Feltűnő kitűnők

Mindig zavarba ejtettek a díjak. Hagymázas álmaimban Horn Gyulától kellett állami elismerést átvennem, abból a kézből, amely oly otthonosan játszott a kalasnyikovon. Érzékeltem: ez a képtelen szituáció, hogy érdemtelenek érdemesíthetnek érdemekre, más tisztességes értelmiségieknek is komoly erkölcsi dilemma, valóságos morális vízválasztó. Esterházy Péter például önironikus pamfletet rögtönzött Aczél Györggyel (mint adományozóval) és vele magával (mint díjátvevővel) a főszerepben. Mások letudták azzal a dolgot, hogy ilyen a világ, ilyen a kor(szellem). Én mindenesetre hálát adok a párkáknak, hogy rövid, de annál viharosabb közírói pályámon Vizi E. Szilvesztertől meg Pethő Sándor leszármazottaitól kellett (vagy inkább lehetett) kitüntetéseket átvennem. Tudom, hogy ez puszta szerencse, sőt mázli, de a minőség valahogy mégis megnyugtat. S nem sejthetem, éles helyzetben miként hatna rám egy mégoly jó szándékú provokáció: az elismerésbe bugyolált kompromittáló szándék. Az eredendő hiúság kerekedne felül bennem (hiúságoktól mentes ember tudvalevőleg nem megy színjátékosnak vagy publicistának), esetleg a degradáló díjat elvből visszautasító protestáló? Számítana vajon a pénzösszeg, ami együtt jár a kitüntető megaláztatással? Dilemmáim aligha érdektelen privát nyavalygások.