Észak-Írország: válságban az IRA

Ez év januárjának utolsó napján hideg, ködös idő köszöntött Belfastra, Észak-Írország fővárosára. Egy helybeli lakos, Robert McCartney talán a hűvös idő miatt úgy döntött, hogy az átlagosnál korábban látogat el kedvenc városszéli kocsmájába, ahol néhány barátja társaságában hamarosan komoly italozásba fogott. Majd a szemtanúk szerint a pultnál verekedés tört ki, és amikor McCartney az egyik barátja segítségére sietett, valaki a másik oldalról egy késsel mellbe szúrta úgy, hogy a helyszínen meghalt. A tragikus eseménynek azonnal politikai színezete lett, mert habár az áldozat katolikus vallású volt, nővérei és menyasszonya azt állították, hogy az IRA, az Ír Köztársasági Hadsereg állt a gyilkosság mögött. Az már csak olaj volt a tűzre, hogy pár nappal később a terroristaszervezet felajánlotta a gyászoló családnak, hogy likvidálják az elkövetőt ahelyett, hogy a hatóságoknak adták volna át a gyilkost, aki állítólag besúgónak tartotta Robert McCartney-t. Az ír közvélemény jelentős része ekkor már ellenük fordult. A védelmi miniszter, Willie O’Dea pedig kijelentette, hogy az IRA-nak felelnie kell tetteiért.
A felháborodás lassan elérte a terrorista szervezet legitim politikai szárnyát, a Sinn Féint is, amelynek vezére az a Gerry Adams, aki az utóbbi időben az ország legnépszerűbb politikusa volt, és többen már a közeljövő elnökét látták benne. A Sinn Féin önálló politikai pártként indult a választásokon, és az északi régiókban jelentős fölénnyel nyert is. A gyilkosság után azonban olyan közismert ír származású amerikai politikusok, mint Edward Kennedy vagy John McCain közleményt adtak ki, amelyben élesen bírálták az IRA-t, sőt, Kennedy odáig ment, hogy a terroristaszervezetet egy albatroszhoz hasonlította, amely megfojtani szándékozik a hét évvel ezelőtt aláírt úgynevezett nagypénteki megegyezést. Köztudott, hogy az ír származású amerikaiak nagy része mindig is szimpatizált az Ír Köztársasági Hadsereggel, rengeteg pénzt és egyéb adományokat gyűjtve számukra az elmúlt évtizedekben. Még a legendás „vaslady”, Margaret Thatcher brit miniszterelnök is neheztelt ezért, amikor találkozott az akkori amerikai elnökkel, Ronald Reagannal. (Talán Thatcher aszszony sem tudta, hogy Reagannak is ír vér folyt az ereiben.)
A hét évvel ezelőtt aláírt fegyvernyugvás ellenére az utóbbi években legalább tizenöt gyilkosság és számtalan lövöldözés és önbíráskodás terheli az IRA számláját, legalábbis a helybeli hatóságok szerint. Ami elszomorító lehet a republikánusokkal szimpatizálók szemében, az az, hogy a szervezet tagjai ma már politikamentes bűnözéssel is foglalkoznak, így például cigarettacsempészéssel, biztosítási csalásokkal és egyéb maffiaízű akciókkal. Egyes megfigyelők szerint a politika már csak alibi a sorozatos bankrablások és gengsztertámadások elfedéséhez.
Gerry Adams joggal tart attól, hogy a brit kormánynak kapóra jött ez a tragédia ahhoz, hogy újabb hadjáratot hirdessen meg a szervezet ellen. Tony Blair már ki is jelentette, hogy addig nem lehet béke Észak-Írországban, amíg erőszak tombol. A sors különös iróniája, hogy a legnagyobb ír ünnepen, Szent Patrick napján a Washingtonban tartózkodó Gerry Adamset nem fogadta a Fehér Ház, mert Bush elnök a meggyilkolt McCartney családjának szánta ezt a kitüntetést. Így a Sinn Féin első embere komoly politikai legitimációs válságnak nézhet elébe, és olyan elszigeteltségben lehet része, mint amilyen a nemrég elhunyt palesztin vezérnek, Jasszer Arafatnak jutott. Nyilvánvaló, hogy bizonyos amerikai politikai körökben megkezdődött az IRA gyökeres átértékelése, és az egykori nemzeti felszabadító kategóriából könnyen átkerülhet a terroristaoldalra, ami de facto Amerika ellenségévé tenné az ír republikánus hadsereget.
A szeptember 11-i események alaposan megváltoztatták a nyugati világ és főként az USA terroristákról alkotott képét. A politikai terrorizmus kifejezés még az ötvenes évekre datálható, amikor Algériában a francia gyarmatosítás ellen küzdő arab felkelők egy szűk csoportja olyan akciókat hajtott végre – mint például bombamerénylet egy zsúfolt algíri kávéházban –, amelyek polgári személyek ellen irányultak. Az akció célja, mint első lépés a függetlenségért vívott harcban, a francia kolonialisták megfélemlítése volt. Ezt követte a második fázis, az arab lakosság támogatásának elérése, majd befejezésként egy országos felkelés a franciák ellen. Ezt a jól bevált receptet választotta később minden olyan úgynevezett terroristacsoport, amely több-kevesebb sikerrel nemzeti felszabadító küzdelmet vívott a világ különböző részein. Az igazi gond akkor kezdődött, amikor ezek a félkatonai szervezetek Nyugat-Európában is felbukkantak, mint például a Baader-Meinhof csoport az akkori NSZK-ban vagy a Vörös Brigádok Olaszországban. Ezek a mozgalmak azonban tiszavirág-életűnek bizonyultak, mert sohasem nyerték el a lakosság szimpátiáját, egyes baloldali értelmiségi köröktől eltekintve. A valós problémát azonban az Észak-Írországban tevékenykedő radikális republikánusok és a Spanyolországtól elszakadást követelő baszk ETA-szervezetek jelentették, mert ezek, ellentétben az előbbiekkel, nemzeti felszabadító mozgalomként aposztrofálták tevékenységüket. Amíg az ETA különösebb szimpátiát nem váltott ki Amerikában, addig az IRA, hála az ír származású befolyásos politikusok és üzletemberek kitartó támogatásának, rendkívüli népszerűségre tett szert. Most ezt a bizalmat és segítőkészséget veszélyezteti a McCartney-gyilkosság, amelybe akarva-akaratlan, de belekeveredett Gerry Adams is. A tárgyilagosság kedvéért meg kell mondani, Adams nagyon keményen reagált az őket ért támadásokra, és kijelentette, hogy habár a törvény be nem tartása bűn, a Sinn Féin nem fogja üldözni azokat, akik a törvénysértéseket legitim politikai célok elérésének érdekében teszik.
Ez tiszta beszéd, és elsősorban azoknak a kemény IRA-pártiaknak szól, akik eltökélten hisznek az egységes Írország létrehozásában az óceánon innen és túl. Sokaknak közülük az IRA még mindig az utolsó mentsvárat jelenti a protestáns agresszióval szemben, és bármennyire is súlyos csapás számukra az amerikai politikai elit elítélő magatartása, tisztában vannak azzal, hogy az 1916-os „húsvéti felkelés” idején kevés amerikai tudta még, mi is az ír felszabadító hadsereg valójában. Ilyen esélyekkel is vállalták a reménytelennek tűnő harcot az angolok ellen, és ez a küzdelem korántsem ért még véget.
A napokban volt a kétéves évfordulója az iraki háborúnak. Tavaly ilyenkor Londonban csaknem kétmillióan tüntettek a háború ellen, ez évben még a legoptimistább becslések szerint is legfeljebb ötvenezer ember vonult az utcákra. A világ, úgy tűnik, többé-kevésbé beletörődött a pax americana gondolatába, és habár mindez nagyon rossz hír az IRA és követői számára, de ők történelmük folyamán már megtanulták, hogy csak magukban bízhatnak. A Scotland Yard nemrég bejelentette, hogy Londonban fokozzák a terrorizmus elleni készültséget, mert újabb bombamerényletek várhatók. Az Ír Köztársasági Hadsereg alighanem visszavágásra készül.

A szerző politológus, egyetemi oktató
(Miskolci Egyetem)