Gyurcsány ideológiai tűzijátéka

A mai magyar ellenzék állítólag immár nemcsak a horthyzmus örököse és visszakívánója, hanem a kádárizmusé is. Ez Gyurcsány Ferenc jelenlegi magyarországi miniszterelnök tézise. Gyurcsánynak már korábban is voltak ideológusi vágyai, akkor a szociáldemokráciáról mesélt úgy, hogy arról valószínűleg halovány fogalma sem volt. Most a baloldalról szokott dicshimnuszokat zengedezni. Nem egészen lévén tudatában annak, hogy a progressziónak („haladásnak”) nevezett folyamatok örökösei eredetileg a kádárista szocializmust tartották a történelem céljának, megsemmisítve a polgári társadalmat, amelyről aztán mint horthyzmusról semmi jót nem lehetett mondani.
Gyurcsány most azt is deklarálta, hogy a kádárizmus hamis rendszer volt. De ha ez igaz, akkor annak minimálisan erkölcsi következményének kellene lennie – jelesül, személyes vonatkozásban is. (S akár családilag göngyölítve az ügyet.) Sokszor leírták már, de – sajnos – ezt nálunk nem lehet elégszer hangsúlyozni: nem lehetett igaza valakinek a (hamis) Kádár-rendszerben is, s ugyanakkor az annak tagadásaként született demokráciában is. Mert egy ilyen ember valamely esetben hazudott. A társadalmi biztonságot és tisztességes megélhetés igényét pedig kádárizmusnak nevezni – enyhén szólva is és főleg egy milliárdostól – egyszerűen minősíthetetlen. Azt is mondhatnánk e korszerű baloldali s nyilván emberi jogilag és politikailag korrekt nagyképű embernek, hogy a tisztességes megélhetés igénye – nem rászorultsági alapon – politikai irányzattól független alapvető emberi igény.
De hát Gyurcsányt már megfertőzte a neoliberalizmus (ami az ő vagyonossága mellett persze nem csoda), s ma már versenyképességről locsog olyan választóinak, akiknek szabadpiaci körülmények között arra semmilyen esélyük sincs. Sőt, egyre nagyobb számban már a diplomát szerzetteknek sincs. Mit jelent ilyen körülmények között a versenyképesség? S vajon jó kritériuma-e ma az igazságosságnak az, hogy a feldicsért Fészekrakó programban havi több tízezres hiteltörlesztést kellene olyan embereknek elvállalni, akik bruttóban keresnek annyit, mint amennyi a havi törlesztés mértéke? De hát ne várjunk semmit olyanoktól, akik – mint Horváth Csaba szocialista képviselő – a nagy nyilvánosság előtt 10 millió forint alatti lakásbemutatót tartott, amelyről aztán az eladó elmondta, hogy azért csaknem 13 milliót kértek. Ez már tényleg a kádárizmus újra – kinek mi köze ahhoz, hogy hazudnak (éjjel-nappal)? Az már szinte tragikomikus, hogy posta helyett „közösségi tereket”, iskola helyett ifjúsági és idős „klubokat” vizionál e nagy államférfi. Az pedig az esélyegyenlőség csúcsa, hogy hatéves gyerekeket csak azért, mert egy kis faluban születtek, buszoztatni fognak eltömegesedő idegen környezetbe.
Gyurcsány úrnak elképzelése sincs arról – kisegítő iskolásokat befogadva sem –, hogy hogyan élnek nálunk emberek. Ő azt hiszi, hogy ha „csak” 4,5-6 százalékkal növelte a gáz és a villany árát, akkor a nagyfogyasztóknál elrendelt 11,5 százalékot kenyérben, tejben, áruban nem a szegények fogják megfizetni. Gyurcsány így szolgálja az igazságosságot. Az ember csak azt nem érti: miért nem tér vissza az üzleti életbe, és élvezi a vagyonát, ha már halvány fogalma sincs honfitársai elsöprő többségének életéről?
Gyurcsány úr európázik, csicskásai olyan modernek és versenyképesek, hogy abba beledöglik ez az ország. Nekik ez is jó, Kádár idején is jó volt (mostani értékelés: hamis), a hazugság tehát egyénileg kifizetődő. 25 év múlva nagyon jó lesz mindenkinek – Kádár is körülbelül ennyi időt kért a szocializmusnak. Ki itt a kádárista? A lassan lecserélődő szocialisták jól élő csapata hiszi azt, hogy mert nekik jól megy, minden rendben van. Közben friss diplomások – sokszor óriási családi erőfeszítések eredménye ez – tömegének nincs hely az egyre versenyképesebb országban. Mert ezeknél a versenyképesség kevesebb munkahelyet jelent. Egyébként is, vállalkozzon mindenki.
Ez a régi hatalmi csoport – a tőkefeltételek etikátlan megkaparintása után – úgy viselkedik, mintha a régi tisztességes tőketulajdonos volna. A saját érdekén túl azonban nincs fogalma arról, hogy mit kell tenni, mert olyan műveletlen, mint államosító elődeinek többsége. Munkásigazgatók ők, új kiadásban. Szemellenzős káderek – de már tulajdonosként. A haszonvadászaton túl képtelenek közösségi stratégiai gondolkodásra. Élvezik azt, hogy az igen nehéz körülmények között tengődők szavazataival legitimálták magukat, s azt hiszik, hogy ez örökké tart, mert ők jól érzik magukat.
A kádárizmus azonban azért lehetett súlyosan tartós hatású, mert igénytelen tömegeket szegényes biztonsággal és verbális megbecsüléssel tudtak megtéveszteni. Utódaik azonban követték a kádárizmus „liberalizációit”, vagyis ők ugyanúgy szabadon élvezni akarják a világot, mint az új tőkések. Nekik nem érdekesek az ideológiai szlogenek, még az úgynevezett emberi jogok is érdektelenek. Őket felszabadították az élvezetekre (fogyasztói idiotizmus).
Jó lenne már egy kicsit valóban a jövőbe tekinteni, s azzal foglalkozni, hogy mi lesz akkor, ha a korlátlan haszonvadászat a lét alapegyensúlyait is megsemmisíti. Mit ér majd akkor a gazdagság és hatalom, ha nem lehet megélni?

A szerző történész, egyetemi docens