Eörsi István ellentmondásos, ám kétségkívül eredeti figurája a létező szocializmusnak, majd az azt követő felemás demokratikus átmenetnek. Hithű sztálinistának indul, őszinte könnyekkel siratja el a nagy grúz messiást, majd kijózanodván a szélsőséges utópiából, egyenes úton a börtönbe delegálja magát. Ellenzéki egy olyan korban, amely csak a szalonellenzékiséget tűri. Amikor mások levegőhöz sem jutnak, ő Nyugat-Berlinben bomlasztja a kádárizmust. Amikor a nyolcvanas évek kétharmada táján számomra képbe kerül (egy debreceni kollégium alagsorában), maga a zabolátlan rendszertagadás. A cívisváros középiskolásai körében elsöprő sikert aratnak formabontó, hagyományrelativizáló versei. Abban az alagsorban azonban a népes érdeklődő publikum számára is szembetűnt az írói egó zavarba ejtő bizonytalansága. Pedig még nem sejthettük minden idők legkínosabb gúnyversét a „cápalátogatásról”. A szabad demokraták országos tanácsának tagja, a „szörnyű holdudvar” reprezentánsa, aki mind korruptabb elvbarátaival is lépten-nyomon tengelyt akaszt. Noha meglehetősen jól él a hivatásszerű véleményformálásból, ragaszkodik az elvek emberének szerepköréhez. Ez a doktrinerség már-már minősíthetetlen publicisztikai radikalizmusba sodorja. Igen gyakran leplezetlenül gyűlölködik, ami szöges ellentétben áll sztálinista múltjával való szembenézésével, faramuci bűnbánatával. Tragédiája, hogy szépírói tehetsége nem tart lépést megmondóemberi önképével. Feledhető költő, középszerű drámaszerző, s ezzel az övéi is tisztában vannak. Morális entitássá akkor lép elő, amikor nézeteihez következetesnek maradva szakít liberálisnak mondott pártjával, ami behódol a hipokrita, átkeresztelkedett exkommunistáknak. Mindez azonban már csak tapasz a seben: a lehangoló összképen vajmi keveset változtat. Néhány hete megrendítő verset publikált gyógyíthatatlan betegségéről, kétségkívül kismesteri magasságokba emelkedve, hovatovább a Sztálin-sirató ifjúkori botlást is feledtetve. Művének esztétikuma a hívő emberekben is együttérzést kelthetett: jómagam teljes mélységében átéreztem az eltökélt ateista kozmikus magányát, aki az isteni vigasztalásban sem bízhat. Volt elvbarátai, akik korábban joggal orrolhattak meg amiatt, hogy Eörsi nem követte őket a boldogító pragmatizmus kátyúkkal teli útján, hirtelen önzetlen nagyvonalúsággal írhatták fel Eörsit a Kossuth-díjasok listájára. Talán komolyan hitték, hogy – bár hivatalból megvetik az okkult kereszténységet – keresztényi módon cselekedtek.
És itt érkeztünk el mondandóm első gócpontjához. Eörsi István ugyanis első felindulásában – talányos módon a Heves Megyei Hírlapnak nyilatkozva – a következőképp fogalmazott: „Olyan díjat, amely nem független az aktív politikusok befolyásától, igazából egy demokráciában sem adni, sem elfogadni nem volna szabad.” Márpedig ez itt egy demokrácia, az adományozó köztársasági elnök és a miniszterelnök pedig – akárhogy is nézem – aktív politikusok. Nem feltételezem, hogy a nemléttel farkasszemet néző Eörsit az elismeréssel együtt járó közel hétmillió forint bírta volna rá álláspontja felülvizsgálatára – legalábbis a TV2 Mokka című reggeli csevegéséből másra lehet következtetni. Mégpedig az egyszerű, sallangmentes, anyagiaktól nem befolyásolt alkotói hiúságra. „Egyáltalán nem számítottam rá: nem vagyok a díjosztók kedvence. Állami díjat utoljára 1952-ben kaptam, huszonegy éves koromban, a Rákosi Mátyásról írott dicsversemért. Azóta ültem is pár évet, írtam mindenféle mást is, jobbat is ennél” – mondta dicséretes önismerettel. Ezen azonban később sokat rontott: „A magánvéleményem a következő: én ezt a Kossuth-díjat – most azt mondom, amit gondolok – már nagyon-nagyon régen megérdemeltem. De felém nagyon sok irányból árad egy bizonyos ellenszenv, gyűlölet, idegenkedés. Nagyon sok okból, amiről beszélhetünk, de most nem ez a témánk. Az a gyanúm, hogy 1989-ig azért nem kaphattam meg, mert ellenzéki voltam, aztán minden miniszterelnököt hihetetlen erősen megtámadtam, Antalltól egészen Medgyessy Péterig. Gyurcsányra még nem volt időm…”
Attól eltekintve, hogy az eltelt fél év alatt azért szakíthatott volna egy futó órácskát erre a makulátlan Gyurcsány fiúra is, a mögöttes tudat fölöttébb árulkodó. Eörsi úgy gondolja: Kossuth-díjat rendszerint azok kapnak, akik tetszenek a hatályos miniszterelnököknek (pártfőtitkároknak). Ez megdöbbentő világkép, mert eleve tagadja a kurzusfüggetlen szellemi teljesítményt. (Erre ékes cáfolatot jelentenek a Széchenyi-díjak: első pillantásra az ezzel díjazottak túlnyomó többségükben nem kormánycsókosok. Bár talán csak alultájékozott vagyok ezen a terepen.) Ám az is lehet, hogy valóban ez az igazság – akkor pedig az állami kitüntetések jószerivel tényleg nem érnek semmit.
Pedig nem így indult a dolog. Az első alkalommal, 1948-ban az izmosodó kommunisztikus hatalom nem csupán Kodály Zoltánt koszorúzta meg, de posztumusz módon Bartókot, Derkovitsot, József Attilát is. Némi cinizmussal utólag elmondhatjuk: ezzel legitimálták (amúgy igen bölcsen) a Kossuth-díjat, amelyet aztán esztergályosoknak és téeszelnököknek szórtak ki. Az elismerésnek azonban – talán jobb híján – több mint fél évszázadon át rangja maradt: noha mindenki tudta, hogy jobbára az aktuális hatalom kegyéből osztatik, mégis megajándékozhatta az alkotó embert a földi karrier beteljesülésének csalfa képzetével. A katarzist persze agyoncsapja a relativizmus: ha belegondol az ember, hogy Eörsi ugyanazt a díjat kapta meg, mint a szálfaerkölcsű Kodály, a lélekben érthető feszültségérzet támad.
Mindezt a 2005-ös díjlisták kapcsán publicista kollégáim sokkal sarkosabban fejezték ki. Reichert János például a Gondola internetes portálján így fogalmazott: „Békét hoz-e az országra, ha a legrangosabb díjakat olyanoknak adják, akik idén kaptak? Nemzeti egységet, közösen elfogadható mércét jelent-e példának okáért a Heti Hetes? Vagy ha nem, miért érdemel Kossuth-díjat az a Gálvölgyi János, akinek hovatovább az a főműve? Miféle etalon Eörsi István? Vitray Tamás? Politikamentes érdemrendet kapott talán Bokros Lajos? Vagy Zwack Péter? Netán Tamás Gáspár Miklós?” De hogy ne vádoljanak ideológiai részrehajlással, íme néhány mondat a Magyar Hírlap főmunkatársától: „Minden kormányzat a legnagyobb kihívásnak ilyenkor azt tekinti, miként csempéssze be a kitüntettek közé saját embereit, és ez gyakorlatilag az egyetlen terület, amelyen eddig minden kormányzat sikeres volt. És nem csak az állami kitüntetéseknél. Idén a Magyar Újságírók Országos Szövetsége például Görgey Gábornak adott Aranytoll életműdíjat. Annak a Görgeynek, akinek az elmúlt években az újságírói tevékenysége javarészt abból állt, hogy nyilvánosan megköszönte, ha ehetett valahol. Különös – helyesbítek, fantasztikus – Aranytollat adni valakinek, aki annyira nem akart publikálni, hogy titkosítani kellett a papírfecnijeit, amelyeket miniszterségéből puhára esve kulturális főtanácsadóként havi négyszázezer forintért állított elő.”
Ám ez már a csúnya politika. Jómagam nem csodálkozom Görgey – az amúgy számottevő író – újságírói Aranytollán attól a szakmai szervezettől, amelynek élére az az Eötvös Pál került, akinek az emlékezetes Teller-levél-hamisítás miatt kellett távoznia a Népszabadság éléről. Ugyan már: miért épp a MÚOSZ ne koszorúzna meg egy bukott, minden tekintetben alkalmatlannak bizonyult kultuszminisztert? Ezen a téren – az éhes holdudvar kulináris kielégítésében – a Gyurcsány-kormány sem különösebben háklis. Jó, volt kitől tanulnia: Medgyessy Péter az első adandó alkalommal kitüntette a kampánymunkában jeleskedő Újságíróklubot, különös tekintettel az akkor még pornografikus allűröket nem mutató Bolgár Györgyre. Gyurcsány helyzete ráadásul ingatagabb elődjénél, háztáji megerősítésre szorul. Kedveskednie kell az Avar Jánosoknak és a Tamás Gáspár Miklósoknak is. Az állítólagos független baloldali filozófust, aki nem túl meggyőzően szellemi gyermekbetegségnek tekinti SZDSZ-es képviselőségét, duplán tüntették ki március 15-én. Független elmét ekkora függőségben ritkán látni. Már azt is nehezen emésztettük, hogy a globalista Soros György havi félmilliós apanázsával hirdette az antiglobalizmust – az viszont, hogy a szabad sajtó napján mennybe menesztik az újságosbódék felborogatására felszólító anarchistát, minden polgári képzeletet felülmúl.
Mindez azonban kismiska ahhoz, amivel Gálvölgyi János vagy Vitray Tamás Kossuth-díjához közelíthetünk. Gálvölgyiben még tisztelhetnénk a magyar Benny Hillt (bár mondjuk Latabárnak vagy Kabos Gyulának a nyomába sem léphet); a Heti Hetes alantjáró, csepűrágó propagandistájától viszont bajos eltekintenünk. (Az indoklás szerint „humanista elkötelezettségű sokoldalú művészi munkásságáért, rendkívüli népszerűségnek örvendő színészetéért, emlékezetes alakításaiért” jár neki a megdicsőülés.) Minden megértésünk szertefoszlik azonban a Nap-keltében – a Simon András újdonsült MTV-alelnök által is vállalhatatlan nívójúnak sugallt műsorban – elhangzott Gálvölgyi- és Vitray-nyilatkozatok hallatán.
Orosz József műsorvezető: Hányszor nem találta el magukat a Kossuth-díj, illetve a Széchenyi-díj? Gálvölgyi: Én úgy tudom, hogy hetedszer, de ez nem tragédia, ha az ember nem kapja meg. Néha azt tűnt tragédiának, ha megkapja, de úgy általában ki húzza ki az embert, azt soha nem tudja meg, hogy ki mondta, hogy na, akkor azt általában nagyon sokan szokták mondani, hogy akkor most. De nem éreztem még soha csalódottnak magamat, hogyha nem lettem valamilyen díjas. Nagyon jólesik. Vitray: Énnekem csak azért vannak fix adataim bizonyos mértékig, mert a 2003-as MÚOSZ-évkönyvben az áll, amit én nem tudtam, mert nem volt meg korábban, hogy 1997 és 2001 között minden évben javasoltak. Hát az, ez öt. Aztán volt egy korábbi, amiről tudtam, de hát az ember, amikor megkapja, akkor már nemigen számol utána, csak addig, hogy Úristen, már enynyiszer kellett volna hogy odaérjek. Orosz: És ki húzta ki a nevét? Vitray: Hát láttam én, amikor húzták? Orosz: De látta, amikor beírták? Vitray: Olvastam. Majd arról esik szó, a díjazottak közül ki melyik szekértábort erősíti. Gálvölgyi: Melyik párt melyik holdudvarát? Mert csak érdekel, hogy ha már ragyogok, hogy akkor hol. Orosz: Hát most nem mindegy? Gálvölgyi: Nem. Hát azért nem mindegy. (…) Vitray: Azt akartam mondani, hogy ez teljesen mindegy, mert ha így végignézek a sorunkon, én isten bizony átkozottul büszke vagyok rá, hogy egy holdudvarban vagyok a jelenlévőkkel, de a többi nem érdekel túlzottan. És aki mondta, azt minősíti, mert bármi történik, az ember egyetlenegy elegáns dolgot tehet egy másik ember kitüntetésénél. Akárhogy fáj, voltam úgy, hogy nagyon fájt, hogy más kapott, és valamit, amire én is számítottam, de úgy gondolom, hogy az egyetlen tisztességes, hogy jó képet vágok hozzá. Nem kell örülni, de lehet hallgatni. Most megkérdezem, mert ez mindenkit érdekel: ki mondta? Orosz: A Fidesz honlapján találtam ezt meg. Vitray: Kinek a nevében? Orosz: Legjobb emlékezetem szerint Rogán Antal. Vitray: Jó, hát csak, köszönöm szépen. Örömmel, ugye nem haragszanak? Gálvölgyi: Nem, nem. Sőt, nagyon büszkék vagyunk rá. Bodrogi Gyula: Rogán Antal, az melyik párthoz tartozik? Gálvölgyi János: Én háttérfüggönyként sem működtem közre, de ebben az a vicc, hogy miután elmondtuk, hogy nem először voltunk felterjesztve, tehát bármelyik párt megadhatta volna. De most, éppen most kaptuk meg. Tehát ezt megadhatta volna a Rogán Béla… Szakcsi Lakatos Béla: A Béla az én vagyok, bocs. Gálvölgyi: Igen. Micsoda különbség! Rogán Antal pártja is úgyhogy, de nem adta.
Az ember persze ilyenkor megdöbben, sebesen rákattint a Fidesz honlapjára, de sem Rogán Antal, sem Rogán Béla nem mondott Vitray Kossuth-díjáról semmit. Orosz József rosszul emlékezett, s ha a bagdadi tudósításai is ennyire hitelesek, sürgősen vissza kéne postáznia a Pulitzer-emlékdíját. A Nap-kelte azonban már kialakította a Fidesz-imázst, amely rühelli a független minőséget. Rogán és társai ilyenkor a politikai racionalitás jegyében talán kénytelenek hallgatni, de én – mint elhivatott párton kívüli polgár – megkérdezhetem: könyörgöm, nem a kitüntetett Zwack Péter milliárdos adótartozását sikálta el a baráti kormányzat? Vitray Tamásnak meg nem amiatt kellett botrányos körülmények között leköszönnie a közszolgálati televízió sportvezetői tisztéről, mert az Athénban bérelt olimpiai stúdió költségeit nem tudták hiteles számlákkal alátámasztani? Lehet, hogy csak engem irritál a gonzó (azaz kábítószeres befolyás alatt álló) újságírás hazai pápájának, Vágvölgyi B. Andrásnak az állami elismerése? Lehet, hogy senki mást nem izgat, hogy az előbb Fidesz közelinek, majd SZDSZ közelinek mondott Magyar Narancs simán és büszkén átvette a Pilvaxban a posztkommunista sajtóalapítvány díját? Senki másban fel sem merül a ködös időben látható holdudvar képe az abszolút független Gömöri Endre; a sodronyos Aczél Endre; az EBESZ híresen elfogulatlan sajtószabadság-biztosa, Haraszti Miklós; esetleg a csomagolós Bokros Lajos felmagasztalásának hallatán? Ezek bizony feltűnő kitűnők…
Lehet, persze, azt mondani, hogy legalább nem szövőnők meg esztergályosok – de visszanézve, e derék kétkezi sztahanovisták mögött legalább volt valamilyen, minden gyanú fölött álló teljesítmény. Erre vágynánk az intellektuális életben is – a politikum kiiktatását például egészen jól szolgálná a Corvin-lánc odaítélésének szisztémája, ahol a legjelesebbek maguk választanak méltó társat. A mai kormánynak ez nem kell. A napfény helyett jobban vonzza őket a holdudvar sápatag fénye.
origo.hu
Szijjártó Péter: Meg kell akadályozni egy újabb gazdasági hidegháború kitörését
