt magyar tiszt rittyentett egy levelet a honvédelmi miniszternek az interneten. Lett belőle akkora haddelhadd, hogy egy hétig ettől volt hangos a sajtó. A miniszter személyesen rendelt el vizsgálatot. A politikai államtitkár a vezérkari főnök első helyettesével karöltve hintette a púdert a honvédelmi bizottságra, ahol maga az ugyancsak szocialista elnök ügyészi szerepet öltve tett egy gyenge kísérletet a fiatal százados földbe döngölésére. A vezérkar főnöke és az ügyeletes illetékes tábornok is megszólalt, de azok elhomályosultak a miniszter televíziós fellépései mögött.
Mire ez a nagy felindulás? Hiszen nem történt semmi. Most nem halt meg senki. Katonáink nem folytattak tűzpárbajt az afgán nemzetközi terroristákkal. Még egy baleset sem történt, hacsak Gipsz Jakab őrvezető csúnya elcsúszását nem tekintjük annak a legénységi étkezde mocskos kövezetén, ami különben is itthon történt, és a százados sem írt róla.
Magának a levélnek a tartalmával nem is érdemes foglalkozni. Legyen annyi elég, hogy a művelt olvasónak leginkább Rejtő Jenő idegenlégiós elmésségei juthattak eszébe. Mi volt benne mégis, ami miatt a honvédelmi vezetés nagy moguljai hirtelen összezártak, és jócskán túlreagálva az ügyet, az egész honvédelmi vezetési rendszert vették védelmükbe?
A válasz egyszerű: mert ők tudják, hogy a honvédelem területén strukturális és fundamentális gondok tornyosulnak, és mert azt hiszik, hogy ezt rajtuk kívül senki nem tudja, a kommunikációs offenzívával pitiáner ügyekre terelték a figyelmet. A mélyebben elgondolkodó olvasó a százados leveléből kihámozhatta, hogy a felsorolt esetek rendszerhibából fakadnak. Ezt a rendszerhibát igyekeztek elfedni a honvédelmi vezetők az egyes esetek túldimenzionálásával.
Kétszer mérni, egyszer vágni – minden mesterember ismeri a régi bölcsességet. Úgy tűnik, a Honvédelmi Minisztérium döntéshozói nem. A nagy sietségben a mérésre nem jutott idő. A 2002-es választási kampányban volt néhány populáris ígéret, amely utóbb balul sült el. Közismertebb a száznapos programban a közalkalmazottak alapbérének ötvenszázalékos emelése, ami közgazdaságilag nem volt alátámasztva. Mostanra ez a béremelés elolvadt, de hatását javában szenvedi az egész társadalom. Említésre méltó lenne az autópálya-program, az egészségügy és a közigazgatás reformja, és hosszan sorolhatnánk. Egy közös vonásuk van: ami megvalósult belőlük, az nem sokat ér, annál nagyobb árat fizet értük a társadalom. Az ígérethalmaz között szerepelt a sorkatonai szolgálat megszüntetésének előre hozása is. Hivatalosan elsőként a polgári kormány hirdette meg a professzionális haderőre történő áttérést. Hatástanulmányok figyelembevételével ezt 2010-re ütemezte. A szocialisták úgy gondolták, ezt a piros pontot ők gyűjtik be, mégpedig ebben a ciklusban. Kerül, amibe kerül. Tudták, hogy annyi pénz nincs, amennyiből ezt a hatalmas átalakítást finanszírozni lehetne. Többletforrás nélkül azonban reménytelen az átállás. Beígérték, hogy a honvédelmi költségvetést a kormányzati ciklus minden évében 0,05-dal emelik a GDP százalékában, nem téve hozzá, hogy ez a növekmény fele a polgári kormány által biztosítottnak, és annak is, amit a NATO a tagországoktól elvár. Az így rendelkezésre álló forrás messze alatta maradt a tényleges költségeknek, már ha azt a 45 ezer fős összfegyvernemi Magyar Honvédséget alakították volna át profi haderővé, amit a kormányváltáskor örököltek. Elhatározták, hogy csökkentik az ambíciószintet. Már nem professzionális hadseregről beszéltek, hanem csak önkéntesről, ami azt jelentette, hogy szép lassan leapasztják a sorozottlétszámot, helyükre azonban nem vesznek fel szerződéses katonát. Kiderült, hogy ily módon munka nélkül marad számos tiszt és tiszthelyettes, akik a sorkatonákat vezették. Őket is leszerelték. Még így is kevésnek bizonyult a pénz a maradék erő fejlesztéséhez, hogy legalább a hadsereg napi működőképességét megőrizzék. Ekkor úgy döntöttek, hogy a legköltségesebb, egyben a leghatékonyabb fegyverrendszereket kivonják a honvédség arzenáljából. Így szűnt meg többek között a nagy hagyományokkal bíró, az országvédelem szempontjából egyébként nélkülözhetetlen tüzérség és a harckocsizó fegyvernem. Tucatnyi laktanyát és más fontos katonai objektumot bezártak, csökkentendő a fenntartási költségeket.
A sors kegyéből most tényleg nem fenyeget bennünket hagyományos katonai támadás veszélye. Azt azonban akár középtávon is nehéz megjósolni, hogy milyen kihívásokkal kell szembenézni, hiszen a történelmi tapasztalat szerint néha viharos gyorsasággal szűnnek meg öröknek hitt szövetségek, és fordítva, válnak barátokká egykori ellenségek. Lásd a Varsói Szerződést, még a volt Szovjetunió néhány utódállama is bent van a NATO-ban. Épeszű ember még 1989-ben sem gondolhatott erre.
Az, hogy a világ egyetlen valamirevaló katonai szövetségének részesei vagyunk, amellyel egyetlen állam sem merne ujjat húzni, nem jelenti azt, hogy nincs szükségünk nemzeti haderőre. A NATO éppen hogy arra ösztönzi a tagországokat, tegyenek többet katonai képességeik növeléséért, ebben az az Egyesült Államok a leghatározottabb, amelynek hadserege erősebb, mint az összes szövetségese és az öszszes ellensége hadereje együttvéve. A 2003-ban megkezdett leépítések miatt számos bírálat érte hazánkat, amit a kormány a külföldi missziókban való erőteljesebb részvétellel próbált kompenzálni. Természetesen nem csereszabatos a közös védelmi erőfeszítésekhez felajánlott gépesített dandárral egy Irakba kiküldött szállítózászlóalj, még egy afganisztáni járőröző századdal megfejelve sem. A missziós túlvállalásoknak az lett az eredménye, hogy az egyébként is szűkös forrásokból tetemes összegeket emésztettek fel, amelyeket az átállás legégetőbb feladataira kellett volna fordítani.
Az idő múlásával enyhülhettek volna a súlyos belső feszültségek, ha legalább azok a költségvetési források megjelennek, amelyekről szó volt. 2003-ban azonban az akkori pénzügyminiszter zárolt néhány tíz milliárd forintot a honvédelmi költségvetésből, amit soha nem is szabadított fel. Ez semmi sem volt ahhoz képest, amit 2004-ben a Draskovics-csomag vitt el. A 2005. év, úgy tűnik, tiszta lappal indul. Az idén eleve 106 milliárddal kevesebb a honvédelmi költségvetés, mint amennyit a védelmi felülvizsgálat nyomán a kormány ígért mind a magyar társadalomnak, mind a NATO-nak.
Vágni, amíg van miből. A góbét megkérdezte a szomszédja, mi lesz abból a nagy szálfából, amit a fejszével faragott. – Petrence – válaszolt az büszkén. Hazafelé menet a szomszéd megint beköszönt. Látja ám, hogy hatalmas forgácshalom közepén áll a góbé, és a kisbaltával formáz egy rudat. – Mi lesz ebből, szomszéd? – kérdi. – Kapanyél – válaszolt az még mindég magabiztosan. Fertályóra múlva megint arra jár a szomszéd. Látja, hogy a forgácshalom tetején ül a góbé, és a bugylibicskájával vigyázva nyeseget egy fadarabot. – Mi lesz ebből, szomszéd? – kérdi. – Fogpiszkáló, ha el nem rontom ezt is – így a válasz, immár keserűen.
A honvédség lefaragása most a vezérkarnál és a háttérintézményeknél tart. „Szervezeti korszerűsítés” címén megszűntek a csoportfőnökségek, részben minisztériumi főosztályokká, részben két – ugyancsak minisztériumi – főcsoportfőnökséggé alakultak. Nevében megszűnt, szakmai teljesítőképességében elsorvadt a vezérkar. A vezérkari főnök hatásköreinek jelentős részét elvonták. A Magyar Honvédség első számú katonája gyakorlatilag a közigazgatási államtitkár közvetlen beosztottjává vált. Ez a hadsereg esetében nem puszta presztízskérdés. A szakmai kompetencia megvonása vezetési problémákat vet fel. Ettől is súlyosabb következményekkel járhat azonban, hogy az úgynevezett civil kontroll, amit a fejlett demokráciákban az autonóm katonai vezetés ellenőrzésére fejlesztettek ki, nem működik, ha a hadsereg vezetését a hatalmon lévő politikai erő gyakorolja.
A logisztikai ellátórendszert is szétzilálták. Mára az egykori szolgálatfőnökségeknek legfeljebb egy kis szakmai magja maradt. Ezeket préselték össze egy folyamatosan zsugorodó parancsnokságba. Számos logisztikai bázist, raktárt bezártak, hiszen némelyik tátongott az ürességtől. Lám, itt a további súlyos gond. A hadseregnek nincsenek tartalékai. A honvédelmi miniszter a közszolgálati televízió egyik műsorában, éppen az afganisztáni ellátási hiányosságokat azzal magyarázta, idézem: teljesen ki vagyunk szolgáltatva a németeknek. Több szempontból sem szerencsés ez a kijelentés. Egyrészt, mert nem igaz. Másrészt, mert miért nem kötöttek jobb megállapodást? Harmadszor pedig azért, mert a második magyar hadsereg doni katasztrófáját máig nem zárták le a történeti kutatások. Kár lenne a jövő együttműködését megrontani egy fájó áthallással.
A fent vázoltak közvetlenül kihatnak a hadsereg napi életére, fokozottan a külföldi missziókra. A vezetés minden szintjén hatásköri bizonytalanságok vannak. Nem tudni, pontosan ki mire jogosult, kit miért terhel felelősség. Ilyenkor van az, hogy intézkednek körbe-körbe, ügyiratok vándorolnak, az energiák arra fordítódnak, hogy fedezéket vonjanak maguk köré. Egy nagy rendszert, ha ellehetetlenítenek, végképp tehetetlenné válik. Ha egy nagy rendszer belső koherenciáját szétzilálják, könnyen és gyorsan összeomlik. Az afganisztáni visszásságok önmagukban nem jelentősek. Egyenként nincs hírértékük, némelyik még belső vizsgálatot sem érdemel. Ha viszont látjuk, hogy azok egy súlyos rendszerhiba egyre sűrűsödő jelei, akkor azonnal cselekedni kell. Nem csupán azért, mert ennek törvényszerűen emberéletek értelmetlen elvesztése lesz a következmény, hanem mert hazánk hosszú távú biztonságának kockázata lesz az igazán nagy ár.

A szerző biztonságpolitikai és honvédelmi szakértő